Jó olvasást, és kérlek tartsatok ki, igyekszem hozni az új fejezetet, már alakulóban van! :) D addig is, ímé a meglepi :) ***
Tiltott érzelem
Végzetes pillanat volt. Ott és akkor az egész életem, a Sorsom és minden, ami addig voltam, megpecsételődött. Véglegesen megváltozott. Nem tehettem ellene semmit, többé már nem voltam ura önmagamnak. Rég halott szívem, úgy éreztem ismét verni kezd. Újra éltem!
Hatalmas sóhajjal szakadt fel mellkasomból az eddig jelentéktelen fontosságú levegő. Tekintetünk egybe forrt, láttam, ahogy megváltozik az egész testtartása, éreztem a mágikus vonzalmat, ami mágnesként irányított, húzott felé.
Tettem előre egy lépést, sóvárgó tekintetem perzselte az övét, minden más megszűnt körülöttem, semmi egyéb nem létezett, csak mi ketten voltunk.
A világ hirtelen eljelentéktelenedett, nem is értettem, hogy voltam képes eddig létezni, hisz az nem is volt igazi lét!
Úgy éreztem, egy ólmos súly emelkedett fel a mellkasomról, és ismét kapok levegőt. A lelkem szárnyalt a boldogságtól, egészen az egekig röpített.
De nem szárnyalhattam túl magasra, mert a valóság kegyetlensége ekkor visszarántott. Fájdalmasan, összetörve gömbölyödtem össze az ágyon, arcomat a párnámba fúrtam, némán zokogva, könnyek nélkül. A mellkasomat már rég nem voltam képes érzékelni, úgy tűnt, mintha egy óriási darabot, a lelkem egyik felét lehasították volna, amit már soha újra összeforrasztani nem tudok. Féltem, rettegtem, hogy erre a szenvedésre kárhoztat az a röpke boldogság, ami a Mindenséget jelentette számomra.
Még jobban belemarkoltam a párnába, mire az, halkan reccsenve engedett a kérlelhetetlen ujjaknak. Puha tollak pöffentek minden irányba, valamennyi belehullott a hajamba is, de nem érdekelt. Igazán fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Most, igazi élőhalottként végeztem a kötelességeimet, minden öröm és jókedv nélkül.
A boldogságom, már rég nem eme ódon kastély falai közt létezett, annál sokkal messzebb. Elérhetetlennek tűnő távolságra tőlem.
Mindennek már majd egy hónapja és amióta hazaértünk, teljes depresszióba és letargiába süppedtem. Olyan mélyen magába szippantott ez a veszedelmes ingovány, hogy még legjobb barátnőm sem volt képes abból kihúzni. Ó, pedig hányan igyekeztek segítő karokkal felém nyúlni, de én egyet sem értem el. Ezen a kínon ők nem segíthettek. Ez nem olyasmi volt, amit pár vigasztaló szóval meg lehet oldani.
Az összes gárdatag felfigyelt a hangulatom drasztikus változására, titkolni hiába igyekeztem. Nem is ment volna, annyira fájdalmas teher volt ez. Ugyan Aro elől el tudtam eddig rejteni a gondolataimat, de az óráim meg voltak számlálva.
Tisztában voltam vele, mi lesz akkor, ha rájön. Akkor itt, többé nem lesz maradásom. Ő is inkább tudott volna holtan, mintsem, hogy egy értékes szerzeménye elszökjön. Pedig ez az egyetlen esélyem. És ezt is fogom tenni, még ha az életemmel kell is érte fizetnem, mert előbb vagy utóbb, de itt is megtörténne az elkerülhetetlen.
Mert mi, nem vagyunk mások, mint Aro Volturi játékszerei, akiket előszeretettel gyűjt maga köré. Lehetőleg a legtehetségesebbeket persze.
Mesterünk előszeretettel hangoztatja, hogy mi egy nagy és hatalmas család vagyunk, de az én szememben mindez már semmi.
Szeretem a többieket, hisz évszázadokon át bajtársakként harcoltunk, és óvtuk a vámpírvilág titkát, ha kellett, de én már máshoz tartozom.
A gravitáció mit sem számított többé, attól, aki a mindenséget, és az életet jelentette számomra, egy óceán választotta el tőlem és tudtam, nem bírom már sokáig. Még Chelsea ereje sem lesz képes tovább ide kötni, hogy hűségesen szolgáljam eme ősi vámpírcsaládot. Amit éreztem, minden mást eltörölt a szívemből, és én soha többé nem leszek már igazán egy közülük, hiába a nyaklánc, a jellegzetes, rettegett fekete köpeny. Mindez, nem én vagyok. Többé már nem. Mindaz, amivé lettem, kinn vár rám.
Halk kopogás rázott fel mélabúmból, figyelmeztetve, hogy újfent felöltsem álarcomat, de a szívem mélyén már megszületett az elhatározásom. Ez volt az a bizonyos pont, amin túl nem bírtam tovább, szabadulnom kellett. Előre bántam a tettemet, amit készültem elkövetni, de nem lesz más választásom.
Lassan felkeltem, a tükörbe pillantva hátrasimítottam arcomba lógó sötétszőke, hullámos tincseimet, és az ajtóhoz léptem. Valahonnan az arcomra varázsoltam egy hamis mosolyt, majd kiléptem a folyosóra, ahol Renata már várt rám. Most rajtunk volt a sor, nekünk kellett a város békéjét felügyelnünk.
- Szerbusz Renata - köszöntem neki fakó hangon, mire a lány biccentett. Kutató tekintete az enyémbe fúródott egy röpke pillanatra.
- Nagyon rossz bőrben vagy... nézd, ha gondolod... - Dühös tekintetem villanása belé fojtotta a további szavakat és a beszélgetési kísérletet. Duzzogva fonta össze karjait mellkasa előtt, majd elviharzott mellőlem.
Nem érdekelt, hogy bárkit is megbántok, úgyis ez lesz az utolsó napom itt. Talán ez lesz az utolsó, hogy ezen a díszes folyosón végigsétálok. Picit ugyan sajgott a szívem, hogy az értékeimet nem hozhattam magammal, de mindez eltörpült, amikor az Ő arca felrémlett lelki szemeim előtt. Most is ugyanolyan élesen és világosan, mint amikor legelőször megpillantottam. Beleégett az elmémbe, onnan többé már nem leszek képes kitörölni. Pillantásommal búcsúztam az összes festménytől, de ahogy haladtam, csak az undor nőtt bennem egyre inkább, és lassanként a fátyol is lehullott a szememről. Most, már tényleg láttam, mi is ez a hely valójában. Egy börtön, aranykalitka, semmi több. A márványborítású folyosókat nem találtam többé fenségesnek, a szobrok mind rútan, csúfan meredtek rám vak tekintetükkel.
Az utálat és undor megszaporázta lépteimet.
A környező táj színes foltokká olvadt össze, bár ki tudtam volna venni a részleteket, de már nem akartam semmit sem látni, csak ki innen, minél előbb, még mielőtt bárki rájönne terveimre.
Renata már ott állt némám, mozdulatlanul. Fekete csuklyáját arcába húzta, sötétvörös szemei az éjszakát pásztázták, kellemes arcán a hold fénye tükröződött. Közeledtemre megmoccant, köpenye széle halkan surrogott, ahogy felém fordult.
Szemei gyanakvóan összeszűkültek, mialatt végigmérte határozott alakomat a félhomályban. Egy cseppnyi bizonytalanságot sem éreztem, csak az eltökéltség forró hullámai csaptak össze lelkem megmaradt felében, ami egyre csak sikoltott hiányzó darabja után. Ez a rettenetes borzalom megacélozta elhatározásomat.
Nagy levegőt vettem, és szomorúan néztem rá. Határozott mozdulattal hátravetettem a csuklyámat, és egyenesen a szemébe néztem.
- Nagyon sajnálom... tényleg! - suttogtam, de mielőtt még észbe kaphatott volna, és védekezhetett volna ellenem, felsikoltott, majd a földre rogyott, mialatt teste görcsös ívben megfeszült. Először nem történt semmi látványos, de ahogy bensőmet elöntötte a jól ismert forróság, úgy élte át ugyan azt a szerencsétlen lány is. Habár nem lett volna feltétlen szükségem a halálára, nem volt más választásom. Így talán lesz némi előnyöm, de Demetri úgy is rám fog találni, és akkor mindennek vége. Valamiért, mégsem féltem a haláltól. Hisz én már halott voltam... szívem nem dobogott többé, örökre elnémult.
Ekkor vörös lángnyelvek csaptak fel a nő testéből, mintha belülről égne el. Iszonyatos volt végignéznem, tekintetemet mégis rabul ejtette a látvány, pedig legszívesebben ordítottam volna. Renata sikolyai betöltötték a szűk sikátort, ahogy kemény vámpírteste lassan a lángok martalékává vált.
- Nagyon sajnálom. Remélem egyszer képes leszel majd megbocsátani nekem - leheltem, ahogy lassanként elernyedt a meggyötört test. Olyan hamar lett vége, hogy szinte fel sem ocsúdtam. Rázott a néma, könnytelen sírás, de nem maradhattam, hisz hamar rájönnek mi történt. Így nyertem egy röpke haladékot, hát ne legyen értelmetlen szerencsétlen lány áldozata.
Vissza sem pillantva, vetettem bele magam a félhomályba. Az árnyak és éjsötét köpenyem jótékonyan elrejtettek, csak egy villanásnyi sötétség voltam az éjjelben, káprázat, láthatatlan szellemlény. Futottam, olyan gyorsan, ahogyan még talán soha azelőtt. Meg kellett találnom, hogy még egyszer utoljára, együtt lehessünk.
Két nap alatt elértem Észak - Amerikát, ahol belevetettem magam a sűrűbe, és kétségbeesetten igyekeztem szerelmem nyomára bukkanni. Fák suhantak el mellettem, néha ágak csaptak arcomba, szaggatták meg hosszú köpenyem, de mindez jelentéktelen volt. Nem érdekelt már semmi és senki, csakis Ő. A reményteli, boldog viszontlátás öröme tartott életben. Ahogy haladtam, éreztem, hogy lelkem vérző széle lassan beforr, mert már nagyon közel volt! Szerencsére a szimatom remek volt, még vámpírviszonylatban is, bár nem voltam valami jó nyomkövető, ennek ellenére rekordidő alatt visszaértem arra a bizonyos tisztásra.
Hirtelen megtorpantam a szélén, és kikerekedett szemekkel meredtem az átellenes végében, némán váró alakra. Megtaláltam! Ő volt az, semmi kétség. Illatát idáig éreztem, a vonzás felerősödött, lábaim akaratlanul indultak meg irányába. Mintha a tükörképem lenne, egyazon ritmusban kezdett el lépkedni felém, egyre gyorsulva, míg végül már mind a ketten futottunk.
Csodálatos volt újra egyesülni vele. Hirtelen ismét éreztem a mellkasomat és egész lényemet. Sírva borultam a nyakába, míg ő erős karjait átfonta derekam körül. Így tartott nagyon sokáig, míg végre kezdett csillapodni heves zokogásom. Megtaláltam az elveszett felemet, megint egy Egész voltam, vele együtt. Mélyen beszívtam fanyar-édes illatát, míg ő saját arcát a hajamba temette. Csak élveztük egymás társaságát, és tudtam, ez a Menny és már semmi nem kell többé, egyedül csak ő és a szerelme.
Lassan felemeltem a fejemet és csillogó, mélybarna, szinte fekete szemeibe fúrtam az én, vörös íriszeimet. Tenyere tökéletesen simult az enyémbe, ajka édesen csókolta ajkamat. Érzelmeink végre szabad utat kaptak, nem kellett visszafojtani őket.
- Utánam fognak jönni. - Hangom rekedt volt, mikor kicsit hátrébb húzódtam. - Nem akarom a családodat veszélybe sodorni, nekem már mindegy, de te még elmenekülhetsz. - Nagyot sóhajtott, és komolyan a szemembe nézett, míg arcomat két tenyere közé fogta.
- A sorsunk most már összeforrt, ha akarnálak sem tudnálak elhagyni. Ha ez a végzetem, örömmel áldozom fel érted. Csakis érted létezem, más nem érdekel. Ez a bevésődés... ez örökre szól. Amit érzünk, soha nem fog elmúlni, ha az egyik fél meghal, a másik nem bírja nélküle. Tudom, mit vállalok - tette mutatóujját csitítóan ajkamra, mikor látta tiltakozni készülök.
- És a családod? - Tekintetem kétségbeesetten rebbent a sötét erdő irányába, mintha ott ólálkodna valami veszedelem, ami bármelyik pillanatban szétszaggathatja a boldogság finom selymét. - Őket sem hagyhatod cserben. Veszélyes vagyok mindenkire, aki itt él.
- Már mindent tudnak. Nem boldogok, de nem tehetnek ellene semmit, felfogták mit jelent mindez. – Remény vesztetten döntöttem neki fejemet mellkasának, míg ő lágyan cirógatta hátamat.
- Miért kellett ennek így lennie? Miért ilyen bonyolult? Nem érdemelnénk meg, hogy békében éljünk? Mint a mesékben. - Karja még szorosabban fonódott körém, mintha a puszta jelenléte meg tudna óvni bármi bajtól. - Ha most elmenekülünk, nyerünk némi haladékot - jegyeztem meg csöndesen. Éreztem, hogy bólint, majd megfogta a kezemet. Arcán pedig egy csibészes, vidám mosoly jelent meg.
- Akkor, használjuk ki az időt, ami még maradt. - Mosolyom beragyogta arcomat, mire ő ismét hevesen megcsókolt, de mielőtt még elvesztettük volna a fejünket, erősen karon ragadott, és bevetettük magunkat az erdőbe. Ha kell, az idők végezetéig elbujkálok vele, de nélküle nem vagyok hajlandó élni. Sejtettem, hogy mi zajlik most Volterrában, talán egy egész kis csapatot szerveznek ellenünk, és nem tart majd sokáig, amíg felkutatják párosunkat. Lassanként, mindez nem érdekelt, csak hagytam, hogy a boldogság átjárja az összes sejtemet.
Volterra
Aro valósággal tombolt, teljesen kikelt magából, őrjöngött. A gárdatagok behúzott nyakkal álltak és várták, amíg Mesterük lenyugszik, bár erre kevés esély volt a jelen pillanatban.
- Hogy tehette? Hogy volt mersze? - kiáltotta. Caius éhes tekintettel állt mellette, mint mindig, amikor valaki megbüntetéséről, vagy igazságszolgáltatásról volt szó. Arra azonnal készen állt, vérszomja nem ismert határokat. Marcus némán meredt maga elé, töprengve ráncolta homlokát, szemeiben viszont ott csillogott a felismerés, mégsem szólt, hisz tudta: fivérei dühét lecsillapítani, úgy sincs értelme. Igazságot kell szolgáltatni, hisz az egyik legfontosabb tag az életével fizetett, egy ostoba lány önkényes döntése miatt.
- Ez nem maradhat megtorlás nélkül! - Hangja hirtelen halkult le, de ettől még félelmetesebbé változott egész lénye, az összes jelenlévő érezte, ahogy a jeges hideg lassanként egyre feljebb kúszik gerincük mentén.
- Demerti, Felix! - vakkantotta indulatosan. Két hűséges katonája azonnal ott termett, enyhén meghajolva mestereik előtt. - Menjetek, és öljétek meg. Semmi ne maradjon utána. Tiszta, hibátlan munkát várok! - Pattogó szavai fensőbbségesen verődtek vissza a kőfalakról. A két őr meghajolt, majd kisuhant a teremből.
- Miért tehette? - rogyott le trónjába az ősöreg férfi, míg kezének egy legyintésével elbocsájtotta a többi néma alakot. Azok halkan susogva, a döbbenettől mereven siettek ki.
Mindenki legnagyobb meglepetésére, az eddig csöndes Marcus szólalt meg.
- Bevésődött - hangzott az egyszerű felelet.
- Hogy mi? - pattant fel Caius hörögve. - Ez abszurd! Lehetetlen! - fröcsögte indulatosan. - Ilyet még soha nem hallottunk. Hogy egy vámpír bevésődjön egy vérfarkasba? Hallatlan... és undorító! - Úgy zihált az indulattól, mintha mérföldeket futott volna.
Marcus csak a fejét ingatta.
- Nem lehetetlen... ő az élő példa erre. És ne feledd fivérem, csak alakváltó - jegyezte meg csöndesen. Caius még mindig undorodva rázta a fejét.
- Te, még véded is?! - Arca egészen eltorzult az utálattól, ujját karomként begörbítve bökött társa felé.
- Egy percig sem, hiszen megölte Renatát, ezért meg kell kapnia a büntetését. - Hangjának rekedtes baritonja csöndesen töltötte be környezetét. Caius, úgy tűnt menten nekiesik Marcusnak tehetetlen dühében, vagy legalábbis őrült rombolásba kezd, de ehelyett kicsörtetett a helyiségből, bevágva maga után az ajtót. A mennyezetről kőmorzsalék záporozott a két másik mester fejére. Azok már régen megszokták, társuk ilyetén viselkedését, mely néha a felszínre tört, annak ellenére, hogy a férfi igyekezett méltósággal viselkedni, de az alakváltókat, és kiváltképp a vérfarkasokat szívből gyűlölte, és nem vette be a gyomra, hogy egy vámpír összeálljon egy farkassal.
- Te tudtál erről, testvérem? - fordult most Aro Marcus felé. Az némán megrázta a fejét, majd hozzátette.
- Egészen máig nem, de ismertem a jelenséget, habár eddig én is úgy tudtam, vámpír és alakváltó közt ez nem lehetséges. Nos, úgy tűnik tévedtem. De ami Renatát illeti... nagy kár érte. Most új tagokat kell majd keresnünk - nézett maga elé töprengve, miközben gondterhelten összeráncolta homlokát. Aro visszaült trónjára, és akkora erővel szorította a karfát, hogy az összemorzsolódott ujjai közt.
- De, hogy pont Eleanor? Nagy kár érte - sóhajtott a mester, ugyanakkor szemeiben gyilkos, megsemmisítő tűz lobogott. A lánynak bűnhődnie kell, lakolnia tettéért. - Ezentúl jobban kell ügyelnünk a gárdatagjainkra. Nehogy még egy ilyen sajnálatos dolog történjen. A végén még kétségbe vonnák a Volturik hatékonyságát - susogta vészjóslóan. Karmazsin tekintete a hatalmas, díszesen faragott ajtóra szegeződött, bosszúszomja percről-percre egyre csak nőtt.
- Úgy lesz fivérem, úgy lesz... - A másik hang gazdája lassan hátradöntötte fejét, félig leengedett szemhéja alól lustán, ismét unottan kémlelte környezetét. Visszasüppedt némaságába, vissza a fájdalmai, elvesztett szerelme közé, ahonnan már soha többé nincs kiút. Sajnálta a lányt, és még meg is tudta érteni a maga módján, de nem tehetett érte semmit. Ennek így kellett lennie. A vámpírok legfőbb törvénye, még vele sem tehetett kivételt.
Amerika
Tudtam, hogy jönnek, már éreztem a szagukat. Paulra néztem, aki némán bólintott. Hát itt ér minden véget, ennyi volt. Menekülhetnénk, de semmi értelme. Megküzdhetünk velük, de nincs esélyünk. Tudtam, Aro kiket küldött értünk. A két legjobb katonáját, a híres-hírhedt Felix - Demetri párost. Szomorúan Paulra mosolyogtam, mire ő szorosan magához ölelt, és fájdalmas csókot nyomott ajkaimra. Szinte égetett. Heves volt, ellenállhatatlan, mégis végzetes. Kegyetlen, emésztő érzés volt, hogy tudtam, talán ez az utolsó. Szorosan hozzásimultam, nem akartam elengedni, már szinte megroppantak a csontjai.
- Készen vagy, Eleanor? - nézett rám komoly tekintettel, de mégis láttam benne a lágyságot, ami csak akkor tündökölt fel arcán, ha rám pillantott. A mindenséget... nem, még annál is többet jelentettünk egymásnak.
- Erre? Soha... de legalább emelt fővel megyünk eléjük - sóhajtottam, és összekulcsoltam ujjainkat. Még utoljára megcirógatta arcomat, én pedig boldogan dőltem bele az érintésébe. - Örökké együtt leszünk, akármi is történjék. - Megcsókolta a homlokomat, majd elindultunk. Kéz a kézben, és habár belül mind a ketten rettegtünk, valamiféle boldog nyugalom is átjárta a szívünket. Egymás mellett voltunk, és még ha az örökkévaló boldogság nem is adatott meg, legalább egy kis időre egymáséi lehettünk. Minden így volt tökéletes. Egyszerre léptünk ki a piciny tisztásra. A két szürke köpenyes alak méltóságteljesen siklott felénk, tökéletes összhangban mozogva. Látszott, hogy régóta csinálják már ezt, hogy a pusztítás és elegancia meghatározóan a részükké vált. Nagyon távolinak és szürreálisnak éreztem, hogy valaha én is közéjük tartoztam, és még büszke is voltam rá!
Két méternyi távolságra megálltunk egymással szemben. A két férfi arca érzelemmentesen tekintett párosunkra, semmi nem látszódott rajtuk. Még jobban megszorítottam Paul kezét, ahogy remegés futott rajta végig. Bátorítólag egymásra mosolyogtunk, majd tekintetünket ismét a két árnyra szegeztük.
-Tegyétek meg gyorsan, és kíméletesen amiért itt vagytok! - Paul hangja egy pillanatig sem remegett meg, kihívóan meredt rájuk. Felix felhorkant meglepetésében, nyilván arra számított, nem hagyjuk magunkat, és összeverekedhet egy farkassal.
- Meglep a bátorságod, kutya! - sziszegte Demetri, az alacsonyabbik. Undorodva húzta el orrát, amikor megérezte szerelmem szagát, ami nekik valóban nagyon kellemetlen volt, számomra viszont a legszebb illat, amibe legszívesebben egész nap csak beleburkolóztam volna.
- Ne merd így szólítani! - Mellkasom mélyéről dühös, vészjósló morgás tört elő. Tekintete ekkor gunyorosan rám villant.
- Neked itt nincs szavad, Eleanor. Megöltél egy gárdatagot, elárultad a családot, ezért nem jár ki semmiféle tisztelet neked és a vakarcsodnak, akivel összeálltál! - köpte a szavakat, mire rávicsorogtam. Talán neki is ugrok, ha Paul nem tart vissza.
- Hagyd, nem ér annyit, nem győzheted le őket, túl erősek - suttogta bele a fülembe. Lehelete finoman csiklandozta a nyakamat, amitől fájdalmasan összerándultam. Ezt sem fogom, soha többé érezni! De nem, most nem omolhatok össze, erősnek kell lennem, nem okozok nekik örömet azzal, hogy látják rajtam, mennyire fáj.
- A kutya jól beszél - rötyögött Felix, szája gonosz mosolyra húzódott, kivillantva éles, méreggel bevont fogait. Tett felénk egy lépést. Láttam rajta, már alig várja, hogy elégtételt tegyen.
Úgy döntöttem, már semmi nem érdekel. Paul felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Szeretni foglak, akárhova is kerülünk ezek után. Mindig veled maradok! Szeretlek!
- Én is Téged! - karolt át szorosan. Ajkunk egy utolsó, édes csókban forrt össze. Nem érdekelt mi zajlik körülöttem, mindent kizártam, csak ő létezett. A vasmarkokat sem éreztem, amik a nyakamra kulcsolódtak. Csak mosolyogtam rá, és az utolsó kép elmémben az Ő gyönyörű, mélybarna szemei voltak.
Aztán már semmit nem éreztem, minden fájdalom elmúlt, és végre béke volt...
