Meglepő hírek

*** Itt a következő fejezet, amiben szintén lesz egy kisebb kavarodás, és a Volturi kap egy különös hírt. Olvass, élvezd, találgass és kommentelj!! :D Mindenkinek jó szórakozást! ***

- Heidi, én - hebegtem, miközben felemelkedtem az ágyról mérhetetlen zavaromban. - Nagyon sajnálom, ezt ... nem lett volna szabad, én... - Iszonyatosan kínosan éreztem magam. Mind a ketten értetlenül meredtek rám, majd a nő jóízűen felnevetett, mint aki remekül szórakozik valamin. Nem értettem, mi olyan vicces azon, hogy valószínűleg épp megcsaltam a párjával. Döbbenetem még tovább fokozódott, amikor Demetri elém lépve mosolyogva fogta meg a kezem. El akartam húzni, de nem engedte.

- Iantha, azt hiszem, félreértesz valamit. - Felvontam a szemöldököm. Valóban, nagyon úgy fest a helyzet. Istenem, csak legyen gyors és kíméletes a vallomása, akkor talán kevésbé fog fájni az elutasítása. Legszívesebben behunytam volna a szemem, de erőt vettem magamon, viszont képtelen voltam rá nézni. Ekkor ő finoman két ujja közé fogta az állam és maga felé fordított, hogy arcunk egyvonalban legyen. A szeme csillogott, és érezni lehetett, hogy nehezen tartja kordában érzéseit. Nem szerettem volna, ha rám zúdítja az összes dühét.

- Heidi és én - Mindjárt kimondja! Futott át agyamon a rémült gondolat, igyekezve lelkiekben felkészülni a legrosszabbra - tényleg csak barátok vagyunk. Már... a kezdetektől fogva, amióta csak megismertük egymást.

- De... ott a könyvtárban, meg máskor is, annyira közvetlenek voltatok egymással! És különben is, teljesen meg tudom érteni, ha mégis őt választod inkább helyettem, ígérem nem állok a boldogságotok útjába - hadartam sietve, mielőtt még bármi mást mondhatott volna.

Demetri felsóhajtott, lassan csóválva a fejét, mialatt Heidi közelebb lépett párosunkhoz.

- Igazat beszél. Ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Szeretem, de nem szerelemmel. Legjobb barátom, egymás bizalmasai vagyunk, velem bármit megbeszélhet, és fordítva. - Kételkedve pillantottam a csodaszép nőre, mivel elég nehéz volt elhinnem a szavait, de amikor tekintetem visszasiklott a némán várakozó Demetrire, valamiért mégis elhittem neki. Egy megérzés volt, ami a bensőm legmélyéről jött és ösztönösen tudtam, hogy bízhatok benne, mert igazat szól.

A férfi tekintete mély volt, tele perzselő szenvedéllyel. Pont, ahogy én is éreztem, akárhányszor csak megláttam, vagy a közelembe került. Éreztem a vonzást, ami felé húzott, testem összes sejtje a közelségére vágyott, hogy örökké együtt legyünk, és soha el ne váljunk egymástól.

- Hát, ha tényleg így van... - Nem fejezhettem be teljesen a mondatot, mert egy csókkal belém folytotta a szavakat. Karja átfonta a derekamat, ujjai finoman simítottak végig hátamon. Nehezen tudtam csak elszakadni tőle, de Heidi kuncogásától zavarba jöttem.

- Jaj, olyan édesek vagytok! Alice szerintem már alig várja, hogy kifaggathasson Iantha, mindig ezt csinálja, annak ellenére, hogy mindent előttünk lát meg. De, hát ezért szeretjük! - Ezen nevetnem kellett. Demetri mosolyogva karolta át a derekam és húzott közel magához. Szorosan az oldalához simultam. Egyszerűen jó érzés volt, úgy éreztem, most igazán tartozom valakihez, van értelme örök létezésemnek.

- Viszont amiért eredetileg kerestelek, Dem! Neked most velem kell jönnöd, mert Aro küldött.  Azt üzeni, fontos nyomra bukkant Alec, a rendbontókkal kapcsolatban. - A férfi tudhatta miről van szó, mert azonnal bólintott. 

- Egy perc és megyek. - Visszafordulva hozzám, még egyszer elmosolyodott. Kézfejével végigsimított arcomon, én pedig behunyva a szemem élveztem érintését. - Már épp ideje volt mindezt tisztázni - mosolygott rám. - Most mennem kell, de sietek vissza. Azt hiszem, lesz mit átbeszélnünk - lehajolva megpuszilta a homlokomat, majd a számra is lehelt egy futó csókot. Szerettem volna visszatartani, de tudtam, a kötelességei az elsők. - Szeretlek - suttogta bele a hajamba, majd kisietett Heidi után, aki az ajtó előtt várt rá.

- Én is téged - mondtam csöndesen, de sejtettem, hogy még hallotta. Szinte láttam, ahogy elmosolyodik. Tényleg szerettem, már az első perctől fova, ahogy megláttam, de csak most tudtam önmagamnak is bevallani. Korábban nem értettem, nem érthettem, mi a szerelem, hisz még sosem tapasztaltam, meg hát ugye az emlékeimet is elvesztettem az előző életemről, így onnan sem lehetett kapaszkodóm. Talán mégis létezhet az a bizonyos szerelem első látásra, vámpíroknál legalábbis.

Ez csak is egy álom lehet, de mi vámpírok nem tudunk aludni. Akkor viszont mégis a valóságban vagyok. Hirtelen minden bajomat, és próblémámat elfeledtem, majd egy széles, üdvözült mosollyal terültem el az ágyamon. A takarón még mindig éreztem Demetri illatát, ahol nemrég ült. Egészen különleges volt az aromája, semmilyen földi parfümhöz nem lehetett volna hasonlítani. Mélyen beszívtam, és máris éreztem a hiányát, szinte drogként hatott rám jelenléte, amiből sosem elég, és egyre csak többet akar belőle az ember. 

Nem maradt időm hosszan elmélyülni, és nem is lepett meg, mikor egy vigyorgó Alice robbant be az ajtón, egyenesen a nyakamba vetve magát.

- Már alig vártam, mikor szánja rá magát! - Bordaropogtató ölelésben részesített, majd nagy nehezen hajlandó volt elengedni.

- Árulj el nekem valamit, Alice! - toltam el magamtól kissé, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mióta tudod?

A fekete hajú lány, enyhén bűnbánó arccal pislogott fel rám, de szája szegletében ott bújt meg a mosoly.

- Ó, már az elején láttam, hogy lesz köztetek valami. Persze a látomásaim eléggé képlékenyek, szóval apró döntések is teljesen más végkifejletet hozhatnak, de kettőtök esete egészen más volt. Szinte mindig ugyan azt láttam! - Vigyora itt még szélesebb lett - Heidi miatt viszont egyáltalán nem kellett volna aggódnod. - Erre csak a szememet forgattam.

- Most őszintén, te nem láttad még őket, milyenek amikor kettesben beszélgetnek? Legalább szólhattál volna, ha tudod előre, hogy így alakulnak az események. Megspórolhattam volna magamnak egy kellemetlen incidenst - morgolódtam, miközben felhúztam  a szemöldököm, de nem voltam különösebben bosszús, ahhoz túlságosan is boldognak éreztem magam.

- Heidi mindenkivel így viselkedik, ő egyszerűen ilyen. Valahogy, a kisugárzása okozza, hogy a férfiak annyira közvetlenül és fesztelenül viselkednek a közelében, de Demetrivel tényleg nagyon régi barátok, mondhatni a legjobbak, egymás bizalmasai. Be kell vallanom, eleinte én is azt hittem lesz köztük valami, de soha nem láttam őket a jövőben együtt. - Ekkor megragadta a karomat, hangja már nem csengett annyira vidáman, szemeiben aggodalom csillogott. -  Minden okkal történik, Iantha! - komolyodott el, ahogy áthatóan tanulmányozta az arcomat.

- Valami beárnyékolja a látomásaimat, ha a jövődet kémlelem. Nem mindig, de úgy érzem, vigyáznod kell... - elbizonytalanodva pislogott rám, én pedig megborzongtam szavai hallatán. Furcsa volt, ez a hirtelen hangulat váltás Alice részéről, és baljóslatú gondolatok kezdték egymást kergetni elmémben. Lehet, hogy nagyobb árat kell majd fizetnem a boldogságomért, mint gondolnám? Vajon, mi lehet az, ami beárnyékolja a látomásokat? Egyáltalán, létezik ilyen? Nyitva kell tartanom a szememet.

- De hisz te magad mondtad, hogy képlékenyek a látomásaid! És még én aggódok túl sokat! - Próbáltam vidámabb medere terelni a beszélgetés folyamát. Alice rám mosolygott, de ekkor pillantása üvegessé vált, és a távolba meredt. - Alice? Alice! - Először megijedtem, mert még soha nem láttam Alice-t, amikor látomása támadt , de hamar rájöttem, és türelmetlenül toporogva vártam , hogy ismét visszatérjen a valóságba. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, mikor hirtelen kitisztult a tekintete és kissé megrázkódott. Idegesen pislogott párat, miközben vörös tekintetét felém fordította.

- A Trónterembe kell mennünk! Most! - Karon ragadott ismét, és már vonszolt is maga után. Apró termete ellenére hihetetlen erő lakozott benne.

- Várj, Alice, mi ez az egész? Mit láttál? - Igyekeztem megtudni valamit, ugyanis nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de ugyanakkor egyfajta kellemetlen balsejtelem is a hatalmába kerített, hogy valami nincs rendjén.

- Most nem mondhatom el, mindjárt megtudod! Csak siess! - Hangja nagyon idegesen csengett, nyoma sem volt benne a vidámságnak, ami eddig szinte látható auraként vette körbe. Elképzelésem sem volt, mi válthatta ki belőle ezt a viselkedést, de nem ellenkeztem, szorosan a nyomában futottam. Szerencsére hamar odaértük, pedig út közben Alice több embernek is szólt, hogy jönnie kell sürgősen. A három mester a trónjaik mellett ácsorgott, folytott hangon tanácskoztak valamiről, hangjuk halk susogásnak tűnt a jókora, ódon falú teremben. A toronyból beszűrődő napfény hosszú csíkokat festett a kőpadlóra, amit megbűvölten figyeltem. Nagyon hiányzott már a szabadság, annyira kimentem volna, de tudtam, erre még legalább egy fél évet várnom kell, ami elszomorított.

- Mester! - Alice odalibbent Aróhoz, és a kezét nyújtotta neki. A férfi egy szó nélkül megragadta a felé nyújtott kart, és homloka szinte azonnal gondterhelt ráncokba szaladt.

- Az ügy egyre bonyolódik - morogta összeráncolva szemöldökét. -  Santiago! - intett magához egy magas férfit, aki eddig a trónok mögött ácsorgott némán, mozdulatlanul. Sötét, göndör haja a válláig ért, kimondottan jóképű fickó volt a maga nemében. Barna bőre furcsán sápadtnak tűnt, mintha bepúderezte volna magát. Legalábbis nekem ez volt róla az első benyomásom.

- Igen, Mester? - hangjának mély baszsusa betöltötte a termet. Kihúzva magát, majdnem annyira magas volt, mint Felix, de a nagydarab vámpírt nehéz volt lekörözni ezen a téren.

- Szólj az itt maradott gárdatagoknak, hogy jöjjenek mind a Tróterembe. Azonnal! -  Aro hangja élesen, idegesen csattant. Santiago kiviharzott, miután fejet hajtott, én pedig némán, kérdő tekintettel pillantottam Alice-re. Ő válaszképp megrázta a fejét, fekete hajtincsei táncoltak az arca körül. A terem feszült csöndbe borult nekem pedig fogalmam sem volt, mi fog történni.

Félreértések és a Csók

A napok egyre gyorsabban peregtek, ahogy beindult a kiképzésem. A képességemet már egészen jól tudtam kezelni, és Corin azt tervezte, hamarosan egyszerre több támadó erőt kell majd kivédenem. Én ugyan kételkedtem benne, hogy ez jó ötlet ilyen hamar, de nem ellenkezhettem, ő volt a főnök, így ő is döntötte el, mivel folytatjuk az edzéseket. Demetrivel azóta egyszer sem sikerült kettesben maradnunk huzamosabb ideig, és lassan kezdett bennem az a gyanú körvonalazódni, hogy valakik direkt nem akarják, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, legalábbis egyelőre.

Egyik nap éppen a kiképzésről ballagtam emberi tempóban a könyvtár felé, ahova Demetrivel beszéltünk meg egy találkozót. Nagyon reméltem, hogy most nem jön közbe semmi.

Sok bepótolni valóm volt, és minél többet szerettem volna megtudni a vámpírvilágról, így miután a férfi felajánlotta, hogy szívesen mesél róla, nem láttam akadályát, hogy kifaggassam. Észre sem vettem, ahogy a mosoly az arcomra kúszik, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ők remekül megvannak Heidivel, és nem lenne illendő belerondítani a boldogságukba. Titkon persze reméltem, hogy csak én értek félre valamit, de egyelőre nem tudtam ezeket a kérdéseimet tisztázni.

Demetrinek az elmúlt hónapokban rengeteg dolga akadt, mivel eléggé megszaporodtak a vámpírtámadások a város környékén, Aro pedig aggódott, hogy valaki sereget szervez a Volturi ellen. Természetesen, mindez azt jelentette, hogy a legjobb őreit küldte ki, vagyis Felixet, Demetrit, Alecet és néha Jane-t. Utóbbit én nem bántam, mert a lánnyal már az elejétől fogva gyűlöltük egymást. 

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem észleltem a szinte teljesen nesztelen lépteket, amik alattomosan követtek egy ideje. Egy kihalt folyosón sétáltam épp végig, amikor meghallottam a halk koppanást. Megpördültem, de már elkéstem. Jane képessége döbbenetes erővel sújtott le rám. Felordítottam, és összerogytam. Bizonyára minden csepp gyűlöletét beleadta, ugyanis a kín, eddig soha nem érzett intenzitással folytogatott. Lassanként azt kívántam, bár inkább meghalnék, mert ezt a borzalmat nem lehet elviselni. A fejem, mintha menten ketté akarna repedni, miközben minden sejtem lángol, talán még az átváltozásnál is rosszabban . A lángok gyötrelmesen öleltek körbe, és egyre mélyebbre taszítottak az eszméletlenségbe.

De ekkor az erőm kirobbant belőlem, úgy, mint a legelső alkalommal. Hallottam az éles csattanást, majd a dühödt morgást. Jane nem volt hozzászokva, hogy megtapasztalja saját erejét. Egy villanás, és a lány már rám is ugrott. Sokkal tapasztaltabb harcos volt nálam, de szerencsére én is tanultam már egyet s mást, amióta Corin a mentorom lett. A hátamra csimpaszkodott és azon mesterkedett, hogy hozzáférhessen a fejemhez. Tudtam, mi a szándéka de nem engedhettem neki. Vadul küzdöttem, hogy levessem magamról, karmoltuk, téptük  egymást, de egyikünk sem kerekedett felül a másikon.Valahol, ködösen felrémlett, hogy Alice-nek ezt látnia kellett, és csodálkoztam is, hogy még nem riadóztatott senkit. Mindez a másodperc tört része alatt futott végig agyamon, közben pedig sikerült lerántanom Jane-t és a falhoz vágtam. Kő és vakolatdarabok lavinája zúdult a földre. Ő ismét felpattant, és hasonlóan nekitaszított a folyosó átellenes oldalának. 

- Te teljesen megháborodtál! - üvöltöttem neki, miközben eltáncoltam egy újabb támadása elől. 

- Nem fogod megkapni a helyemet! - vicsorgott rám. Szemei éjfeketék voltak, és őrült lángok táncoltak benne. Úgy nézett ki, mint aki megháborodott, vagy elvesztette a józan eszét.

- Miféle helyedet? - Nem értettem teljesen mit hadovál, csak sejtettem. Igyekeztem húzni az időt, hátha felbukkan valaki, aki leállítja Jane ámokfutását.

- Nem leszel a mester kiskedvence, mert én vagyok az, és maradok is! Én vagyok a legdárgább kincse! - Mintha csak egy durcás és sértődött kisgyerek kiabált volna velem. Annyira meglepődtem, hogy védekezni is elfelejtettem, így ismét csak a földön fetrengve kötöttem ki, kínok közt gyötrődve. Igyekeztem nem sikítani, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy látja és hallja is szenvedéseimet. Képtelen voltam használni az erőmet, agyamat annyira beborította a fájdalom. Csalódott voltam, úgy éreztem kudarcot vallottam. 

Ekkor döngő léptek hangzottak fel, mellette pedig egy puhább. Az illatuk ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani a fájdalom ködén keresztül.

- Jane, elég volt! A Mester parancsa! - hűvös, nyugodt hang. Kisfiús. Alec, hát persze. A fájdalom, mintha soha nem is létezett volna, úgy párolgott el belőlem. Meggyötörtnek, összetörtnek éreztem egész testem. Óvatos kezek támogattak fel, majd állítottak talpra. 

- Felix, vidd őt vissza a szobájába. Jane, te gyere velem - utasította húgát, aki kelletlenül követte, de szemeiben még most is ott parázslott az őrült fény, ahogy utoljára, elhaladva mellettem rám meredt.

Hamar visszanyertem az erőmet, de azért megviselt Jane tette. 

- Ejnye Iantha, miért nem vetetted be ellene az erődet? Még engem is sikerült kiütnöd! - Felix próbált jobb kedvre deríteni.

- Nem tudom. Túl erős volt - csóváltam meg a fejem. - Kudarcot vallottam - hajtottam le a fejem szomorúan. Aro, ha ezt megtudja, bizonyára kiteszi a szűrömet. Vagy rosszabb. 

- Ugyan, dehogy! Jane ellen nagyon kevés vámpírnak van esélye. Te még nem is vagy régóta az, épp, hogy csak próbálgatod a képességeidet. - Annyira jólestek a szavai, hogy lassanként kezdtem felvidulni. Hirtelen ugyanakkor, furcsa ürességet is éreztem a mellkasomban. Nagy szükségem lett volna most egy bizonyos illetőre. De ő nem lehet velem, nem lehet az enyém. Ettől a gondolattól megroggyant egy pillanatra a térdem, ahogy a szomorúság belém mart, még intenzívebben, mint ahogy valaha Jane ereje képes lesz. Felix persze azt hihette, hogy az előbb lezajlott incidenstől vagyok gyenge, mert óvatosan átkarolta a vállamat, hogy megtartson. 

Mikor odaértünk az ajtómhoz, megköszöntem Felixnek a kedvességét, hogy igyekezett lelket önteni belém, majd gyorsan beslisszoltam a szobámba és ledőltem az ágyamra. Legszívesebben bőgtem volna, de már ezt sem tehetem meg. Dühömben, belebokszoltam a párnámba. 

Nem tudom meddig feküdtem ott mozdulatlanul, amikor halkan kopogtak az ajtómon. 

- Szabad - motyogtam és nem is pillantottam fel. Nem érdekelt ki jött be, bár illata azonnal elárulta, hogy Demetri az. Éreztem, ahogy megnyikordul a rugó, amint a súlyos test ránehezedik, majd a tétova ujjak, amik kisimítják arcomba hullott hajamat. A legédesebb érintés, amit valaha is éreztem a bőrömön. Önkéntelenül felsóhajtottam, a torkom pedig kaparni kezdett. Észre sem vettem, megint milyen szomjas vagyok.

- Hallottam mi történt. Aro iszonyatosan dühös volt Jane-re. Úgy kikelt magából, ahogy már régen láttam. - Tudtam, hogy ezt azért mondja el, hogy ne izguljak a következmények miatt, de képtelen voltam örülni. Hirtelen megéreztem hideg leheletét az arcomon.

-Nézz rám kérlek! - suttogta és ujjaival finoman kényszerített, hogy felpillantsak. Eleget tettem kérésének. Tekintete azonnal rabul ejtett.

- Én... kudarcot vallott a képességem - fakadtam ki és felültem, de nem bírtam rá nézni, pedig arra vágytam mindennél jobban, hogy egész nap az ő arcát csodálhassam. Nagyon meglepett, amikor kezei közé fogta az enyémet és maga felé fordított. Vörös szemei komolyságot és gyengédséget tükröztek. A jól ismert maszk, rég nem uralkodott vonásain. Igazi valójában ült előttem. Most láttam őt így másodszorra.

- Nem vallottál kudarcot, nyugodj meg. Senki sem hibáztat amiatt, ami történt. Nekünk kellett volna jobban ügyelni, hisz Alice előre sejtette, hogy Jane forral valamit, de már késő volt, amikor konkrétan látta is. Nincs szégyellni valód, senki nem tudott volna jobban védekezni. Na jó, talán Alec. - Mosolya még szebbé tette arisztokratikus vonásait, amitől szédelegni kezdtem.  - Iantha, jól vagy? - Aggódó tekintetén nevetnem kellett. 

- Igen, most már jól, köszönöm. - Szintén elmosolyodtam. Arca centikre volt csak az enyémtől. Olyan közel volt! Csak egy kicsit kellene előrébb hajolnom... csak pár centit. Az idő, mintha megfagyott volna. Néztünk egymásra, mélyen a másik szemébe és láttam, ahogy tekintete fellángol, szinte éreztem a vonzást, olyan volt, akárha két mágnes lennénk. Aprót mozdult, a keze lassanként felemelkedett és szinte félve simította arcomra. Beleborzongtam az érinésébe, amit ő is biztosan észrevett, mert ajkain halvány mosoly derengett fel. Azt kívántam, bár örökké így maradhatnánk, ebbe a csodás percbe fagyva, hogy mindig érezhessem az emésztő vágyakozást, ahogy ilyen közel van hozzám, számomra mégis elérhetetlen. Vagy talán mégsem? 

Láttam rajta, képtelen eldönteni, mit tegyen. Én viszont helyette is tudtam, csakis Őt akartam! Testem összes sejtje ő érte sikoltott, ahogy közelsége felkorbácsolta eddig sem éppen nyugodt érzelmeimet. Féltem, a vágy hirtelen eluralkodik felettem, és én olyat teszek, amit talán nem lenne szabad. Egy rettenetesen hosszú pillanatig, tényleg rémült voltam, hogy nem bírom tovább tűrtőztetni magam, de végül mégis ő szánta rá magát a Lépésre. Hallottam, ahogy felsóhajt és előredől. A matrac megnyikordult, én pedig megbabonázva meredtem a vörös szempárba, ami fogva tartotta az enyémet. Épp mondani szerettem volna, hogy ez talán mégsem jó ötlet, mert Ő már mással van együtt, de mielőtt még konkrétan megfogalmazódhattak volna tudatomban a szavak, Ő leküzdötte a kettőnk közt feszülő maradék távolságot is.

Ajkaink megtalálták egymást, és hirtelen minden olyan tökéletesnek, annyira egyértelműnek tűnt. Tudtam, hogy hozzá tartozom. Minden így volt logikus, ennek így kellett történnie. De vajon ő ugyan így érez? Mi van akkor Heidivel? Tényleg csak barátok? Aztán úgy döntöttem, mindez nem érdekel. Most itt van nekem és ha csak egy kis időre is, de az enyém lehet.

Először szinte bátortalanul csókolt meg, majd kicsit hátrébb húzódott, mintha megijedt volna tettétől, de ahogy találkozott a tekintetünk, már semmi nem volt kérdéses. Újabb, most már szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaink, én pedig lassanként elvesztem érzelmeim vad viharában.

Kezeim ösztönösen túrtak bele hajába, ezzel is igyekezve közelebb vonni őt magamhoz. Elvesztettem a kontrollt, csak Őt akartam, teljesen, egészen. Csókunk egyre hevesebbé vált, halott szívem és örök fiatalságba fagyott testem, pedig fellángolt a vágytól. Ujjai, arcomról nyakamra siklottak. Érintése nyomán megborzongtam, hideg, dermedt szívem pedig szinte felizzott. Mintha elektromos szikrák pattogtak volna ott, ahol bőrünk összeért. Talán több is történik, de a meghitt, szenvedélyes pillanat hamar szertefoszlott, amikor egy meglepett női hang ütötte meg fülünket.

- Áh, Demetri épp téged ke... - Az elharapott mondatra szétrebbentünk, mintha két rosszaságon csípett gyerek lettünk volna. Teljesen leforrázva, az elfojtott vágytól remegve ültem, és képtelen voltam Demetrire pillantani.

- Opp, azt hiszem zavarok - motyogta a csilingelő hang, én pedig kissé félrehúzódtam, és riadtan kaptam tekintetemet, az ajtóban ácsorgó Heidire.

Emésztő vágy

*** Szeretném megköszönni Kytee-nek a támogatását, hogy bíztatott, írjam le az érzéseimet, nélküle talán soha nem vetem pappírra e sorokat :) Köszönöm Kytee! A többieknek is jó olvasást, remélem ugyanannyira tetszeni fog, mint a legelső novellám. Nem túl hosszú, de úgy érzem minden benne van, ami fontos. ***

                                                             Emésztő vágy

Nehéz szavakba öntenem, mit is érzek. Le lehet egyáltalán írni az érzelmeket? Tényleg, vannak szavak? Talán, de mind oly üres, oly satnya, képtelen kifejezni az igazi Valót, mert az annyira nyers és érinthetetlen. 

Szomjazom az érintést, mint hervadt virág a vízcseppeket, melyek új élettel töltik fel. De én ezt az érzést, még nem tapasztalhattam, pedig mindennél jobban vágynék rá. Úgy érzem, lassanként felemészt, maga alá gyűr, nem enged, bilincsbe ver, és örökre leláncol a magányba.

Akárhányszor meglátom, érzem, amint szívem hevesebben kezd verni, és a gyomromban pillangók röpködnek, de az öröm, a viszontlátás öröme hamar szertefoszlik és átveszi helyét az Üresség. A végtelen űr, amit nem lehet betölteni, mert Őt, soha nem érhetem el, az enyém Ő, nem lehet.

Fáj, ha arra gondolok, egyszer majd egy másik nőt fog ölelni, az ő fülébe fog szerelmes szavakat súgni és boldogok lesznek, és én soha nem érezhetem bőre illatát, nem bújhatok hozzá, nem simíthatom végig arcát, nem ízlelhetem meg édes csókját. 

Plátói szerelem és rajongás. Kedves, aranyos fogalmak, de nekem már nem elég. Én már többre vágyom, nem akarok ennyivel megelégedni. Ki akarok törni, szabadon szárnyalni, és olyan boldog lenni, mint még soha azelőtt, az Ő oldalán. Én akarok az a bizonyos nő lenni, akit éjjelente átölel, közel húz magához és az arcán felragyog az ellenállhatatlan mosoly, akárhányszor megpillant.

Üres remények... reménytelenség és a kérlelhetetlen lélekfájdalom, a gyötrő kín, ami rág és emészt belülről, mint egy gyilkos betegség, amitől nincs menekvés.  Ha csak egyszer láthatnám! Ha legalább egyszer érezhetném a közelségét, teste melegét, hajának illatát, akkor igazán és végtelenül boldog lehetnék.

Hiába mondják mások: Majd elmúlik, képtelen vagyok hinni nekik, annyira intenzív és olyan mélyen belém ivódott már ez a gyötrő vágy. Úgy érzem, lassanként elvesztem önmagam, és már nem marad belőlem semmi, csak egy üres hély, amiből minden fontos kiveszett.

Én ismerem, de Ő nem tudja, hogy létezem. Mindent tudok Róla, de Ő semmit se rólam. Elérhetetlenül messze van, egy egész óceán választ el és félek, elkésem. Hisz nem lehet az enyém, én mégis balga módon, szüntelenül reménykedem, hátha egyszer megtörténik a hőn áhított csoda.

Lassan, de biztosan végleg felemészt ez az őrült vágy, és én mégis, örökké csak Őt akarom...

Enyém leszel...

*** Első novellám, tehát nézzétek el, ha nem olyan csúcsszuper, ráadásul egy ültő helyemben írtam meg. :)Kicsit borongós, misztikus hangvételű szerzemény. Ennek ellenére remélem nektek is tetszeni fog majd, ha mégsem, az sem gond, de pár sorban kérlek azért írjatok kritikát, ugyanis ezen a téren tényleg van bőven fejlődnöm! Előre is köszi és Jó olvasást! :) ***

Enyém leszel...

Az éjjel hamar szállt le a kisváros felett, sötétségbe burkolva a szűk utcákat. Aki csak tehette, behúzódott a házába vagy lakásába. Az árnyékok megnyúltak, és ijesztő rémalakokat festettek a falakra, amik szinte életre keltek az utcai lámpák sárgás fényében. 

Egy magányos nőalak sietett végig a sikátoron, fázósan összehúzva magán vékony kabátját. A ruhadarab meglehetősen rossz állapotban volt már a sok viseléstől. A lány kissé zihált, tekintete rettenve rebbent sarokról-sarokra, folyamatosan pásztázva a környezetét, mintha félne, hogy követik. Végre kiért egy szélesebb szakaszra, ahol fellélegzett, és valamivel nyugodtabban indult tovább. Ekkor halkan koppant valami mögötte, ő pedig hátrakapta a fejét, de semmi nem mozdult, a szél hanyagul pörgette a kidobott szemetet, ami hagyva magát, esetlenül bukdácsolt tova.

A lehelet már látszott, ahogy a hőmérséklet csökkenni kezdett, fagyos este előhírnökeként prezentálva magát. Sietnie kell, időben haza érni, hogy elkerülhesse a bajt. De az már jó ideje követte, és bár a lány talán a lelke mélyén érezte az elkerülhetetlent, szíve még reménykedett, hajtva tovább, hogy ne adja fel. A félelem folyton belé mart, rettegett, hogy nem lesz holnap, hogy nem lesz jövője, hogy mindaz, amije most van hamarosan semmivé foszlik. Már csak ő maradt, és hamarosan őt is eléri a végzete.

Már nem választotta el sok a biztonságtól, amikor az erdő mellé ért. Észrevétlenül tért le a helyes útról. Az a valami hatással volt rá, a gondolataira, beférkőzött az elméjébe és lassanként egyre jobban behálózta, magához láncolta. Megtorpant, nem tudott tovább menni.

A hang, az Ő nevét súgta, búgta, selymes, kegyetlen, és mégis hátborzongatóan szép hangon. A lány képtelen volt moccanni, elfutni, a jeges borzongás olyan mélyre hatolt bensőjében, hogy csak arra volt ereje, hogy merőn bámulja a ködből előbontakozó árnyalakot. Először alaktalan kavargás volt csupán, majd lassanként testet öltött. Először a torzó, aztán sorban a  végtagok. Étertestét különös sötétség lengte körbe, akárha a köd szülötte lenne. Talán az is volt. Árnygyermek, az éjszaka ragadozója, kegyetlen gyilkos, ki ártatlan áldozatai vérét veszi, hogy meghosszabbíthassa természetellenes létét. 

Tekintete rabul ejtette a nőt, megigézve meredt a sötéten izzó szempárba, mely fogva tartotta az övét. Oly gyönyörű, vonzó, és veszélyes. Egyszerre volt taszító és észvesztően szenvedélyes. E kettő halálos egyvelege láncolta kettejüket össze örökre. Nem menekülhettek a másik elől, ennek így kellett történnie. 

- Hát eljött ez a perc is. - Hangja akár a legfinomabb nyári szellő, bársonyos, megnyugtató. Tökéletes álca áldozatai elcsábításához.

- Nem kapod meg tőlem amit vársz! - kiáltotta dacosan a lány, kihúzva magát, de lábai megremegtek, akár a kocsonya, arca ennek ellenére kemény, és határozott maradt. Haja ziláltam keretezte szép, ovális arcát, mélybarna szemei eltökélten csillogtak, de ahogy az ismeretlen közelebb lépett, félelem villant bennük, és hátrált egy lépést. Háta mögött az erdő ásított, mintha arra várna, hogy azonnal elnyelhesse azt, aki túl közel kerül hozzá. A fák kopaszan, vigasztalanul sorakoztak egymás mellett, nyikorgó hangjuk, mint megannyi fájdalmas sikoly a sötétben.

- Te is tudod, hogy nincs igazad - susogta a férfi, és még közelebb siklott. - Már így is túl sokáig húzódott el ez... pedig már rég vége lehetne, és te örökre megszabadulhatnál a problémáktól. - Nem kiabált, nem emelte fel a hangját, és ettől vált még rettenetesebbé. A hideg csillogás a szemeiben, egy gyilkos tekintete volt a tökéletes, és meseszép vonások ellenére. Olyan hirtelen hajolt a lányhoz, hogy az moccanni sem tudott, csak állt ott, az árnyalak bűvkörében, aki most lágyan tenyerébe fogta annak selymes bőrű arcát.

- Előlem képtelenség elfutnod. A sorsod elől nem futhatsz el, törődj bele. - A lány iszonyodva próbált elhúzódni, de megbabonázták. Azok a sötét íriszek egyszerűen foglyul ejtették és nem szabadulhatott.

- Eddig is elmenekültem - motyogta remegő, rekedtes hangon és elfordította tekintetét, de a tenyér határozottan megállította.

- De, milyen áron? Milyen élet ez? Élet ez egyáltalán? Mindent tudok rólad, előttem nincsenek titkaid! - kijelentése megfagyasztotta a nő ereiben a vért, és a hirtelen tagjain végigszáguldó adrenalin elég erőt adott neki, hogy kitéphesse magát a vasmarok szorításából.

- Az Én életem! - üvöltötte folyamatosan hátrálva. - Csakis az enyém, és nem engedem, hogy elvedd! Nincs jogod hozzá! - A könnyek megállíthatatlan patakokban folytak végig egykor bájos, mostanra meggyötört arcán, amit most a fájdalom és gyász még jobban eltorzított.

- Valóban... nincs jogom hozzá, mégis megteszem. Megtettem, és a jövőben is meg fogom tenni, ez nem a te döntésed. A sorsod előre elrendeltetett, ez alól nem bújhatsz ki.

- Még hogy, Sors! - köpte a lány gúnyosan és sebtében elmaszatolta a könnyeket.

- Gúnyolódhatsz, de létezik. Amit egyszer megírtak, annak úgy is kell lennie. Választási lehetőséged pedig nincs. Csak ti, emberek hiszitek. Végtelenül egyszerű, törékeny, és mégis fantasztikus teremtmények vagytok, de oly könnyen befolyásolhatóak is. Annyi mindent elhisztek, nem mertek a dolgok mögé pillantani, hogy megláthassátok, az Igazságot. Az Egyetlent. - A férfi eddig éjfekete szeme most vörös fénnyel fellángolt. 

- Te őrült vagy! - jegyezte meg csöndesen a lány, lassan kezdve beletörődni elkerülhetetlen sorsába. Merre mehetne? És mégis, meddig bírná? Ez így tényleg nem élet. Tudta. Mindig is sejtette, hogy így fog véget érni. De azt nem, hogy ennyire hamar. Azt hitte, még van egy kevés ideje, hogy élhet, normális fiatal lány lehet, akinek vannak barátai, szerelme, családja. Teste összerándult a hirtelen fájdalomtól, ahogy a kegyetlen emlékek ismét a szívébe martak.

- Sajnálom. - Talán tényleg sajnálta. A fiatal nő felnézett, egyenesen belebámult a kiismerhetetlen szempárba, ami ismét elragadta. Érezte a nyakán végigkúszó jéghideg ujjakat, amint lassan félresöprik a haját, felfedve karcsú, fehér nyakát. A lány lélegzete felgyorsult, szíve hevesen kalapált, érezte, hogy közel a Vég, az Elkerülhetetlen. 

- Látni fogom őket? - Remegett a hangja, és tekintete a sötétséget pásztázta a fák közt, ahogy elfordította a fejét. Már nem volt menekvés, itt az Út vége. Válasz nem érkezett azonnal, az Árny habozott, a lány pedig egyre jobban reszketett, de már nem a hidegtől.

- Igen... találkozni fogtok ismét. - Ajka ekkor a lány bőréhez ért, aki ettől összerezzent és próbált elhúzódni, de vasmarkok tartották, így lassanként mégis elernyedt. Nem küzdött, nem kapálózott, már nem volt értelme. - Ígérem, nem fog fájni. Ennyit garantálhatok! - mondta még utoljára. A vörös köd rátelepedett elméjére, ölni készült, hogy elvégezhesse feladatát. Borotvaéles fogai úgy hatoltak a lány vékony bőrébe, mint a vajba mártott kés. Ő felsikoltott fájdalmában, próbálva ellökni magától a rettenetet, ami épp az életet igyekezett kiszipolyozni a testéből, de a világ lassanként összeszűkült és minden elsötétült, elcsendesedett.

Fekete bársonyban lebegett, a végtelen nyugalom óceánjában, ahol már semmi és senki nem bánthatta. Békesség járta át lelkét, végtelen béke. Örökkön-örökké...