Elkezdődik a kiképzés

*** Nos, ebben a fejezetben lesz egy kis kavarodás, pontosabban annak az "előzménye", valamint megkezdődik Iantha kiképzése. Mindenkinek nagyon kellemes olvasást, és tudjátok, kritikákat! :) Köszi előre is!***

Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy egyre jobban kötődöm a Volturihoz. Észrevétlenül alakult ki ez a kötelék, és habár megfordult a fejemben, hogy ez esetleg Chelsea műve, nem zavart és nem is bántam. Jobb érzés így, hogy vannak, akik utat mutatnak és hogy van, hova tartoznom. Ugyan akkor nagyon magányosnak is éreztem magam, hisz tudtam, hogy olyasmit vesztettem el, amit nem lett volna szabad, de hiába, az emlékeim nem akartak visszajönni, bár a reményt még nem adtam fel teljesen.

A könyvtár hihetetlen mennyiségű tudásagyagot tartalmazott, bármelyik nemzet megirigyelhette volna. A könyvritkaságokig szinte mindent meg lehetett találni, így számomra is nehéz volt a döntés, hol is kezdjem. Időm volt bőven, el nem fáradtam, aludnom nem kellett, enyém volt az egész éjjel. Végül kiválasztottam egy izgalmasnak tűnő fantasztikus regényt, majd kezemben a könyvvel az egyik távolabbi, jókora bőrkanapéra ültem le. A történet valóban nagyon lekötött, olyannyira, hogy a két belépő alakot először nem is vettem észre, pedig a nő gyöngyöző hangon kacagott valami viccen, amit a partnere mesélt neki. Talán ők sem vettek észre, vagy ha igen, nem állt szándékukban megzavarni engem, de éles hallásomat nem kerülhette el teljesen az egyik hang gazdája. A lágy férfihang túlságosan ismerős volt. 

Nagy nehézség árán, de sikerült elszakítanom tekintetemet a sorokról és felpillantottam. Ha a szívem képes lett volna dobogni, most hevesen verdesett volna, de így csak furcsa bizsergést éreztem a gyomrom tájékán. Majd a kellemes érzést felváltotta a csalódottság és valami ismertlen eredetű szomorúság és lassan azt kívántam, bár ne néztem volna fel, vagy legalább nem érintene ilyen kellemetlenül Heidi és Demetri látványa, akik szemmel láthatóan remekül szórakoztak egymás társaságában. Most Heidi mesélt valamit, talán egy anekdota lehetett régről az egyik gárdatagról, aki pórul járt az egyik küldetés során. Pontosabban csúnyán megszégyenült, amikor egy fiatal, tapasztalatlan vámpír túljárt az eszén. 

- ... Aro iszonyú dühös lett, képzelheted! Szegény Santiago jó időre elvesztette a mester bizalmát. - Demetri elmosolyodott. 

- Azt meghiszem. - Heidi ekkor közelebb hajolt hozzá, keze finoman érintette társáét és valamit mondott neki halkan, amit nem értettem, de nem is akartam hallani. 

A legjobb lessz, ha eltemetek magamban minden érzést és hagyom őket, bizonyára együtt vannak én pedig nem szeretnék  az ötödik kerék lenni azon a bizonyos kocsin, ami csak bezavar. De mégis... mi van, ha tényleg csak jó barátok? Ugyan már! Hisz látszik, hogy szinte izzik körülöttük a levegő! Elég volt Iantha, elég! Ne is figyelj oda... ez csak egy apró, zavaró tényező. Hisz az átváltozást is túlélted, pedig az olyan fájdalom volt, amit ép emberi ésszel képtelenség lenne felfogni. 

Legszívesebben üvöltve kirontottam volna a könyvtárból és összezúztam volna minden, az utamba kerülő tárgyat és holmit, de pár mély lélegzetvétellel sikerült kicsit lenyugtatnom forrongó lelkemet. Nem akartam, hogy megint berontson pár őr, mondván Alice látomásában ámokfutásba kezdtem.  Igyekeztem a könyvre koncentrálni, de amikor rájöttem, hogy legalább tíz perce ugyan azt a sort olvasom és semmit sem fogok fel belőle, feladtam a küzdelmet és becsuktam a regényt. Felpillantva láttam, hogy Heidiék még mindig beszélgetnek. Azt terveztem, hogy gyorsan kisurranok mellettük, minél feltűnésmentesebben. A tervem be is vált volna, ha Heidi nem néz fel épp abban a szent pillanatban, amikor felálltam a kanapéról.

- Iantha! - kiáltotta és gyönyörű arcát még szebbé varázsolta széles mosolya, egészen földöntúlivá téve a nemes vonásokat.

- Gyere ide! - intett karcsú kezével. Demetri felém pillantott de arca kivételesen komoly maradt. Remek, biztos utál, amiért belerondítok a turbékoláskuba. 

Kissé kínosan éreztem magam, amikor odaértem. 

- Helo - köszöntem kettejüknek és igyekeztem nem Demetrit bámulni. Heidi kedvesen lehúzott maguk közé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Látom felfedezted a könyvárat - csacsogott a nő, de nehezen tudtam rá figyelni, amíg Demetri ilyen közel volt hozzám. Köpenye súrolta a kezemet, illata egészen elkábított, én pedig kétségbeesetten igyekeztem a józanságomba kapaszkodni. Most szükségem volt rá, hogy a fejem tiszta maradhasson. Veszett fejsze nyele...

 - Igen. Remek gyűjtemény - jegyeztem meg kissé sután. - Demetri volt olyan kedves és körbevezetett még korábban. - Nem mertem az említettre pillantani, de hallottam, ahogy ruhája anyaga súrolja a bőrt, ahogy kényelmesebben helyezkedik. Tisztára úgy éreztem magam, mint valami tinilány, aki teljesen zavarban van az első randiján. Pedig ez nem volt randi és többé én sem voltam tini, habár emberileg most lettem volna 18. Nagyon megváltozott az életem, rádásul az emlékeim sem akaródzottak visszajönni. 

- Az nagyszerű! - lelkendezett és bár eddig mogorva voltam, most kezdett rám is átragadni vidámsága. Végül is, kit érdekel ha együtt is vannak? Amíg láthatom Demetrit én boldog leszek. Persze nem teljesen, de mégsem érzem magam végtelenül magányosnak. És különben is, Heidi is nagyon rendes, plusz ott van Alice akire bármikor számíthatok. 

- Kár, hogy még nem jöhetsz ki, de meg kell ígérned, amint lesz rá lehetőség, eljössz velem vásárolni! - Tekintete olyan esedezővé vált, hogy képtelenség lett volna nemet mondani rá. 

- Rendben, mindenképpen. - A szemem sarkából még épp elkaptam, ahogy Demetri igyekszik elrejteni vigyorát. - Ne nevess! - néztem rá megrovóan, de ez hiba volt, ugyanis olyan ellenálhatatlan mosolyt villantott rám, amitől majdnem elolvadtam és lefolytam a bőrkanapéról. 

- Eszemben sem volt. Csak olyan aranyosan vagytok így együtt. - Hangjából kiérződött, hogy élcelődik, de nem voltam képes haragudni rá, inkább megjátszottan sértődött arckifejezést öltöttem. Viszont, mielőtt ez a kedélyes évődés tovább folytatódhatott volna egy alacsony fiú lépett be. Arcán nyoma sem volt jókedvnek, szemeit egyenesen Demetrire szegezte, aki azonnal felpattant. 

- Aro hívat Demetri. Akadt egy kis gond egy... - itt tekintete rám siklott, majd Heidire - vámpírral. - Demetri nem kérdezősködött tovább, csak a fiú után sietett.

Heidi aggódva pillantott utánuk.

 - Mi a baj? - kérdeztem idegesen, a ruhám szélét gyűrögetve. 

- Nem tudom. Talán nyilvános vámpírtámadás történt valahol. Viszonylag gyakori az ilyesmi - nézett rám. - Sokan közülünk nem figyelnek eléggé. Talán elegük van a rejtőzködésből, vagy épp feltűnést akarnak kelteni - megvonta a vállát. - A variációk végtelenek.- Tekintete a távolba révedt, majd felállt. - Most mennem kell, viszont örülnék, ha valamikor hosszabban tudnánk beszélgetni. 

- Én is. Szerintem a legtöbb szabadidőmet itt fogom tölteni - intettem körbe. - Szóval, itt biztos megtalálsz. Vagy a szobámban - tűrtem egy elszabadult hajtincset a fülem mögé. Hiába, Heidit képtelenség volt gyűlölni és én sem tudtam eldönteni, utálom-e, amiért ilyen közel állnak egymáshoz Demetrivel. Fájt ugyan látni őket együtt, hisz akár a Tökéletes Pár mintaképét is lehetett volna róluk mintázni. Valahogy, amikor ránéztem, nem tudtam nem kedvelni. Annyira segítőkészen és közvetlenül viselkedett. Talán én értek félre valamit.

- Nagyszerű. Akkor viszlát legközelebb. - Ellibent, kecsesen, szinte légiesen járva. Még az én tekintetemet is fogva tartotta, hát még a férfiakét. Nem csodálkoztam, egy percig sem, hogy Demetrinek tetszik, hisz ki az a hímnemű, akinek egy ilyen nő nem kelti fel az érdeklődését?

A könyvet magamhoz véve, visszasétáltam a szobámba, de alighogy behúztam magam mögött az ajtót, egy feldúlt Alice robogott be, majd szúrós szemmel megállt előttem. Annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem.

- Iantha Volturi! Mégis, hogy képzeled, hogy két napig ugyan abban a ruhában feszítesz? - Mutatóujjával mellkason bökött ,én pedig a megkönnyebbüléstől felvihogtam. - Ne merj engem kinevetni! - Szép koboldarca egészen elsőtétült a méregtől. - Ezért egész este öltöztetni foglak! - jött a borzalmas ítélet. 

- Alice... nem elég egy bocsánatkérés? Annyi minden történt velem... én, el is felejtettem... tényleg - néztem rá esedezve, mire a ráncok a homlokán valamivel simábbak lettek.

- Megbocsájtok, de ettől még kezelésbe kell, hogy vegyelek! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - De mindenek előtt, irány a fürdő, és addig ki ne gyere, amíg úgy nem illatozol, mint egy virágoskert!

Megadóan bekullogtam az említett helyiségbe és magamra zártam az ajtót. Bár a vámpíroknak nem lett volna szükségük fürdőre, mégis minden lakosztályban helyet kapott egy, főként a kényelem szempontjából, mert néha azért nem volt rossz beállni a forró vízsugár alá.

Alice valóban beváltotta fenyegetését és én kénytelen-kelletlen tűrtem, ahogy a hajamat hol feltűzi, hol kiengedi, begöndöríti, vagy épp kivasalja. De ez még a dolog " kellemesebbik " fele volt, az igazi kínzást a folyamatos ruhapróbával mérte rám, de igyekeztem egy szót sem szólni, ugyanis még az elején megtanultam, hogy amint elkezdek hisztizni, barátnőm annál hevesebb ellentámadásba kezd.

Már jócskán hajnalodhatott, az éjjeliszekrényen álló óra legalábbis fél hatot mutatott, amikor Alice végre megkegyelmezett. 

- Na kérlek! Így kell kinéznie egy tisztességes vámpírnak! - tolt a tükör elé, én pedig meglepetten vettem tudomásul, hogy Alice mestermunkát végzett. 

Egy fekete csipkével szegélyezett ,sötétkék selyemblúzt adott rám, ahhoz pedig egy fekete feszülős farmert, de szerencsére kényelmesen lehetett benne mozogni, végül pedig nagy műgonddal egy halványkék ballerinacipővel koronázta meg művét. Én ugyan kételkedtem benne, hogy ezek a ruhadarabok alkalmasak a kiképzésemhez, de bíztam Alice - ben, és az ő jövőbelátói képességeiben, ugyanis ha gond lett volna, tuti nem adta volna rám mindezt. A nyakamban a Volturi medál halványan megcsillant a szoba fényeiben és én pár pillanatig megbabonázva figyeltem az ékszert.

A hajam ugyanakkor különösen tetszett, bár sokat szenvedett is vele, mire eldöntötte mit kezd rakoncátlan loboncommal. Először kivasalta, majd lágy hullámokba sütötte, úgy eltűzve, hogy ne lógjon az arcomba, de mégis szabadon ki legyen engedve. 

- Köszönöm Alice... mindent. - Mielőtt még tiltakozhatott, vagy tovább zsémbeskedhetett volna, megöleltem, mire elvigyorodott. 

- Igazán nincs mit, de többet ne tedd ezt velem! Ha szeretnéd, szívesen adok neked divattippeket és akár Heidit is áthívhatjuk, hogy együtt döntsük el, mi áll a legjobban neked - lépett hátrébb, amikor végre elengedtem, hogy még egyszer megszemlélhesse művét. Ekkor egy pillanatra elhomályosodott a tekintete, majd sunyi mosollyal rám pillantott.

- Demetri mindjárt ideér. - Felvontam a szemöldököm, ugyanis éreztem és láttam is rajta, valamit elhallgat előlem. - Alice? Nincs még valami mondanivalód nekem? - igyekeztem puhatolózni, de a lány hajthatatlan volt.

 - Jajj, ne legyél ennyire kíváncsi, türelem Iantha. - Azzal kisurrant a szobából, magamra hagyva. Ismét belepillantottam a tükörbe és őszintén be kell vallanom, tetszettem saját magamnak. Az összes ruhadarab tökéletesen kihangsúlyozta előnyös adottságaimat, de nem hivalkodó módon. Ez a stílus pontosan illett hozzám, habár én szerettem a laza és kényelmes göncöket is, amikben az ember csak úgy lófrál otthon.

Alice jól mondta, pár perccel azután, hogy ő elment, kimért koppantások hallatszottak az ajtó túlfeléről. 

- Nyugi Iantha... - motyogtam miközben az ajtóhoz sétáltam. Magam sem tudom miért, de olyan idegesség fogott el, mint még sosem. 

Vajon Demetri mit fog szólni ehhez a külsőmhöz? De ugyan már! Miért érdekelné, hogy nézek ki? Hisz egy vámpír vagyok itt a sok közül, ráadásul Heidi sokkal gyönyörűbb és láthatóan táplálnak egymás iránt gyengéd érzéseket. Elég, elég, elég!

Rivalltam magamra mentálisan miközben az ajtóhoz léptem. A kilincset lenyomtan és kitártam az ajtót. 

Az első, amit megpillantottam, egy elkerekedett szempár volt, ami a döbbent arckifejezésű Demetrihez tartozott.

- Ilyen vészes? Mondtam Alice-nek, hogy nem kellene ennyit foglalkoznia azzal, mit veszek fel... - zavartan a hajamba túrtam.

Demetri az éjjeli őrségből ismét Iantha szobájához sietett, csakúgy mint tegnap. Titkon már alig várta, hogy ismét láthassa a lányt, de amikor az ajtó feltárult teljesen ledöbbent a látványtól. Iantha gyönyörű volt. A ruha, csodálatosan állt rajta, a haja tökéletes - biztos volt benne, ez Alice keze műve - és az illata... teljesen elkábította, nehéz volt rendeznie a gondolatait. 

- Jó reggelt. Nagyon... csinos vagy - nyögte ki nagy nehezen, mire Iantha halványan elmosolyodott és lesütötte a tekintetét.

Bajosan találta meg a hangját és láthatóan a lány is hasonlóan zavarban volt. A mindig büszke és magabiztos Demetri tanácstalanul, lenyűgözve állt Iantha előtt, majd végre észbe kapott.

- Mától Corin lesz az, aki kiképez a harcra, valamint segít használni a képességedet - odanyújtotta neki karját, hogy a lány kényelmesen belekarolhasson. Enyhe borzongás futott végig testén, amikor Iantha karja az övéhez simult, de igyekezett leplezni érzéseit.

- Minden rendben ment tegnap este? Amikor... el kellett menned - nézett rá a lány kíváncsi tekintettel, de látszott, hogy csak mélységes zavarát próbálja leplezni.

- Természetesen. - Igyekezett magabiztosnak hangzani miközben kihúzta magát. - Csak a szokásos, egy rendbontó, aki túl nagy feltűnést keltett, de még idejében el tudtuk kapni. -  Igazából nem volt ilyen egyszerű a feladatuk, de Iantha elég, ha ennyit tudott egyelőre. A vámpír nagyon dörzsöltnek bizonyult és  úgy tűnt, hogy szándékosan vonta magára a Volturi figyelmét. Viszont ugyanakkor felmerül a kérdés, miért volt egyedül? Hisz legyen egy vámpír akármilyen erős, egymaga nem győzhet egy klán ellen, főleg nem ha az a klán nem más mint a Volturi. Nem, itt valami többnek kell a háttérben lennie. Alice is fokozottan figyelt és az őrség is állandó készültségben volt.

Hamarosan megérkeztek ugyan abba a terembe, ahol nemrég Frederic a felszínre hozta Iantha képességét. Benn már várta őket Corin egy másik társával beszélgetve. A nő Helena volt, aki tegnap szintén a rendelkezésükre bocsájtotta erejét. Beléptükre mindketten elhallgattak és az érkezettek felé fordultak. Corin Iantha elé lépett és mosolyogva üdvözölte.

- Szerbusz, Iantha. A nevem Corin, ezentúl én leszek a kiképződ. - Kezet fogtak. - Bár gondolom Demetri már tájékoztatott erről. - Iantha félszegen bólintott. 

- Igen, említette... hát, kiképzés... - Szinte tapintható volt feszültsége és, hogy megnyugtassa kissé, Demetri bátorítólag finoman megszorította a lány vállát.

- Nyugi, nincs mitől félned! De ahhoz, hogy jó gárdatag legyél, fontos, hogy megtanuld kezelni a képességed valamint, hogy ha közelharcra kerülne a sor, ne te maradj alul. - Azzal Corin megragadta Iantha karját és a terem közepére húzta. - Ő itt Helena és úgy tudom, tegnap már megismertétek egymást. - Erre Iantha és Helena is bólintottak. 

- Nagyszerű. A feladat először nagyon egyszerű lesz. Demetri készenlétben fog állni, ha nem tudnád tűrtőztetni magát, de addig is - intett a kezével -, állj kérlek hátrébb. Demetri eleget tett a kérésnek és kíváncsian várta a fejleményeket. A szemét egy pillanatra sem vette le Iantháról, aki most kissé tanácstalanul ácsorgott Helena előtt, de végül a feszült csöndet ismét Corin törte meg, aki magyarázni kezdett.

- Tehát, a feladatod Iantha egyelőre annyi, hogy használd a képességedet. Előre szólok, nem foglak kímélni, a tűröképességed határait kell súrolnunk, de ha koncentrálsz menni fog. - Erősen kételkedtem benne, hogy ez bölcs ötlet - e, de Corinnal nem vitatkozhattam, az volt, amit ő mondott. 

- Rendben, akkor kezdjük - bólintottam és lelkiekben igyekeztem felvértezni magam a fájdalommal szemben. Ahogy összpontosítani kezdtem, azonnal megéreztem az erőmet, ami szintén készenlétbe helyeződött és ennek kimondottan örültem. De az örömöm kérészéletűnek bizonyult, ugyanis a fájdalom a sokszorosa volt annak, amit múltkor el kellett viselnem. A figyelmem csak egy pillanatra hagyott ki, de ez elég volt ahhoz, hogy a nő ereje teljes intenzitással érjen el, majd le is döntsön a lábamról. Helena nem kímélt egy csöppet sem, én pedig térdre rogyva rándultam össze, de nem akartam üvölteni, bár legszívesebben azt tettem volna. Helyette igyekeztem összeszedni magam és hárítani a támadást. Sikerült is, igaz, most nem akkora erővel. 

- Gyerünk Iantha, szinte csak súrolt téged a képessége! - kiáltotta kemény hangon Corin, miközben felpattantam. Vicsorogva néztem farkasszemet a halványan somolygó nővel. Helena megvetően mért végig, ami még jobban feltüzelte dühömet és vicsorogva viszonoztam undok arckifejezését. Mellkasomból halk, de fenyegető morgás tört elő, idegeim pedig pattanásig feszültek. Ugrásra készen várakoztam.

Még vagy tucadszor elismételtük a néma párharcot, mire különösebb nehézség nélkül tudtam hárítani a tüzes fájdalmat. A vége felé valami megpattant bennem és előrelendülve, megragadtam Helena vállait. Ösztönösen cselekedtem de a célom nem az volt, hogy bántsam. Ez volt a második alkalom, hogy a képességem másik fajtáját is használtam, ugyanis a nő pár pillanat múlva aléltan rogyott a földre. Furcsálltam, hogy nem kezdett el védekezni, de mintha teljesen megdermedt volna, amikor ujjaim hozzáértek és csak üvegesen meredt rám, majd összeesett. Döbbenten léptem hátrébb, mintha most ébredtem volna fel és az egészet csak álmodtam volna. 

- Ez... furcsa - nyögtem, mire Corin kíváncsian leguggolt társa mellé. 

- Különleges erőd van - motyogta, szinte csak úgy magának. - Érdekes... leginkább Alecéhez tudnám hasonlítani, de neki nem kell hozzá fizikai kontaktus és te nem az érzékszerveket blokkolod, inkább a vámpír erejét iktatod ki egy időre. De vajon mi a leghosszabb időtartam? - Töprengését egy dühödt morgás szakította félbe, ami Helena mellkasából tört elő. - Nyugi Helena, ez volt Iantha képességének másik fele. Jól vagy? - kérdezte, miközben nyújtotta a kezét, ha segítség kellene a másik vámpírnak a felálláshoz, de Helena mérgesen tolta félre  és mogorván feltápászkodott. 

- Nem valami felemelő érzés. - Sötét pillantásokkal méregetett, miközben leporolta a ruháját. 

- Legalább lesz miről beszélnetek Felixszel - kuncogott a háttérben Demetri. Köztudott volt ugyanis, hogy a két őr nem igazán szívlelte egymást. Még Chelsea képessége ellenére is, ha tehették, kerülték a másikat. 

- A véleményedet tartsd meg magadnak! - sziszegte a vámpírnő, miközben gyilkos tekintettel méregette a férfit. Demetri békítőleg a magasba emelte a kezeit, jelezve, nem óhajt tovább vitázni.

- Na jó, ennyi elég volt mára. Helena, te elmehetsz. - Nem kellett kétszer mondani, a nő már ott sem volt, magunkra hagyva minket. - Ne is törődj vele, majd megnyugszik - legyintett Corin, mikor látta rajtam a bűntudatot, ugyanis biztos voltam benne, hogy miattam, pontosabban a képességem miatt haragudott meg Helena. De nem tehettem róla, ösztönösen jöttek elő a dolgok, nem is gondolkoztam, amikor megragadtam. Még mindig nem voltam képes teljes mértékben irányítani a képességeimet, inkább azok irányítottak engem, ami nem lett volna rossz, ha nem Volturi gárdatagnak készülök. Teljes önkontroll, ez alapszabáj volt itt, és nekem egyelőre nehezen ment. Persze az is igaz, hogy a többiek, már több száz évesek és hatalmas gyakorlattal rendelkeznek, de mégis frusztráló volt zöldfülűnek lenni, ráadásul egyedül.

- Most pedig, Demetri, kérlek avasd be a közelharc alapjaiba Ianthát. - A férfi, arcán egy jellegzetes félmosollyal elém lépett és mélyen a szemembe nézett. 

- Az első, és legfontosabb, amit soha, semmilyen körülmények között nem szabad elfelejtened, hogy ne támadj szemből más vámpírokra. Ugyan te, mint újszülött nagyobb erővel rendelkezel, de a tapasztaltabbak tudják, hogyan játsszák ki ezt az erőt. A lényeg, taktikázz! Használd a meglepetés erejét. El kell érnünk, hogy egy idő után ösztönösen, szinte tudatos gondolkodás nélkül cselekedj. Ez, természetesen nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de erre való a kiképzésed.

Továbbá fontos, hogy ne engedd, hogy a hátadra ugorjanak, mert úgy a fejed majdhogynem, teljesen védtelenné válik, könnyű prédává válsz. Ez vonatkozik az összes végtagra - tette még hozzá, miközben tett pár lépést oldalirányba.

Igyekeztem minden egyes szavát megfogadni és tudatosítani magamban, de nem igazán voltam biztos benne, mire számíthatok.

- Most, hogy ezzel tisztában vagy, próbálj meg támadni! Nyugalom, nem fogsz bennem kárt tenni - mosolygott rám, de én még így sem támadtam meg szívesen. Na meg persze zavarban is voltam kicsit, nem akartam Demetri előtt bénázni. Corinra pislantottam, de ő csak bólintott, majd intett a fejével a férfi irányába.

Hát jó... igyekztem kiüríteni a fejem és hagytam, hogy az ösztöneim, amik eddig szunnyadtak, a felszínre törjenek. Emberi szemmel aligha lehetett volna látni a mozdulatomat, olyan gyorsan vetettem rá magam a férfira, de hamar a földön kötöttem ki.

- A francba - morogtam mérgesen, kerülve Dem tekintetét. Ő fel akart segíteni, de ehelyett, új taktikához folyamodtam. Megragadtam a karját, majd hirtelen megrántottam és ő már át is lendült fölöttem, de biztos nem esett nagyot, mert a jellegzetes puffanás elmaradt. Kihasználva a pillanatnyi szünetet felpattantam és szembe fordultam vele. 

Csak éppen arra nem számítottam, hogy ennyire közel lesz hozzám. Alig volt pár centi köztünk és éreztem, hogy a közelsége megrészegít, majd lassan ki is ment a fejemből, miért is vagyok ott, ahol vagyok.

Aztán a követező pillanatban bosszúsan mordultam fel, amikor karja a nyakamra fonódott.

- Lankadatan éberség... - suttogta bele a fülembe, amitől megborzongtam. - Én most finoman bántam veled, de ha majd Felixszel kell megküzdened... nos, biztosíthatlak, hogy nem a gyöngédségéről híres, főleg a kiképzésen átesőkkel.

- Jó tudni - jegyeztem meg, de nem löktem el magamtól. Talán így is maradunk, ha Corin nem köhint egyet.

- Demetri, engedd el, hadd koncentráljon a küzdelemre. - Azt hittem, a nő mérges lesz, ezért igazán meglepett, amikor rá pillantva, láttam, hogy a szája szeglete mosolyra húzódott, szemeiben pedig vidám fény csillant. Demetri elengedett, ujjai finoman végigsiklottak nyakamon, majd hátrébb lépett.

- Újra! - Jött az utasítás Corin felől. Ismét nekilódultam, de az eredmény hasonló lett, mint elsőre. Megint a földön fekve kötöttem ki. 

- Attól félek, nincs nekem ehhez tehetségem - húztam el csalódottan a számat.

- Nem szabad ilyen hamar feladni, Iantha! Mi azért vagyunk most itt, hogy neked segítsünk. Csak koncentrálj és sikerülni fog. Minden egyes vámpírban ott lapul az ösztönös képesség a küzdelemre - szája ijesztő mosolyra húzódott -, hisz ragadozók vagyunk. Csiszolni kell rajta, ami természetesen nem fog egyik pillanatról a másikra sikerülni. De ehhez a sikerhez te is kellesz. - Úgy álltam ott, mint akit épp megszidtak és úgy is éreztem magam, szégyelltem az ügyetlenségemet. Demetri tenyere a vállamon pihent, mintha így akarná tartani bennem a lelket, mintha a puszta közelsége energiával tölthetne fel. Legszívesebben megfordultam volna, hogy a karjaiba vessem magam, de nagy nehezen leküzdöttem ezt a vágyamat.

Corin addig nem hagyott nekem nyugtot, amíg legalább egyszer én "győztem" le Demetrit, de akkor is sejtettem, hogy a férfi hagyta magát a földre lökni, mert már így is eléggé kezdtem bepipulni. Egyszer véletlenül még a képességemet is kivetítettem rá, amitől összecsuklott, mint egy rongybaba.

- Demetri! Jaj, ne haragudj, jól vagy? - hajoltam fölé aggodalmasan, amikor végre kinyitotta a szemét. Láttam rajta, picit kótyagos, de az ereje nagyon hamar visszatért és egy fél pillanattal később már ismét elöttem magasodott.

- Persze, jól vagyok. Hűha, Felix nem is említette, hogy ennyire furcsa érzés kiütve lenni - csóválta meg a fejét. - Pedig Alecet egyszer megkértem, tesztelje rajtam az erejét, de ez teljesen más - pillantott rám és egy röpke másodpercig fellángolt tekintetében a tűz, de még időben elkaptam a fejem, mert ezt a pillantást nem bírtam volna sokáig elviselni. Annyira vonzott, mintha egy élő mágnes állt volna előttem, akárha ő lett volna az én kiegészítésem, a jobbik felem. De fogalmam sem volt róla, Ő vajon hasonlóan érez-e, mert annyi időt, még egyszer sem tudtunk kettesben tölteni, hogy komolyabb témákba belemenjünk. 

- Rendben van Iantha, mára ennyi. Holnap ugyanekkor, ugyanitt - biccentett nekem Corin, majd elbúcsúzott tőlünk és elsietett. Hirtelen ráébredtem, hogy csak mi ketten vagyunk az egész teremben, de most egyikünk sem szólalt meg. Hosszasan néztünk egymásra és eközben úgy éreztem, bármit képes lennék kiolvasni a férfi tekintetéből. Olyan szép volt. Ennyire még soha nem figyeltem meg és most teljesen elvarázsolt a látványa. A levegő szinte pattogott a köztünk feszülő energiáktól, azon sem csodálkoztam volna, ha látványosan elkezd minden szikrázni. 

Keze ekkor felemelkedett és leheletfinoman végigsimított arcomon. Levegő után kaptam, de nem hajolt közelebb ahogy vártam.

- Mennem kell... - Hangja szomorkásan és csalódottan csengett, de volt még benne valami, amit nem tudtam értelmezni. Talán valamiféle vágyakozás? Sóvárgás? Lehetséges lenne?

- Máris? - csúszott ki a számon, mire elmosolyodott. 

- Sajnálom. Ígérem, legközelebb több időnk lesz együtt, de most mennem kell, váltás van az Őrségben. - Keze lassan visszaereszkedett oldala mellé, de még mindig bizsergett az arcom, ahol bőrünk összeért.

- Hát jó... - leheltem szinte hangtalanul. - Akkor legközelebb. Holnap? - néztem fel reménykedve.

- Aro dönti el, kit rendel melléd, de talán reménykedhetünk. -  Mosolya egyre szélesedett, mire én sem bírtam megállni és szám szeglete megrándult. Nem értettem, miért érzem úgy magam, mintha soha többé nem láthatnám, hisz minden nap találkozunk, ő is a Volturi tagja.

- Menjünk - intett az ajtó felé. Hirtelen azt kívántam, bár megfogná a kezemet, de a termet végül némán, egymás mellet sétálva hagytuk el.