Enyém leszel...

*** Első novellám, tehát nézzétek el, ha nem olyan csúcsszuper, ráadásul egy ültő helyemben írtam meg. :)Kicsit borongós, misztikus hangvételű szerzemény. Ennek ellenére remélem nektek is tetszeni fog majd, ha mégsem, az sem gond, de pár sorban kérlek azért írjatok kritikát, ugyanis ezen a téren tényleg van bőven fejlődnöm! Előre is köszi és Jó olvasást! :) ***

Enyém leszel...

Az éjjel hamar szállt le a kisváros felett, sötétségbe burkolva a szűk utcákat. Aki csak tehette, behúzódott a házába vagy lakásába. Az árnyékok megnyúltak, és ijesztő rémalakokat festettek a falakra, amik szinte életre keltek az utcai lámpák sárgás fényében. 

Egy magányos nőalak sietett végig a sikátoron, fázósan összehúzva magán vékony kabátját. A ruhadarab meglehetősen rossz állapotban volt már a sok viseléstől. A lány kissé zihált, tekintete rettenve rebbent sarokról-sarokra, folyamatosan pásztázva a környezetét, mintha félne, hogy követik. Végre kiért egy szélesebb szakaszra, ahol fellélegzett, és valamivel nyugodtabban indult tovább. Ekkor halkan koppant valami mögötte, ő pedig hátrakapta a fejét, de semmi nem mozdult, a szél hanyagul pörgette a kidobott szemetet, ami hagyva magát, esetlenül bukdácsolt tova.

A lehelet már látszott, ahogy a hőmérséklet csökkenni kezdett, fagyos este előhírnökeként prezentálva magát. Sietnie kell, időben haza érni, hogy elkerülhesse a bajt. De az már jó ideje követte, és bár a lány talán a lelke mélyén érezte az elkerülhetetlent, szíve még reménykedett, hajtva tovább, hogy ne adja fel. A félelem folyton belé mart, rettegett, hogy nem lesz holnap, hogy nem lesz jövője, hogy mindaz, amije most van hamarosan semmivé foszlik. Már csak ő maradt, és hamarosan őt is eléri a végzete.

Már nem választotta el sok a biztonságtól, amikor az erdő mellé ért. Észrevétlenül tért le a helyes útról. Az a valami hatással volt rá, a gondolataira, beférkőzött az elméjébe és lassanként egyre jobban behálózta, magához láncolta. Megtorpant, nem tudott tovább menni.

A hang, az Ő nevét súgta, búgta, selymes, kegyetlen, és mégis hátborzongatóan szép hangon. A lány képtelen volt moccanni, elfutni, a jeges borzongás olyan mélyre hatolt bensőjében, hogy csak arra volt ereje, hogy merőn bámulja a ködből előbontakozó árnyalakot. Először alaktalan kavargás volt csupán, majd lassanként testet öltött. Először a torzó, aztán sorban a  végtagok. Étertestét különös sötétség lengte körbe, akárha a köd szülötte lenne. Talán az is volt. Árnygyermek, az éjszaka ragadozója, kegyetlen gyilkos, ki ártatlan áldozatai vérét veszi, hogy meghosszabbíthassa természetellenes létét. 

Tekintete rabul ejtette a nőt, megigézve meredt a sötéten izzó szempárba, mely fogva tartotta az övét. Oly gyönyörű, vonzó, és veszélyes. Egyszerre volt taszító és észvesztően szenvedélyes. E kettő halálos egyvelege láncolta kettejüket össze örökre. Nem menekülhettek a másik elől, ennek így kellett történnie. 

- Hát eljött ez a perc is. - Hangja akár a legfinomabb nyári szellő, bársonyos, megnyugtató. Tökéletes álca áldozatai elcsábításához.

- Nem kapod meg tőlem amit vársz! - kiáltotta dacosan a lány, kihúzva magát, de lábai megremegtek, akár a kocsonya, arca ennek ellenére kemény, és határozott maradt. Haja ziláltam keretezte szép, ovális arcát, mélybarna szemei eltökélten csillogtak, de ahogy az ismeretlen közelebb lépett, félelem villant bennük, és hátrált egy lépést. Háta mögött az erdő ásított, mintha arra várna, hogy azonnal elnyelhesse azt, aki túl közel kerül hozzá. A fák kopaszan, vigasztalanul sorakoztak egymás mellett, nyikorgó hangjuk, mint megannyi fájdalmas sikoly a sötétben.

- Te is tudod, hogy nincs igazad - susogta a férfi, és még közelebb siklott. - Már így is túl sokáig húzódott el ez... pedig már rég vége lehetne, és te örökre megszabadulhatnál a problémáktól. - Nem kiabált, nem emelte fel a hangját, és ettől vált még rettenetesebbé. A hideg csillogás a szemeiben, egy gyilkos tekintete volt a tökéletes, és meseszép vonások ellenére. Olyan hirtelen hajolt a lányhoz, hogy az moccanni sem tudott, csak állt ott, az árnyalak bűvkörében, aki most lágyan tenyerébe fogta annak selymes bőrű arcát.

- Előlem képtelenség elfutnod. A sorsod elől nem futhatsz el, törődj bele. - A lány iszonyodva próbált elhúzódni, de megbabonázták. Azok a sötét íriszek egyszerűen foglyul ejtették és nem szabadulhatott.

- Eddig is elmenekültem - motyogta remegő, rekedtes hangon és elfordította tekintetét, de a tenyér határozottan megállította.

- De, milyen áron? Milyen élet ez? Élet ez egyáltalán? Mindent tudok rólad, előttem nincsenek titkaid! - kijelentése megfagyasztotta a nő ereiben a vért, és a hirtelen tagjain végigszáguldó adrenalin elég erőt adott neki, hogy kitéphesse magát a vasmarok szorításából.

- Az Én életem! - üvöltötte folyamatosan hátrálva. - Csakis az enyém, és nem engedem, hogy elvedd! Nincs jogod hozzá! - A könnyek megállíthatatlan patakokban folytak végig egykor bájos, mostanra meggyötört arcán, amit most a fájdalom és gyász még jobban eltorzított.

- Valóban... nincs jogom hozzá, mégis megteszem. Megtettem, és a jövőben is meg fogom tenni, ez nem a te döntésed. A sorsod előre elrendeltetett, ez alól nem bújhatsz ki.

- Még hogy, Sors! - köpte a lány gúnyosan és sebtében elmaszatolta a könnyeket.

- Gúnyolódhatsz, de létezik. Amit egyszer megírtak, annak úgy is kell lennie. Választási lehetőséged pedig nincs. Csak ti, emberek hiszitek. Végtelenül egyszerű, törékeny, és mégis fantasztikus teremtmények vagytok, de oly könnyen befolyásolhatóak is. Annyi mindent elhisztek, nem mertek a dolgok mögé pillantani, hogy megláthassátok, az Igazságot. Az Egyetlent. - A férfi eddig éjfekete szeme most vörös fénnyel fellángolt. 

- Te őrült vagy! - jegyezte meg csöndesen a lány, lassan kezdve beletörődni elkerülhetetlen sorsába. Merre mehetne? És mégis, meddig bírná? Ez így tényleg nem élet. Tudta. Mindig is sejtette, hogy így fog véget érni. De azt nem, hogy ennyire hamar. Azt hitte, még van egy kevés ideje, hogy élhet, normális fiatal lány lehet, akinek vannak barátai, szerelme, családja. Teste összerándult a hirtelen fájdalomtól, ahogy a kegyetlen emlékek ismét a szívébe martak.

- Sajnálom. - Talán tényleg sajnálta. A fiatal nő felnézett, egyenesen belebámult a kiismerhetetlen szempárba, ami ismét elragadta. Érezte a nyakán végigkúszó jéghideg ujjakat, amint lassan félresöprik a haját, felfedve karcsú, fehér nyakát. A lány lélegzete felgyorsult, szíve hevesen kalapált, érezte, hogy közel a Vég, az Elkerülhetetlen. 

- Látni fogom őket? - Remegett a hangja, és tekintete a sötétséget pásztázta a fák közt, ahogy elfordította a fejét. Már nem volt menekvés, itt az Út vége. Válasz nem érkezett azonnal, az Árny habozott, a lány pedig egyre jobban reszketett, de már nem a hidegtől.

- Igen... találkozni fogtok ismét. - Ajka ekkor a lány bőréhez ért, aki ettől összerezzent és próbált elhúzódni, de vasmarkok tartották, így lassanként mégis elernyedt. Nem küzdött, nem kapálózott, már nem volt értelme. - Ígérem, nem fog fájni. Ennyit garantálhatok! - mondta még utoljára. A vörös köd rátelepedett elméjére, ölni készült, hogy elvégezhesse feladatát. Borotvaéles fogai úgy hatoltak a lány vékony bőrébe, mint a vajba mártott kés. Ő felsikoltott fájdalmában, próbálva ellökni magától a rettenetet, ami épp az életet igyekezett kiszipolyozni a testéből, de a világ lassanként összeszűkült és minden elsötétült, elcsendesedett.

Fekete bársonyban lebegett, a végtelen nyugalom óceánjában, ahol már semmi és senki nem bánthatta. Békesség járta át lelkét, végtelen béke. Örökkön-örökké...