*** Kedves olvasóim, tudom, rettentő sokáig várattalak benneteket, ezért ezerszer elnézést is kérek tőletek, de az egyetemi dolgok és egyebek nagyon elhavaztak. Most, viszont végre jelenthetem, itt a vadiúj fejezet! Renélem tetszeni fog nektek, és kapok pár kritikát is :) Nem is ragozom tovább, jó olvasást! ***
Demetri - szemszög
A küldetés már lassan négy hete tartott, és a férfi kezdte unni a
várakozást, valamint az is bosszantotta, hogy nem hívhatja fel Ianthát.
Hiányzott neki a lány, bár tudta, a küldetés fontossága az elsődleges jelenleg,
és semmiféle hibát nem engedhetnek meg maguknak. Cullenék, és az újszülött
hadsereg ügye végül könnyedén megoldódott, az amerikai klán elvégezte a piszkos
munkát helyettük is. Nem avatkoztak közbe, hanem igyekeztek kideríteni minél
többet arról a személyről, aki mindezt szervezte. Aro abban reménykedett, így
közelebb juthatnak ahhoz a bizonyos, Titokzatos Idegenhez is. A fővámpír úgy
sejtette, lehet összefüggés a kettő közt. Erre, végül nem találtak konkrét
bizonyítékokat, de Demetri rábukkant pár – eleinte-, érdekesnek ígérkező
nyomra, viszont később azok is mind zsákutcának bizonyultak. A férfi tudta,
hamarosan vissza kell térniük városukba, de addig igyekezett minden erejét arra
összpontosítani, hogy eredményeket is fel tudjon mutatni. Néha az volt az
érzése, mintha blokkolnák a képességét.
Mindemellett, Jane is kezdett egyre türelmetlenebbé válni, így a
csapat úgy döntött, adnak maguknak egy plusz napot, hátha a férfi mégis rálel
valamire, de Demetri kezdett kételkedni a sikerben, holott ha valaki, ő aztán
soha nem gondolt kudarcra.
A szállodai szoba unalmas, szürke színe sem vidította fel, ahova
nézett, mindenütt a lassan málló tapéta látványa fogadta. Mellkasa előtt
összefont karral állt az ablak előtt, lustán kémlelte a lent elterülő város
éjszakai életét. A távolban valahol részeg banda üvöltözött, valamin
veszekedtek. Némileg közelebb, autók robogtak el lomhán. A halandók gyarló, és
egyszerű világa terült el előtte, ahova egykor ő is tartozott...
De az már nagyon rég volt. Túl sok mindenre nem is emlékezett emberi
mivoltából. Csak a kis falu, Athéntól nem messze, ahol született. És édesanyja
arca. Erről még soha senkinek, még legjobb barátjának, Felixnek sem mesélt,
pedig ha valakivel, akkor a nagydarab vámpírral igazán mély barátságot ápolt
évszázadok óta.
Egyetlen emléke volt az asszonyról, az is meglehetősen homályos,
kissé elmosódott, nehezen felidézhető. De ott volt, megőrizte, a szíve mélyére
zárta, és soha el nem engedte. Nem kötötte sok minden a halandó léthez, már rég
elfeledte, milyen volt egykoron embernek lenni, de ez olyasvalamiként maradt
meg benne, amitől nem akart megválni.
Még mindig emlékezett a nő gyönyörű, mosolygós arcára, ahogy
szeretettel nézett fiára. Göndör, barna haja szabadon omlott vállaira, néha a
kor divatjának megfelelően feltűzte, vagy ha a városba ment be, elfedte
kendővel. Arca és szeme melegen tekintett a világra, szája szeglete fiatalos
mosolyra görbült, végtelen derűt és életkedvet sugallva. Boldog család voltak,
egészen amíg...
Gondolatmenetét ajtócsapódás, majd mérges szitkozódás zavarta meg. A
kép szertefoszlott, helyét átvette a jelen üressége, a várakozás
türelmetlensége. Egy volturis soha nem türelmetlen, igyekezett ismét magába
sulykolni a jól ismert mondást. Mikor sikerült visszatérnie teljesen a jelenbe,
megfordult, hogy szembe találja magát egy meglehetősen dühös Felixszel. Kérdőn
felvonta szemöldökét.
- Ne is kérdezd - legyintett a másik. - Jane már megint ugráltatott,
néha igazán elegem van abból a kis... - a mondat végét nem lehetett érteni, de
a férfi arckifejezése önmagáért beszélt.
- Ne húzd fel magad rajta, nem éri meg. Úgyis mi járunk rosszabbul -
sétált lustán az egyik ágyhoz, majd leereszkedett rá.
- Igazad van Dem, de néha igazán visszafoghatná magát! Aro
túlságosan engedékeny vele. - Mint egy agyonkényeztetett gyerek, gondolta
magában Demetri, bár ezt mindenki tudta a klánból. Szóvá tenni senki nem merte,
hisz akár az életével, pontosabban a halhatatlanságával is fizethetett volna
érte. Tehát egy út maradt csak: tűrni, és elkerülni, amennyire lehetséges.
Nagydarab barátja lassan lenyugodott, unaloműzésként a TV csatornáin
szörfölgetett, bár tekintete a távolba révedt, láthatóan nem volt teljesen
jelen, gondolatai messze kalandoztak. Demetri ismerte ezt a tekintetet. Talán
épp Giannára gondol, vagy a küldetésükön töpreng.
Már épp azon volt, hogy lemegy, és tesz egy sokadik kört a városban,
valamint annak környékén, amikor érzékei kiélesedtek, nyomkövetői ösztöne
fellángolt. Felpattant, és egy szemvillanás alatt az ajtónál termett.
- Felix, azt hiszem, nyomon vagyunk! - sziszegte barátjának, aki
azonnal felélénkült, a következő pillanatban már ott is termett alacsonyabb
termetű társánál. Mint egy ragadozó, amint szagot fog, és már készen is áll,
hogy leterítse áldozatát.
Az összeszokott páros a boszorkány ikrek szobájához robogott, ahol
azok csatlakoztak kettősükhöz.
Demetri vezette a csapatot, utána jött Jane, Alec, a sort pedig
Felix zárta.
Sötét köpenyeikben csak egy villanásnak tűntek a félhomályos, koszos
sikátorok sűrűjében. Éjjeli káprázat, ami valójában ott sincs. A vadász
teljesen átvette bennük az irányítást. Tökéletesek voltak, a legveszedelmesebb
ragadozók, amely valaha létezhetett a Földön.
Demetri elméjében különböző érzések, hangfoszlányok villogtak. Nem
volt gondolatolvasás, nem látott konkrét emlékképeket, de ismerte az illetőt, a
gondolatainak a lenyomatát, és mindent, ami őt jellemezte. Érezte, szagolta,
tapintotta, anélkül, hogy valaha is látta, érintette volna. Már nagyon közel
jártak, tudta, hamarosan elkapja áldozatát.
Olyan gyorsan történt, hogy halandó ember nem is látta volna
tisztán. A következő sarkon befordulva megpillantotta a férfit. Minden szál
hozzá vezetett, a nyomkövetői tehetsége most sem tévedett. Mielőtt a másik
vámpír védekezhetett volna, rávetette magát, és a falnak lökte. Felix is ott
termett, és hárította a rá irányuló csapásokat. Jane lustán lépett közelebb,
unottan figyelte, ahogy lefegyverezte a két őr az áldozatukat. Még kicsit
hagyta, hadd élvezzék ki a helyzetet, majd mielőtt elfajulhatott volna minden,
erejét az ismeretlenre fókuszálta, aki rettenetes sikolyt hallatva összerogyott.
Felix azonnal megragadta, majd felrántotta, miközben Demetri szorosan mellette
állt, ugrásra készen. Vörös szemei szinte izzottak a vadászat izgalmától.
-
Ki
vagy? – A kislányos hang angyalian hangzott volna, egy egészen más közegben, de
most hátborzongatóan hatott. A vámpír ismét vergődni kezdett Felix vasmarkai
közt, vadul vicsorogva fogva tartóira.
-
Nagyon
tévedsz, ha azt hiszed, mondok neked bármit is! – köpte a szavakat, miközben
mellkasa mélyéről fenyegető morgás tört fel.
-
Hogy
egyesek milyen naivak… - sóhajtott Jane, közelebb lépve. Szerencsére a város
legszélén, olyan helyen voltak, ahol ember alig fordult már meg, így a
rettenetes hörgés, és üvöltés nem zavarta senki lelki nyugalmát.
Demetri eközben folyamatosan
figyelt, hátha elkap újabb foszlányokat, amik közelebb vihetik őket a
Titokzatos idegenhez, de eleddig semmi említésre méltót nem tapasztalt. Zavarta, hogy nem látott tisztán. A szálak
szerteszét futottak, majd néha újra összpontosultak, de soha nem mutattak
konkrét személyre. És ez aggasztotta. Sejtette, hogy egy nagy erejű vámpírral
lehet dolguk, aki hasonlóan Aróhoz, erős csapattal vette körbe magát, de a
lehető legkevesebb nyomot igyekezett maga után hagyni. Profi lehetett, azt meg
kell hagyni.
A huzavona eltartott még jó fél óráig, amikor hirtelen megérzett
valamit. Nagyon halvány nyom volt, csak azért hitt „szimatában”, mert
évszázados gyakorlatra tett szert.
- Jane, azt hiszem, megvan amiért jöttünk – nézett apró társára, aki
félrebiccentett fejjel figyelte áldozatát. A vámpír már-már aléltan lógott
Felix vasmarkai közt, a folyamatos kínzás hatására.
- Pedig már épp kezdtem élvezni – sóhajtotta az, mire Alce mellé
lépett, és kiterjesztve erejét elvette a vámpír érzékeit. Mindannyian kérdőn
pillantottak Demetrire.
- Nagyon gyengén, de éreztem egy nyomot, ami továbbviheti a
kutatásunkat. – Arcán gondterhelt redők jelentek meg, mialatt elmélázva
figyelte a foglyot.
- Éspedig? Nyögd már ki végre, mi az! – toppantott Jane
türelmetlenül. Vörös szeme gonoszan összeszűkült, ahogy gyerekes
türelmetlensége előtolakodott, a higgadt, unott maszk mögül.
Demetri mély lélegzetet vett, és társaira nézett komoly arccal.
-
Volterra,
vagy legalábbis annak környéke – hangzott a felelet. A többiek értetlenül
meredtek rá.
-
De
hát ennek így semmi értelme! – csattant fel Felix. – Onnan jövünk, de ott
semmiféle nyomra nem bukkanunk, erre idejövünk Amerikába, és itt meg kiderül,
hogy Volterrába vezetnek a szálak? – mordult fel Felix. Demetri védekezőn
felemelte kezeit.
-
Nagyon
gyengén éreztem! Sőt, a legfurcsább az volt, hogy semmit nem éreztem tisztán,
mintha minden összekuszálódott volna. Vagy mintha köd takarná el a
tisztánlátást… – Utolsó mondatát önmagának szánta, mert eszébe jutott, mikor
Iantha összeesett egy láthatatlan erőtől. Később azt mesélte, csak a ködszerű
kavargásra emlékezett, ami elborította elméjét. Ez az eset most kísértetiesen hasonlított,
a lány által tapasztaltakra.
Jane megvetően felhorkant.
-
Ennyit
ér a nyomkövetői tudományod. Ha a mester ezt megtudja… - kezdett volna bele
litániájába, de ekkor új illatot sodort feléjük a szél. Egy ember volt a
közelben. Nem akarták felhívni magukra a figyelmet, így nem végezhettek itt és
most az áldozattal. Villámgyorsan tűntek el, mielőtt az idegen elérhetett volna
hozzájuk.
Az óvatlan vámpírból ennél többet nem tudtak kihúzni, így nem maradt
más hátra, mint a likvidálása, majd minél előbb hazamenni. Arónak azonnal
tudnia kell a fejleményekről.
***
Volterra
A három méltóság a trónjain ült, amikor nyílt az ajtó, és a négy
gárdatag belépett a trónterembe.
- Áh! Végre! – sóhajtotta hosszan Aro, miközben felemelkedett
ültéből. Jane széles mosollyal sietett mestere elé, aki arcon csókolta a lányt.
- Remélem, jó hírekkel szolgáltok! – csapta össze tenyereit, vörös
tekintetét Demetrire függesztve. Felix és Alec mellette álltak, egyenesen,
moccanás nélkül.
- Félek, nem teljesíthetem kívánságodat teljesen. Az újszülött
sereget Cullenék ugyan sikeresen likvidálták, de ami azt a titokzatos idegent
illeti… - mély levegőt vett. – Érdekes, és egyben nyugtalanító nyomra
bukkantam. A szálak nagyon kuszák, és leginkább a semmibe vesznek, de volt egy…
Nos, volt egy olyan, ami nagyon halványan, de Volterra irányába mutatott. – A
teremben lévők egy emberként, azaz vámpírként hördültek fel. Az ódon falak
földöntúlian visszhangozták a suttogást, Aro pedig megdermedve meredt a
nyomkövetőre.
- Ez mégis, hogyan lehetséges? – hangja remegett az elfojtott
indulattól. Demetri tiszteletteljesen lehajtotta fejét.
- Nem tudom, mester. Bár az a gyanúm, ez a bizonyos idegen blokkolja
valamiképpen a képességemet, de az is lehet, hogy különleges képességekkel
rendelkező tagokat gyűjtött maga köré. – Aro orrlyuka idegesen kitágult, szája
pengeéllé szűkült. Odalépett a másik férfihoz, majd megfogta a kezét.
Gondolataiban olvasott, hogy megismerhesse mindazt, amit kiváló gárdatagja
tudott.
- Nos, drága testvéreim – fordult fivérei felé -, ez roppant mód
nyugtalanító. Az ellenség talán soraink közt rejtőzik. Ki kell derítenünk, így
van-e! Ha bárki furcsát észlelne, a legapróbb jelét a gyanúnak, azonnal jelenti
nekem! – A suttogás elhalt, helyette síri csönd telepedett a teremre. Aro
visszafordult a négy gárdatag felé. Vörös szemei szikráztak.
- Jól dolgoztatok. Most pedig elmehettek! – intett kezével, azzal
visszasétált a trónokhoz, hogy Marcussal és Caiusszal tanácskozhasson.
Demetri és társai tiszteletteljesen meghajtották magukat, majd
elindultak kifelé. A férfi töprengve követte Felixet a mellékfolyosó irányába,
de még szinte át sem lépett a küszöbön, amikor csodás látvány tárult a szeme
elé. A legszebb meglepetés, amit csak kaphatott. A túloldalon, ugyanis Iantha
állt, egy lélegzetelállító ruhában. Odarohant hozzá, mire megszűnt minden más,
ami nem csak kettejükről szólt. Ha csak egy kis időre is, de az Idegen
nyugtalanító gondolata is szertefoszlott.
