Ébredés

Mindenem elégett a borzalmas tűzben. Én magam is. Megsemmisültem… Az emlékeim, a múltam, minden, ami eddig én voltam, hamuvá vált. Nem tudtam mennyi idő telt el, de a kín nem akart szűnni, folyamatosan emésztett. Valamikor még rosszabbra fordult,  ha ez lehetséges egyáltalán. Már kiáltani sem volt erőm, csak csendben tűrtem, hogy végem legyen, hogy elmúljak. 

Hát ilyen lenne a halál? Egy katlan, ami sosem alszik ki? Talán a pokolra jutottam, valamilyen bűnömért. Ismét felsikoltottam, ahogy az elviselhetetlen tűz újabb emésztő lángja csapott keresztül a testemen. Most sokkal hevesebben, furcsán lüktetett. Egyre erősebben, mígnem felfogtam, a szívemet érzem, ahogy pár másodpercbe akarja beleszorítani, összes utolsó dobbanását. Ne! A szívemet ne!  Futott át agyamon azon kevés tiszta gondolatok egyike, amik még megmaradtak.  Meg fogok halni… Zavaros gondolataim együtt lüktettek a szívemmel, egyszerre dobbantak, mígnem minden fájdalom és kín a csúcspontjára hágott és iszonyatos erővel hasított bele a szívembe. Halkan lassulni kezdett. A mellkasom, úgy éreztem kiszakad a helyéből, talán oda is kaptam, de halk nyöszörgésnél többre már nem futotta. Végül a sötétség magával rántott és az öntudatlanság határára sodort.

Egy örökkévalósággal később a tudatom ismét ébredezni kezdett. A perzselő kín lassan, de fokozatosan húzódott vissza a tagjaimból, én pedig képes lettem a fájdalmat elkülöníteni, agyam távoli zugába űzni, és bár felfogtam, mégsem zavart többé. Egyre erősebbnek éreztem magam, érzékelésem kiélesedett. Ahogy múlt a tűz, minden úgy lett egyre világosabb, végül már csak azért nem nyitottam ki a szemeimet, mert féltem. Nem emlékeztem semmire, hogy hol vagyok, miként kerültem oda… csak egy név maradt : Iantha. Ez voltam én, ennyi maradt belőlem. Hiába erőltettem, semmi nem jutott eszembe előző életemből és ettől kétségbeestem. Ki kell derítenem, ki vagyok és mi történt velem. Ez az egy gondolat zakatolt az agyamban.

Végül kinyitottam a szemeimet. Először a fény elvakított kissé és én döbbenten tapasztaltam, mennyire élesen látom még a legapróbb porszemeket is. A szobában félhomály uralkodott, talán alkonyodott kinn, a látásom mégsem hagyott kivetnivalót. Óvatosan megmozgattam az ujjaimat, de a tűz nem tért vissza. Felsóhajtottam, viszont nem okozott semmiféle felemelő érzést vagy megkönnyebbülést, ahogy az oxigén betöltötte a tüdőmet. Mintha nem is lenne rá szükségem. Furcsa. 
Csak abban voltam biztos, valamit műveltek velem, mert ez az állapot nem normális. Ekkor cipőtalpak halk kopogást hallottam meg, majd villámgyorsan - ösztönösen - felpattantam és védekező állásba dermedtem. Olyan gyorsan történt, hogy először fel se fogtam, majd zavartan egyenesedtem ki. Ismét hallottam a lépteket, most már közelebbről. 

Biztos most jönnek értem, nem szeretném megtudni, mit akarnak velem művelni. Valahogy meg kellene lógnom innen, töprengtem, de azt nem tudhattam, hogy döntésemet más is látja. 

A kis koboldszerű lány már jelentette is mesterének, aki felküldte két legjobb őrzőjét, hogy megakadályozzák a még be sem következett szökést. Mérgesen szisszentem fel, ahogy meghallottam a futva közeledőket és nem habozva az ajtóhoz ugrottam.  Kirontottam rajta, félresöpörve az első utamba kerülő alakot, aki hatalmas csattanással vágódott neki a szemközti falnak. Fel sem fogtam mekkora erőm van, de ez most nem is érdekelt. Szabadulni akartam, amilyen gyorsan csak lehet. Láttam, ahogy a két köpenyes férfi utánam ered, így maradt a folyosó másik fele. Szemmel követhetetlen gyorsasággal szeltem át a folyosók labirintusát. Már épp elértem volna a kifelé vezető utat, amikor két hatalmas test vetődött rám, visszarántva szabadulásom kapujából. Dühösen rúgkapáltam, nem kímélve fogva tartóimat.

-Eresszetek el! Nem tarthattok itt! - kiáltottam rájuk vicsorogva.

-Nem engedhetünk el, a te érdekedben - hallottam meg a határozott hangot, ami a legszebb muzsika volt, ami valaha létezhetett a földön. Egy pillanatra megdermedtem, de ahogy a hirtelen jött érzés elmúlt, ismét vad düh vette át a helyét, én pedig nem adtam fel a küzdelmet, újfent igyekeztem kiszabadulni a vasmarkok szorításából. Valamit tehettem önkéntelenül is, mert egyikük, a nagydarab hirtelen megcsuklott és elengedett. 

-Felix! - kiáltotta társa döbbenettel vegyes méreggel, de nem tűnt túl zaklatottnak. Ekkor ugyanis egy alacsony, kisfiús arcú srác lépett két társa mögül elém. Nem szólt semmit, és eleinte nem is értettem minek jött, ha csak bámul, de hamarosan világossá vált. Éreztem, ahogy agyam ellepi valamiféle bénító köd, majd az érzékszerveim lassan felmondták a szolgálatot, én pedig kómaszerű állapotba süllyedtem.

-Ne... ne... - nyögtem, mielőtt a sötétség magába szippantott, majd összecsuklottam.  

A délutáni szolgálat lassanként a végéhez közeledett és Demetri örült, hogy lesz pár szabad órája, ugyanis úgy tervezte, fölmegy a könyvtárba, ahol nemrégiben rábukkant egy igen érdekes könyvre. Végül tervéből nem lett semmi, ugyanis ekkor egy meglehetősen ideges Alice robbant be a képbe. 

- A mester küldött, Iantha szökni próbál. Keleti szárny... Felix, te is vele mész! - A nagyra nőtt vámpír elvigyorodott és már ott sem voltak. Villámgyorsan szelték át a folyosókat, amikor jókora csattanást hallottak nem messze. Ahogy közelebb értek, látták, hogy egyik társuk a fal tövéből tápászkodik fel, de nem vesztegették rá idejüket, hogy foglalkozzanak a pórul járt őrrel. Iantha veszedelmesen gyors volt, már majdnem elérte a kijáratot. 


Egyszerre mozdultak, mintha valamiféle előre begyakorolt koreográfiát követnének, vettették rá magukat egyszerre a lányra, aki dühösen felhördült, amikor elvágták szabadsága felé vezető útját. Demetri karjai törhetetlen bilincsként fonódtak a lány derekára, miközben visszarántotta. Felix a karjait fogta le, amikkel megpróbált néhány bal és jobbhorgot bevinni. 

Ekkor, minden előzmény nélkül Felix egy pillanatra furcsán felnyögött, majd elterült jókora puffanás kíséretében. Demetri meglepetten kiáltott fel, miközben mérgesen próbálta lefogni, immár egyedül az egyre jobban vergődő lányt, aki felbátorodva pillanatnyi sikerétől, újfent a szabadulást tűzte ki céljául.

Kiáltása messzire visszhangzott a kihalt folyosón, de Demetrei tudta, már nem lesznek sokáig egyedül, ugyanis hallotta a puha, kimért lépteket. Alec unottan lépett elő mögüle, de nem szólt egy szót sem, csak kiterjesztette Ianthara a bénító ködöt. Iantha egy darabig még kapálózott, majd egy elhaló nyögés kíséretében, összerogyott. Volna, ha a férfi nem tartja meg.

Demetri fejcsóválva nyalábolta fel az ernyedt testet. 

- Jól vagy Felix? - kérdezte épp feltápászkodó társát.

- Igen, még szép! Azt hiszem ez az ereje volt… - nézett töprengve az öntudatlan alakra, miközben visszaindultak a lány számára kijelölt szobához, majd tekintete visszasiklott Alecre, aki még mindig koncentrált. 

- Valóban erős vámpír, de kíváncsi leszek, ha majd megkezdődik a kiképzése, milyen további trükköket tartogat - vigyorodott el. 

- Egyetértek. De minden esetre, meg kellene akadályozni a további szökési kísérleteit. - Ekkor Alec felnézett két másik társára.

-  Részben ezért is küldtek. Alice látta, hogy később is próbálkozni fog vele, így Aro azt a parancsot adta, hogy valaki mindig maradjon a szobája közelében.  - Felix erre mogorván felhorkant. 

- Bébicsőszködés… remek. - De hamar rendezte vonásait és biccentett a fiúnak, Alec pedig mint aki jól végezte dolgát, a másik férfi felé fordult.

- Te maradsz elsőnek, Demetri. - Az nem kérdezte miért, teljesítette a mesterek parancsait, hiszen ez volt a dolga. 

-Még egy fél óráig ki lesz ütve, de hamarosan elpárolog belőle a kábultság, úgyhogy légy résen. Alice is figyeli. - Időközben visszaértek Iantha szobájához. Alec még egy utolsó átható pillantást küldött a lány irányába, majd elsietett.

-Nos, jó csőszködést - vigyorgott barátjára Felix, mire egy mogorva pillantást zsebelhetett be. 

-Ne legyél olyan boldog, szerintem te leszel a következő - figyelmeztette a nagydarab vámpírt, de az továbbra is úgy vigyorgott, mintha élete legjobb viccét hallotta volna.

Demetri bevitte Ianthát a szobába, majd az ágyra fektette. Pár pillanatig merengve figyelte a lány gondterhelt arcát, majd ismét kilépett a folyosóra, hátát pedig az ajtónak vetette és töprengve nézett maga elé. Felix már nem volt ott, így egyedül maradhatott gondolataival, amiket igencsak felkavart a lány jelenléte.

Nem kerülte el figyelmét  illata , amely már első találkozásukkor is kérlelhetetlenül csábította. Akkor a torkában égő tűz kegyetlenül gyötörte, csak évszázados önuralma és az, hogy nemrég evett, tartotta vissza attól, hogy megízlelje a vérét. De ott a kapott parancsot teljesítette, miszerint Iantha nem juthatott ki az épületből. Végül kihúzta magát és feszülten figyelt a legapróbb neszre. Nem is kellett sokáig várnia, a matrac megnyikordult. Azonnal a szobában termett és látta, hogy Iantha kissé kótyagosan felül az ágyon. Az ereje hamar visszatért, ez látszott és tekintete ismét végigpásztázta a szobát, kiutat keresve. 

-Ne próbálkozz a szökéssel, nem érné meg - jegyezte meg csendesen, mire a lány rákapta villogó tekintetét. Vörös szeme gyűlölettől izzott és Demetri biztos volt benne, hogy ha Jane képességét birtokolná, ő már rég a földön heverne kínok közt.

-Nem kérek a tanácsaidból! - Mellkasa mélyéről ijesztő morgás tört fel. Demetri nem kételkedett a lány erejében, hisz mindegyik újszülött vámpír ereje a többszöröse volt későbbi önmagának, ám a férfinak évszázados tapasztalatai voltak abban, hogy megállítson más vámpírokat - kiváltképp újszülötteket.

-Ne okozz magadnak önszántadból fájdalmat - igyekezett logikus indokokkal jobb belátásra bírni, de látszott, hogy a lány nagyon dühös. És azt is tisztán észre lehetett venni, hogy fél, és ez tette veszedelmessé. Iantha felállt az ágyról és lassú léptekkel közeledett a férfi felé, de Demetri nyugodtan figyelte a veszedelmesen villogó tekintetű lányt.

-Szeretnéd megtudni, mi történt veled? Én segíthetek - emelte fel békítőleg kezeit. Figyelte, ahogy Iantha megtorpan, majd kicsit ellazul, bizonyára kíváncsisága erősebbnek bizonyult mérgénél, de sejtette, hogy a kritikus részen még nem jutottak túl. 

-Mit műveltetek velem? - A lány hangja követelőzően csengett, miközben tanácstalanul bámulta saját kezeit. Egyikkel tétován megmasszírozta a torkát. Szomjas, bár talán még fel sem fogta igazán a kaparó fájdalmat. Demetri át tudta érezni a helyzetét, habár vele már nagyon régen történt, az emlékek mégis élénken éltek benne.

-Tudom, hogy össze vagy zavarodva és mindent azonnal tudni akarsz, de kérlek, hadd kezdjem az elején. A nevem Demetri Volturi - Amikor látta, hogy a lány megnyugodott valamennyire és nem várható egy darabig további kirohanás, folytatta. - Az emberek történeteiben évszázadok óta szó esik furcsa árnyakról, akik az éj leple alatt belopóznak az ártatlanokhoz és elveszik azok életét. Nos, ez így nem teljesen igaz. Az árny nem a legjobb kifejezés, habár azok is tudunk lenni, képesek vagyunk hangtalanul járni, úgy hogy senki ne vegyen minket észre. - Iantha arcán a zavarodottság kezdett átalakulni valami furcsa felismerésbe. - Mondd csak Iantha, hiszel a vámpírokban?