Képesség

Hosszú volt az éjjel, többször is majdnem erőt vett rajtam az őrület, amit a fel-feltámadó szomjúságom okozott, de mindannyiszor sikerült elterelnem a gondolataimat, habár már alig vártam a következő „vacsorát”. Kinn már hajnalodott, amikor végre kopogtak az ajtón. Reméltem, hogy Demetri jött, de az illat, amit megéreztem, nem a férfitól származott. Nem, ez valaki, akit még nem ismerek. Leginkább az orgonára emlékeztetett az illata, de képtelenség lett volna konkrétan meghatározni, annyira egyedi és jellegzetes aromája volt. Ösztönösen tudtam, hogy bármikor képes lennék ismét felismerni. Na igen, egyike azon vámpírképességeknek, amiknek örültem.

- Szabad! - kiáltottam, mire az ajtó feltárult és én a földkerekség talán legszebb nőjét láttam meg, aki kedvesen mosolygott rám. Hirtelen nagyon picinek és jelentéktelennek éreztem magam.

- Szervusz! - hangja lágyan csilingelt, nem is, szinte éneklésnek éreztem. - Heidi vagyok. Remélem, nem volt nagyon kényelmetlen az első éjszakád - mosolygott továbbra is, majd belém karolva kivezetett a szobából a folyosóra, ahol egy eddig ismeretlen őr nézett velem farkasszemet. Hát, azért még mindig elég komoly őrizetem van. De talán jobb is... féltem ugyanis, mikor vesznek rajtam erőt annyira az ösztöneim, hogy csak mások segítségével tudom őket kordában tartani. Már alig vártam, hogy végre leteljen ez az egy év. Sok gyakorlásra lesz szükségem, annyi szent.

- Kényelmes volt. Csak... - masszíroztam meg önkéntelenül is a torkomat.

- Igen, tudom. Az első hónapok elég kellemetlenek, a szomjúság szinte egyáltalán nem szűnik meg. Bár ehhez képest te meglepően jól viseled. Aro valósággal el van ragadtatva, és be kell valljam, én is. - Kicsit kezdtem zavarban érezni magam, ennyi dicséret hallatán.

- De néha nagyon nehéz - jegyeztem meg csöndesen. - Néha legszívesebben hagynám, hogy a vágyaim eluralkodjanak és csak kövessem az ösztöneim... - Megráztam a fejem. Heidi együttérzően nézett rám, hisz vámpírmemóriájának köszönhetően jól emlékezett saját „ifjúkorára“, amikor hideggé változott.

Gyönyörű folyosókon haladtunk végig, a legtöbbet híres festők tájképei és portréi díszítették, mellettük pedig antik tárgyak, szobrok, falikárpitok sorakoztak. Egyszóval döbbenetes értékek és gazdagság. Heidi észrevette, hogy lenyűgözve figyelem a Volturi gyűjteményét.

- Aro a művészetek pártfogója, ha teheti, mindenhonnan beszerez egy-két híres tárgyat. Ez mind - intett körbe -, amit itt látsz, csak egy része a gyűjteményének. Mindenkinek nagyon kell ügyelnie, nehogy egy is közülük megsérüljön, mert az súlyos következményeket von maga után. - A nő arcára pillantva el tudtam képzelni, miféle következményekről lehet szó.

- Fontos, hogy ne beszélj soha, semmilyen körülmények között az Öregekkel tiszteletlenül, még akkor sem, ha az, amit mondanak neked, nem teszik. Ne feleselj vissza, különösen Caius gyűlöli, ha valaki akadékoskodik. De ami a legeslegfontosabb - itt tartott egy apró szünetet, és láttam, hogy felméri a terepet -, ne bosszantsd fel Jane-t, mert az neked fog fájni.

Bólintottam, jelezve, hogy mindent felfogtam és igyekszem szem előtt tartani.

- Hova megyünk? - csúszott ki a számon, mert nagyon kíváncsi voltam és képtelen voltam türelmesen kivárni, amíg Heidi elárulja.

- Mindjárt meglátod. Először ki kell deríteni, hogy is működik a képességed, csak azután kezdődhet meg a kiképzésed. - Oh... hát persze, a képességem. - Úgy hallottam, Felixen sikeresen letesztelted - kuncogott fel a magas nő.

- De az nem akarattal volt - mentegetőztem sietve. - Én sem tudom, hogy csináltam - ingattam a fejem bizonytalanul. - Csak annyira emlékszem, hogy irtó dühös voltam rá és... ő meg összeesett. - Heidi kíváncsian figyelte arcomat, majd bátorítóan megszorította a karom.

- Hamarosan minden a helyére kerül. Gyere, mindjárt ott vagyunk. - Azzal megszaporáztuk lépteinket, bár már így is normál vámpírtempóval siettünk. A folyosók, ahogy egyre mélyebbre kerültünk a föld alatt, eldísztelenedtek. Szépek voltak ugyan, márványborításúak, de értéktárgyak már nem szegélyezték. Végig elegáns, de mégis egyszerű lámpák adtak némi fényt. Már kezdtem azt hinni, sosem érünk oda, amikor Heidi hirtelen megállt, én pedig majdnem belerohantam, annyira lefoglaltak saját gondolataim. Előrelépett, majd kinyitott egy boltíves ajtót. Odabenn egy élesen kivilágított négyszögletű terem fogadott. Már vártak minket.

A három köpenyes alak eddig csöndben beszélgetett, de érkezésünkre mindannyian felpillantottak. Demetri magas, szikár alakját azonnal felismertem, és éreztem, ahogy a tökéletes nyugalom szétárad a tagjaimban. Mellette állt egy sötét bőrű férfi, aki kíváncsian mért végig. Ő nem a Volturik jellegzetes sötét köpenyét viselte, bizonyára nem tartozott közénk. A harmadik és egyben utolsó személy egy középkorúnak tűnő nő volt, akit még sosem láttam. Heidi magabiztosan besétált előttem és köszönt a benn tartózkodóknak. Demetri mellett elhaladva rámosolygott a férfira, aki viszonozta a gesztust. Ettől valamiért görcsbe rándult a gyomrom, és egy pillanatig csalódottság kavarodott fel a lelkem mélyén. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a kíváncsiságom kerüljön előtérbe. Hosszan elmélkedni és kielemezgetni saját érzéseim labirintusát nem maradt időm, ugyanis az új arcok hamar elterelték a gondolataimat.

- Iantha, ha jól sejtem? - lépett hozám közelebb a sötét férfi.

- Igen - biccentettem félszegen, mialatt jobban szemügyre vettem az idegent. Haját egészen rövidre nyírva hordta, sötét bőre haloványnak, fakónak tűnt. Modern, hétköznapi ruházatot viselt, amivel nem tűnt volna ki a tömegből. Talán csak szeme vörössége lett volna árulkodó. Jóképű fickó volt, minden tekintetben, de végül is egy ronda vámpírt sem láttam még eddig. Arcán sunyi mosoly ült, de tekintete elkomolyodott, ahogy odaért hozzám. Megkockáztattam egy oldalpillantást Demetri irányába, de amikor a tekintetünk összevillant, éreztem, ahogy a bensőm fellángol. Inkább gyorsan elkaptam a tekintetemet, de a különös, mégis kellemes érzést már nem voltam képes feledni, de mire vélni sem. A mellette álló nő közömbös képpel méregetett, láthatóan nem izgatta túlzottan az események alakulása. Heidi időközben eltűnt, észre sem vettem, mikor hagyta el a termet.

- A nevem Frederic Jordan. Bizonyára sejted, miért jöttem. - Mikor látta bólintásomat, folytatta. - Aro régi barátom, és megkért rá, hogy derítsük fel, miben is áll a képességed.

Furcsa volt, hogy bár idegesnek éreztem magam, a szívdobogás hiányzott, és vele együtt minden más is, amit emberi koromban megszoktam. A tenyerem nem kezdett izzadni és a térdem sem remegett. Nagyon nehéz volt mindehhez hozzászoknom.

- Nos. A dolog lényegében egyszerű, de nem mindig kellemes. Leginkább a gondolatolvasáshoz tudnám hasonlítani. Megkeresem és a felszínre hozom a képességedet. Lehet, hogy utána azonnal tudni fogod, hogyan kezeld, de lehet, hogy még hetekbe telik, amíg rájössz a helyes használatára. Minden esetre, tudni fogjuk, mi a tehetséged.

Ekkor még közelebb lépett hozzám, én pedig farkasszemet néztem Frederickel. Egy pillanatra ijesztő fényt láttam megvillani a tekintetében, és valahol mélyen az a bizonyos vészcsengő megszólalt, de hamar el is múlt a kellemetlen érzés, így félretettem a bizalmatlanságomat. Igyekeztem győzködni magam, hogy ez csak az idegesség miatt van. Gyorsan elkaptam a tekintetemet.

Frederic mély, zengő hangja ismét betöltötte a termet.

- Készen állsz? - Mélyen belélegeztem, majd kifújtam a levegőt, habár semmilyen hatást nem gyakorolt rám.

- Kezdhetjük. - Próbáltam ellazulni, de nem nagyon ment.

- Most hunyd be a szemed és igyekezz semmire sem gondolni. - Úgy tettem, ahogy kérte, de a gondolatokkal meggyűlt a bajom. A férfi két tenyerét a halántékomhoz szorította és mély koncentrációba merült. Először azt hittem, nem történik semmi, de az első furcsa kis csípésnél kezdtem gyanakodni. Nem valódi csípés volt, inkább mentális jellegű, mint amikor egy kellemetlen inger éri az embert. Különös képek és érzések villantak fel lelki szemeim előtt, mindegyik értelmetlen és kusza. Majd újabb különös dolog történt. Hirtelen megéreztem Fredericet. Olyan volt, mintha a tudatunk eggyé vált volna. Ő irányította a gondolataimat, mintha hipnózisban lennék. Egyre mélyebbre ástunk a tudatomban, amikor iszonyú kín hasított belém, én pedig felkiáltottam és megroggyant a térdem. Halványan érzékeltem, amint két erős kar feltámogat, de a megpróbáltatás még nem ért véget. Újabb fájdalomhullámok öleltek körbe, én pedig egyre dühösebb lettem, mígnem valami „kirobbant“ belőlem. A mentális erő mindannyiunkat letaszított a lábunkról. Pár pillanatig sötét volt, mintha elájultam volna, de ekkor egy ismerős arc kúszott be elém.

- Iantha, jól vagy? Gyere, állj fel! - Hamarosan kitisztult a kép, én pedig felpattantam és ösztönösen védekező testtartásba helyezkedtem. De szinte ugyanakkor ki is húztam magam, amint megláttam Demetrit, mögötte pedig Fredericet, aki döbbenten csóválta a fejét. A nő láthatóan felkészült rá, hogy lefogjon, ha újabb kitörésem lenne.

- Hihetetlen! Régen tapasztaltam ekkora erőt. Jó dühös lehettél - rötyögött, de aztán elkomolyodott.

- A képességed elég összetett. Képes vagy fizikai kapcsolattal ártalmatlanná tenni másokat, kvázi elveszed az energiájukat, valamint, ha mentálisan támadnak rád, akkor visszavetíted az illetőre a saját képességét.

Értetlenül pislogtam rá, de igaza volt. Valóban éreztem valami különös, megfoghatatlan energiát, ami ott fodrozódott a tudatom peremén. Ha kinyúlnék érte, talán használni is tudnám.

- Próbáljuk ki, megy-e a gyakorlatban! - csapta össze kezeit és intett a mozdulatlan nőnek.

- Helena, lennél oly kedves? - Mielőtt még tiltakozhattam volna, hogy nem is tudom mivel állok szemben, lecsapott rám a képessége. Mintha ezernyi éles szilánk fúródott volna a bőrömbe, felhasogatva azt. Nem olyan érzés volt, mint amikor Jane megkínzott valakit, de nagyon is hasonló. Először felsikoltottam, de a kín és a düh megmutatták, hogyan használjam a képességemet. Hirtelen nem is tűnt olyan bonyolultnak. Körülfogtam és elhatároltam magamtól a nő erejét, és szabályszerűen „visszalöktem“ Helenára. Mindez pár másodperc alatt zajlott le, majd meghallottam a dühödt kiáltást. Nem volt túlzottan fájdalmas, inkább meglepett.

- Nagyszerű! - kiáltotta Frederic. - Remek volt, Iantha! Úgy tűnik, sikeresen a felszínre hoztuk a képességedet! Lehet, hogy egy ideig még bizonytalan leszel, és néha nehéz lesz kezelned, de ha minden nap gyakorolsz, szépen kiélesítheted. Gondolom, a kiképzésed hamarosan megkezdődik - nézett Demetrire, aki bólintott.

Hát ez remek! Vagyis ez azt jelenti, hogy minden egyes nap kicsit kínoznak, hogy előhozzák a képességemet? Fantasztikus kilátásaim vannak. Magamban háborogtam, de külsőleg nem mutattam ki érzéseimet. Ekkor, mint valamiféle láthatatlan vezényszóra, mindannyian megindultak a kijárat felé. Demetri mellém lépett és finoman megérintette a karomat, hogy kövessem őket.

- Most hova megyünk? - néztem rá kissé zavartan, bár sejtettem a választ.

- Aro elé - jött a tömör felelet, és kezdtem félni, hogy a folytatás nem fog tetszeni. Helena ment elől, mögötte Frederic, utánuk pedig Demetri és én.

Most mi lesz? Folytatják tovább a kiképzésemet, amit inkább kínzásnak kellene titulálni? Bizonyára. Egyedül a mellettem sétáló Demetri közelsége tartotta bennem a reményt és a lelket. Sokkal jobban éreztem magam, ha mellette lehettem, titkon ezért is örültem annyira, hogy őt rendelték ki az őrzésemre, nehogy valami meggondolatlanságot műveljek, ami tekintve jelenlegi állapotomat, valós veszélyforrást jelentett. Elgondolkozva pillantottam az oldalamon haladó férfira. Mint mindig, most is elegánsan, kifogástalan öltözékben feszített, arcán büszke kifejezés, tekintete titokzatos és szenvedélyes. Még szerencse, hogy nem kellett levegőt vennem, ugyanis arra eszméltem, hogy már legalább két perce nem lélegeztem. Gyorsan leszegtem a fejem, és igyekeztem másra gondolni, kevés sikerrel. Viszont ismét kezdtem nagyon szomjas lenni. A dühöm eddig elvonta róla a figyelmemet, de most az ingerültség újfent előtérbe hozta. 

Így azt sem vettem észre, hogy megérkeztünk, habár már jártam itt átváltozásom után nem sokkal. A szalon ugyanúgy nézett ki, semmi sem változott benne, kivéve, hogy most csak Aro várt ránk a három vezető közül, de nem volt egyedül.

A nő Aróval egyforma magas volt, hosszú, világos haja a háta közepéig ért, arca pedig a férfiéhoz hasonlóan vékonynak és áttetszőnek tűnt, mitha nagyon törékeny vagy éppen porózus lenne. Érkezésünkkor felénk fordítota fejét, arcán az érdeklődés szikrája lobbant.   Aro a szokásos szívélyes, behízelgő módján üdvözölt mindannyiunkat.

- Teljesítettem kérésedet - lépett hozzá közelebb Frederic, tiszteletteljesen meghajtva fejét.

- Köszönöm, barátom. Mindig is nagy tisztelettel adóztam tehetségednek. - Hangjából tisztán kicsendült a sóvárgás, amin nem csodálkoztam egy percig sem. Fredericnek valóban értékes adománya volt, ami Arónak kapóra jött volna, hogy még több tehetséges vámpírt gyűjtsön maga köré.

- A lány képessége még kiforratlan, de gyakorlással tökéletesre fejleszthető - magyarázta csöndesen a férfi, miközben feszülten vártam a fejleményeket. Frederic hagyta, hogy Aro kiolvashassa a történteket a fejéből, közben pedig a tekintetem idegesen pásztázta a szobát. Demetri mindeközben mellettem állt, mozdulatlanul, szálfaegyenesen, mint egy élő szobor.

Az idős vámpír mohó szemei végül rám siklottak.

- Nagyszerű! Jane drágám? - intett  fejével egy eddig háttérbe húzódó, alacsony alaknak. A lány nem lehetett több külsőleg tizenöt évesnél, angyali arca csodaszép volt, ahogy üdvözült mosollyal lépett mestere felé. Furcsa, eddig észre sem vettem a szobában. A magasabb nő továbbra is mozdulatlanul állt és minket figyelt.

Tudtam, hogy ismerem Jane-t. Már láttam. Egy elmosódott, halvány emlékfoszlány derengett fel a hozzá tartozó fájdalommal együtt. Még mielőtt bármit tehettem volna, a lány felém fordította arcát, szemeiben vidám fény bújkált, láthatóan remekül szórakozott. Aztán belém hasított. Kétrét görnyedtem, ahogy a tűz belém mart, újra meg újra. Nem akartam sikítani, így összeszorított fogakkal tűrtem a kegyetlen fájdalmat. Az átváltozásomra emlékeztetett, és ettől még elviselhetetlenebbnek tűnt. Aztán hirtelen ismét éreztem azt a furcsa energiafodrozódást a tudatom hátterében. Gyorsan kinyúltam érte, amíg volt elég lelkierőm. Amint megragadtam, ösztönösen tudtam, hogyan kell használnom. Körbehatároltam a fájdalmat, és dühömnek szabad utat engedve visszaküldtem Jane-re. A pillanatok vánszorogtak, amikor egy dühödt hörgés töltötte be a néma szobát. Jane megtántorodott, szemeiben gyilkos fény lobbant, én pedig ismét éreztem, ahogy ereje belém mar.

Többnyire néma párharcunknak az vetett véget, amikor megelégelve a folytonos kínzást ösztönösen előrelendültem. Már épp elkaptam Jane nyakát, amikor két erős kar fogott le.

- Engedj el! - sziszegtem, hasztalanul vergődve, próbálva Jane felé kapni.

 - Hát ez csodás! Remek gárdatag lesz belőle! - kacarászott Aro vidáman, mintha mi sem történt volna az előbb.

- De mindenekelőtt meg kell tanulnia uralkodni magán, nem szeretném, ha baleset történne - pillantott Jane-re, aki még most is gyilkos tekintettel méregetett, ahogy én is őt, de igyekeztem visszafogni magam. Talán ki tudtam volna szabadulni Demetri vasmarkai közül, de nem akartam. Habár teljes szívemből gyűlöltem Jane-t, nem akartam véget vetni rövid vámpíréletemnek.

- Demetri, gondoskodj róla, hogy ne tegyen kárt semmiben. Heidi hamarosan megérkezik - Azzal elbocsájtott minket.

Kilépve a folyosóra, éreztem, ahogy szorítása a karomon erősödik, egészen amíg vissza nem értünk a szobámba, de ott végre elengedett.

- Ez mégis mire volt jó? - törtem ki dühösen. Szinte észre sem vettem, hogy kiabálok, de Demetri arca meg sem rezdült. - Ezentúl mindig megkínoznak kicsit? Mindenkinek a képességét kipróbálják rajtam, hogyan tudom hárítani? - Demetri hagyta, hadd tomboljam ki magam, miközben leereszkedett az ágyam szélére. Üvölteni tudtam volna mérgemben, és a torkom kaparása sem segített lecsillapodnom. Még szerencse, hogy hirtelen semmi törékeny nem akadt a kezeim ügyébe, mert az nem élte volna túl a találkozást.

- Meg kell tanulnod, hogyan kezelheted a képességedet. - Felhorkantam. Mintha nem tudtam volna, nagyszerű!

- Erre magamtól is rájöttem. De... nincs valami kevésbé fájdalmas módja? - Dühöm, ahogy jött, el is párolgott, én pedig reményvesztettem rogytam le a hideg kőpadlóra. Meredten bámultam ökölbe szorított kezeimet, mintha ezzel könnyebbé tehetném a helyzetemet.

Hallottam az ágyrugó halk nyikorgását és a puha lépteket is. Behunyt szemmel is meg tudtam volna állapítani, milyen irányból és sebességgel közeledik felém, de erre most nem volt szükség. Kezei megfogták az enyémeket, és finoman felhúzott a fal tövéből.

Komolyan a szemembe nézett, én pedig éreztem, hogy abban a percben elvesztem a tekintetében, de igyekeztem nem finom metszésű ajkait bámulni. Kényszerítenem kellett magam, hogy feljebb nézzek, bele a szemeibe.

- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz. A kiképzés eleje kemény, soha nem csupa móka és kacagás, de tudnod kell, ez a te érdeked is! Jól kell használnod a képességedet, hogy a rád bízott feladatokat maradéktalanul és tökéletesen teljesítsd! Fel kell térképezni, mire vagy képes, mekkora a tűrőképességed.

Tekintete, ahogy beszélt, lassanként ellágyult. A büszke maszk, ami vonásain uralkodott, apránként lehullott, felfedve igazi valóját. Képtelen lettem volna megszólalni, így csak bólintottam. Talán csak a szemem káprázott, de mintha közelebb hajolt volna, de ekkor döngő léptek hangzottak fel kintről, majd hangos kopogtatás zavarta meg a szoba csendjét. Szinte tapintható volt, ahogy a különleges pillanat szertefoszlott. Csalódottan és kellemetlen szorítással a gyomrom tájékán néztem Demetrire, aki szintén némán figyelt, szemeiben a saját érzéseimet láttam visszatükröződni.

- Szabad! - kiáltottam ki, kicsivel hátrébb lépve. Demetri eközben rendezte vonásait, ismét felvéve szokásos arckifejezését, kihúzta magát, de még egyszer rám villantotta lenyűgöző mosolyát.

Felix hatalmas alakja nyomakodott be az ajtón.

 - Heidi mindjárt itt van, ideje lenne lemenni - vigyorgott rám vidáman, majd tekintete Demetrire siklott.

- Ne várakoztassuk meg a vacsoravendégeinket! - paskolta meg barátja vállát Demetri, majd mind a hárman kisiettünk. Útközben Alice is csatlakozott hozzánk, valamiről vidáman csacsogott, de én képtelen voltam rá figyelni. Alig vártam, hogy ismét érezhessem, ahogy az isteni nedű csillapítja a torkomat ostromló lángokat.

Szerencsémre a felemelő élményre nem kellett sokat várnom, Heidi ízletes lakomával szolgált, habár utána ismét gyűlöltem magam, amiért ezt tettem emberekkel. Hisz nekik is volt családjuk, én meg csak úgy elvettem tőlük az életüket. A „vacsora“ után kaptam némi szabadidőt, gondoltam, kihasználom, és felsiettem a könyvtárba. Meglepve tapasztaltam, hogy teljesen egyedül vagyok. Legalább kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal.