Gianna titka

*** Sziasztok! Bocsánat, a hosszú csúszásért, de eléggé el voltam havazva tanulnivalóval és ihletem sem jött. Ugyan ez a fejezet nem sikerült annyira pörgősre, remélem tetszeni fog Nektek, és igyekszem hozni izgalmasabb részeket is. :) Ez most csak amolyan átvezető rész, és úgy éreztem, őt is bele kell vennem. Hogy végül mi lesz a sorsa? Majd megtudjátok, még én sem döntöttem el véglegesen :D A Komikat ne felejtsétek el! ***

Nagy nehezen erőt vettem magamon és megfordultam. Annyira zaklatott voltam, hogy észre sem vettem a szembe jövő alakot, csak az elhaló sikoly, majd az azt követő tompa puffanás jelezte, hogy valakit elgázoltam. A barna hajú nő volt az, aki nemrég hozta Aro üzenetét.

- Jaj, ne haragudj, annyira röstellem - léptem oda, hogy felsegítsem. A nő zavartan bámult rám, de elfogadta a segítséget. - Jól vagy? Nem sérültél meg? - mértem végig, de nem tűnt úgy, hogy bármi baja lenne, az ijedtségen kívül.

- Minden rendben. - Épp el akart menni, de hirtelen feltámadt a kíváncsiságom, ugyanis ekkor beugrott, ki is ez a nő. A Volturi recepciósa. Gianna, ha jól rémlik.

- Gianna vagy ugye? Én... Iantha, bár ezt szerintem tudod - nyújtottam felé a kezemet. Gianna félszeg mosoly kíséretében viszonozta a gesztust. Igyekeztem minél finomabb lenni, nem szerettem volna eltörni a kezét. Még így, fél év távlatából is nehezen tudtam alkalmazkodni újdonsült erőmhöz, amit vagy egy ruhadarab vagy egy berendezési tárgy bánt, de szerencsére ez mindennaposnak számított, így nem okozott problémát, beszerezni egy újat.

- Igen. - Pillantása a vállam fölött a liftajtókra siklott, és alig észrevehetően szomorkásan felsóhajtott. A furcsa az volt, hogy bár éreztem illatát, ami kimondottan finom volt, mégsem váltott ki bennem vérszomjat, legalábbis akkorát, hogy ne bírjam visszafogni magam. Én sem értettem egészen, de már most nagyon megkedveltem ezt az ember nőt, és bántam volna, ha valami baja esik, ami itt sajnos elég könnyen megtörténhet, hisz mégis csak vámpírokkal teli épületről van szó.

- Van kedved beszélgetni? - szaladt ki a számon, mire egy pillanat erejéig rémület csillant a szemében, de ugyanakkor mohó izgalom is, hisz nyílt titok volt, hogy Ő is vámpírrá szeretne válni, de Aro még nem döntött véglegesen a sorsáról. Talán abban reménykedett, hogy én, az új, nagy becsben tartott tag, talán közben tud járni az érdekében.

- Persze, csak... még el kell rendeznem pár dolgot, aztán... - intett kezével bizonytalanul a pultja felé, én pedig megértően bólintottam.

- Rendben, mennyi időre van szükséged? Ha gondolod visszajövök ide. - Közben elértünk a recepcióra és Gianna már neki is látott, hogy az aktákat szépen sorba rendezze, és a számítógépén kezdett el valamit ügyködni, de a kérdésemre felemelte a fejét, és most már kedvesen mosolyogva válaszolt.

- Úgy egy óra. Találkozzunk akkor itt! - bökött a pultra. Én beleegyezőleg bólintottam, azzal elsiettem. Utam a lakosztályok felé vezetett, de út közben belebotlottam Santiagoba. A nagydarab férfi jókedvűen üdvözölt.

- Helo, Iantha! Hová, ilyen sietősen? Nem kiképzésen lenne a helyed? - Bírtam a srácot, de most idegesített kicsit. Hátravetettem hosszú, barna hajamat és teljes lelki nyugalommal válaszoltam.

- Nem, majd később, Corin most nem ér rá. Demetriéktől búcsúztam el, most indultak. - Hangom a végére már morcossá vált, mert nem örültem neki, hogy az elkövetkezendő hétben, vagy hetekben nem láthatom az imádott férfit.

- Ó, hát persze - vihogott idétlenül Santiago, mire bezsebelhetett tőlem egy megsemmisítő pillantást. - Az új "álompár" !

- Jaj, ne kezdd te is! - sóhajtottam fel ingerülten. - Hadd találjam ki, Felixtől vetted át - vontam fel szemöldökömet.

- Mondhatni... de különben is, olyan aranyos kis pár vagytok, Dem jól beleválasztott! - csipkelődött még egy kicsit, de most kezdtem nagyon unni.

- Kiszórakoztad magad? Jó, mert most mennem kell. -  Azzal ott hagytam, a még mindig rötyögő férfit. Egy biztos, a hírek itt fénysebességgel terjednek, főleg, hogy Alice és Heidi szinte azonnal szétkürtölték anno az összejövetelünket. A kis Alice, egészen bezsongott, annyira fel volt pörögve, hogy attól féltem, rosszul lesz, ami persze egy vámpír esetében, eléggé abszurd lehetőség. Mintha csak meghallotta volna gondolataimat, mellém szegődött a semmiből. Pontosabban nem a semmiből, hanem egy mellékajtóból, de olyan villám gyorsan, hogy alig vettem észre.

- Na végre, téged kerestelek! Nyugi, tudom, Giannával van találkozód, de gondoltam, hogy addig se unatkozz, átjöhetnél hozzám, mert nem tudom eldönteni mit vegyek fel. - Ezen nagyon meglepődtem. Hisz Alice mindig tudta, mit fog felvenni, divattippeket pedig főként Heidivel szoktak megtárgyalni, nem pedig velem.

- Heidi is mindjárt itt lesz! - újságolta lelkesen, majd karon ragadott, és elkezdett végigvonszolni a folyosón, ami a szobákhoz vezetett. Amilyen apró volt, akkora erő lakozott benne.

- Demetri miatt ne aggódj, nem lesz semmi baj, folyamatosan figyelem - nézett rám a szeme sarkából, mert én ismét visszasüppedtem az aggodalmam egyre mélyülő ingoványába. Alice, mint kiderült, remekül értett a figyelemeltereléshez, így az a majdnem két óra szinte észrevétlenül elröppent, és amikor ijedten az órára pillantottam, megnyugtatott, hogy Giannának akadt egy kis gondja, így amugy is potyára mentem volna le hozzá.

Nagy sokára elszabadultam Alice és Heidi karmai közül, akiknek feltett szándéka volt, hogy inkább rajtam játszanak öltöztetőst, mondván, ezzel remekül el tudják terelni a figyelmemet. Az eredmény egy kissé mogorva, de teljesen átöltözött Iantha lett.

Sietve trappoltam végig a folyosókon,majd a fogadócsarnok ajtajában, a pult mellett már meg is pillantottam Giannát, amint rám várt. Tekintete a távolba révedt, miközben a karperecét birizgálta. Kissé ősszerzzent, amikor mellé suhantam, majd vidáman, és némiképp bocsánatkérően rámosolyogtam.

- Bocsi a késésért, Alice és Heidi feltartottak - mentegetőztem. Szürke köpenyemet most nem viseltem, így jól láthatóvá vált a drága selyemből készült ruha, ami a térdemig ért, és halványezüst színben pompázott. Heidi váltig állította, ez a tökéletes ruhadarab, amit egyáltalán rám lehet aggatni, hiába tiltakoztam, de megfogadtam magamban, amint lehetőségem lesz rá, gyorsan átváltom valami egyszerűbbre, mert amikor majd Corinnal edzünk, nem szeretném ha valami baja történne, de addig elvileg még volt egy fél napom.

Láttam Gianna vágyakozó pillantását, ami először a ruhámon nyugodott, majd feljebb kúszott a Volturik jellegzetes nyakláncára, de igyekezett palástolni sóvárgását egy halvány, érdeklődő mosollyal.

- Igazán nincs semmi gond, amugy is épp most végeztem és akadt némi gond a géppel, így csúsztam is - sóhajtott fel. Egy kósza légáramlat felém sodorta illatát, de a torkomban egy enhye kaparáson kívül mást nem nagyon éreztem. Finom illata volt, de nekem mégsem tetszett igazán, nem lett volna ínyemre való falat. De képtelen voltam ételként tekinteni erre a nőre, annyira megkedveltem valamiféle különös és érthetetlen ok folytán. A többiek bizonyára elleneznék ezt a hozzáállást, hisz számukra az emberek, csak a táplálékot jelentették.

- Akkor induljunk, mit szólnál az én szobámhoz? Ott nyugodtan tudnánk beszélgetni, mert a könyvtárban biztos sokan vannak most. - Gianna szemében egy pillanatra ijedtség villant, hisz nem tudhatta mikor válik belőle is vacsora, de a bátorságát bizonyítando beleegyezőleg bólintott.

Hamarosan már a lakosztályok felé vezető folyosókat róttuk. Csak néhányan jöttek szembe velük, volt aki pillanásra se méltatta a nőt, de nekem kivétel nélkül köszöntek. Gianna pedig mintha ott se lett volna, talán csak egy másik női gárdatag motyogott irányába valami szia-félét. Láthatóan senkit nem izgatott különösebben, hogy egy vámpír, és az ember recepciós egymás mellett ballagnak. Talán azt hitték, Aro parancsa, és itt a vége Gianna nem túl hosszú pályafutásának.

- Nos, megérkeztünk, gyere, kerülj beljebb - invitáltam társnőmet, miután kitártam a faajtót. Ő határozottan lépett be, és nézett kíváncsian körbe. Hellyel kínáltam, a szemközti fal mellett álló jókora bőrkanapé irányába intve, ahol aztán mind a ketten kényelmesen elhelyezkedtünk.

- Ne haragudj, de semmiféle étellel nem tudok szolgálni - jutott eszembe, és kínosan gyűrögetni kezdtem a ruhám szélét, mikor eszembe jutott, hogy az embereknek illik adni ilyenkor legalább egy pohárnyi vizet, de annyira elszoktam az efféle dolgoktól.

- Nincs semmi gond, már ettem, és ittam is mielőtt ideértél, biztos ami biztos. - Kicsit megkönnyebbültem. Jó darabig jelentéktelen apróságokról beszélgettünk, és eközben feltűnt, hogy Gianna szinte folyamatosan a karkötőjét birizgálja, mintha a legféltettebb kincse lenne.

- Mondd, az honnan van? Nagyon szép darab - jegyeztem meg és közelebb hajoltam, hogy jobban megszemlélhessem. Valami írás volt rajta, de nem tudtam kivenni. Gianna pipacsvörösre pirult és igyekezett elrejteni, persze a siker legcsekélyebb jele nélkül.

- Nyugi, ha nem akarod, nem muszáj, nem erőszak, csak érdekelt. - A nő pár pillanatig vívódott magában, majd egy szuszra kibökte. Annyira halkan beszélt, hogy csak a kíváló vámpírhallásomnak köszönhettem, hogy megértettem.

- Felix adta nekem a szülinapomra. - Nem lepődtem meg túlságosan ezen a híren, hisz láttam amit láttam. A kettejük közt feszülő vágyakozás szinte tapintható volt, ha egy légtérben tartózkodtak.

- De kedves tőle! - Teljesen meghatódtam, a nagydarab vámpír figyelmességétől. Nagyon bele lehet habarodva ebbe a lányba, ha ilyen fantasztikus ékszert ajándkoz neki. - Kedveled őt igaz? -  kérdeztem csöndesen.

- Igen... már... amióta ide kerültem, soha nem szalaszt el egyetlen pillanatot sem, hogy beszélgessünk pár szót. - Hangja fájdalmas vágyakozással telt meg. Tekintete ismét a nyakamban függő láncra tévedt. Rájöttem, mire vágyik olyan nagyon.

- Szeretnél közénk tartozni. - Nem kérdés volt, hanem megállapítás. Gianna riadtan kapta el pillantását, mintha valami rosszaságon ért gyerek lenne.

- Én... hát... - habogott, de amikor látta, hogy nem fogom kinevetni és gúnyolódni rajta, folytatta. - Igen, ez minden vágyam. Tudom, furán hangzik, de én nem félek a fajtátoktól, vagyis persze, nem szeretném vacsoraként végezni, csak... nehéz ezt megfogalmaznom, úgy érzem, köztetek lenne a helyem. Te jó ég, mekkora sületlenségeket beszélek itt össze - sütötte le tekintetét szégyenlősen, láthatóan zavarta, hogy ennyire kitárulkozott előttem. Hirtelen elöntött a szánalom és a sajnálat. Óvatosan megsimogattam a karját, és láttam, ahogy egy pillanatra összerezzen a hideg érintésre. Reméltem, hogy nem okoztam neki fájdalmat, ugyanis vámpírerőmet néha még nehezen kezeltem, volt hogy összeroppantottam egy vázát, vagy széket, vagy bármit, ami éppen a kezem ügyébe akadt. Elég volt egyetlen figyelmetelen mozdulat és a baj már meg is történt. Na már most az embereknél, azért kicsit problémásabb, ha eltörjük valamijüket, persze ez a legtöbb volturist egy csöppet sem izgatta.

- Szerintem Aróval lehetne erről beszélni. Főleg, ha Felix elmagyarázza neki a helyzetet, biztos megértené. - Próbáltam egy kis lelket önteni belé, több kevesebb sikerrel. Előnye lenne, ha esetleg rendelkezne valamiféle lappangó tehetséggel, amivel később a Családot is szolgálhatná, de talán elég lesz Felix kérése a Mesternél. Főleg, ha sikerrel járnak, Aro bizonyára engedékenyebb lesz valamivel, csak ki kell fogni a megfelelő pillanatot.

- Gondolod? - csillant remény a szemében, amik most tágra nyíltan meredtek rám. Magabiztosan bólintottam. 

-Talán Alice-t is megkérdezhetem, de jobb, ha magától Arótól kérünk erre engedélyt, és nem másoktól tudja meg, mit tervezünk. - Gianna arca teljesen kivirult, ahogy a boldogság felemelő hullámai magukkal ragadták, látszott rajta, legszívesebben felpattanna, és körbeugrálná a szobámat. Ekkor elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám.

- Tényleg hajlandó lennél esgíteni? Komolyan megtennéd? Tudod, itt alig foglalkoznak velem, a legtöbb vámpír szemében csak az étel vagyok. - Azt hittem, mindjárt elsírja magát, annyira remegett a hangja az elfojtott érzelmektől. - Te vagy az első, akivel így tudok beszélgetni. Vagyis, Alice is minig nagyon kedves, mindig ő választja ki a ruhámat, de mégis van benne egy adagnyi távolságtartás. Heidi... hát ő nem sokat törődik velem, köszön, de nagyjából ennyi - vonogatta félszegen a vállát. Egyre jobban megsajnáltam, és kezdett bennem nőni az elhatározás, hogy közben járjak az érdekében Arónál, bár ha egyszer ő eldöntötte, hogy Gianna-ból nem lesz vámpír, sokat nem tehetek sajnos. Viszont, egy próbát megér.

- Egy valamit viszont kérnék - emeltem fel kezemet, mire elsápadt. - Ne éld bele magad nagyon, mert semmit nem garantálhatok, és nem szeretném, ha fájdalmasan csalódnál. - Láttam, ahogy vállai megremegnek és a mérhetetlen fájdalom, ami végigszáguldott arcán tudatta velem, tisztában van esélyeivel.

- Tudom - lehelte, majd bizonytalanul felállni készült, amikor kopogtattak az ajtón. Gianna megdermedt és hátrált egy lépést. Keze megmarkolta a kanapé háttámláját, körmei a puha bőrbe vájtak. Szintén felemelkedtem, majd egy pillanattal később, már ki is nyitottam az ajtót. Renata állt előttem, arcán a megszokott, unott kifejezéssel. Tekintete a hátam mögé villant, mire elhúzta száját.

- Corin hívat, azt üzeni, menj a déli szárny alagsorába, a kerek terembe. Ott fogja tartani most a kiképzést. - Mikor eldarálta a mondandóját, közelebb hajolt hozzám. - Mit keres itt ez az embernő? - sziszegte utálattal. - A recepción lenne a helye! Vagy a szobájában, ide nincs joga feljönni. - Megvető hangsúlyától ökölbe szorult a kezem.

- A neve Gianna, és én hívtam, mert szerettem volna vele beszélni - válaszoltam a lehető legnyugodtabban. Kihúztam magam, egyenesen a szemébe nézve. Meg sem rezzentem, ahogy gonosz fény csillant tekintetében. - A munkájával pedig mára végzett. Ha kell, Arónak is elmondom, mivel tudom, most úgy is hozzá fogsz menni, hogy beárulj. Nem gondolod, hogy ez meglehetősen gyerekes? - vontam fel megvetően a szemöldököm. Nem féltem Renatatól, utálatom irányába nőttön-nőtt. Bár tény, Jane első helyét, soha nem fogja megkapni. Ugyanis a kis szőke vámpírlány volt a legfőbb "ellenségem". Az első perctől fogva gyűlöltük egymást.

Renata, mint aki meg sem hallotta mondandómat, Giannára pilantva megvetően köpte felé a szavakat.

- Jobb lesz, ha most azonnal visszamész a helyedre, vagy még ma este vacsoraként végzed! - azzal elviharzott, magunkra hagyva minket. Gianna egész testében remegett, szemeiben könny csillant. Botladozva, kezét szájára szorítva indult meg az ajtó felé. Megszántam nyomorúságos helyzetét, és gyorsan odalibbentem hozzá, majd átkaroltam a vállát. Illatától egy pillanatig fellángolt torkom, de nem volt teljesen leküzdhetetlen a késztetés, még szerencse, hogy nem rég ettem. A recepciós lány nem tiltakozott, teljesen maga alatt volt, vállait heves zokogás rázta, arcán a teljes kétségbeesés tükröződött.

- Minden... re-rendben - hüppögte és ügyetlenül törölgette ruhaujjával könnyeit. - Én... az é-én hi-hibám. Nem kellett volna ide jö-jönnöm. Megráztam a fejemet.

- Nem Gianna, Renata szemét, senkit nem kedvel Jane-en kívül, és mind a ketten tudjuk jól, Jane milyen. Minden rendben lesz, beszélek Aróval, ha Felixék visszajöttek. Nem hinném, hogy lesz kifogása, a csatlakozásod ellen, hisz a munkádat kíválóan elvégzed.

- Igen, de... mi van, ha nincs semmi értékes képességem? Akkor mi lesz velem? - hangja alig volt több suttogásnál, de meghallottam. Ezen eltöprengtem, és bár belül sejtettem mi lenne a dolog végkimenetele, nem akartam szerencsétlen lányt még mélyebbre sodorni rettegésébe.

- Talán az is elég lesz, ha Felix kéri, hisz ha tényleg ő a párod, akkor meg kell engednie, hogy együtt legyetek vámpírként. És ki tudja, talán tényleg lesz valami klassz képességed. Vagy kiképzünk harcra, és úgy segíted a Volturi munkáját, mint ő. - Gianna megborzongott és elpirult a nagydarab vámpír említésére. Ugyan azt láttam az arcán, amit én is éreztem Dem iránt. Persze ettől csak még jobban sajgott a hiánya. - Gyere, visszakísérlek, mert nekem is mennem kellene - indultam meg az ajtó felé, húzva magammal a lányt is.

- Igen, persze... igaz. - Mély levegőt vett és ismét megdörzsölte kivörösödött szemeit. Utunkat szótlanul tettük meg visszafelé, majd Gianna elsietett szobája irányába, míg én elindultam az alagsorba, ahol Corin már várt rám.

Fájdalmas üzenet és Búcsú

*** Meghoztam végre az új fejezetet, amiben szintén lesz némi izgalom, no meg persze az elmaradhatatlan romantika :D

Remélem tetszeni fog nektek, a helyesírási hibákért bocsánat, amint találok benne kijavítatlant, orvosolom majd a problémát! Jó olvasást és várom a komikat! :) ***

Feldúltan robogtam be a szobámba, és belerúgtam az első, utamba kerülő holmiba. A hátizsák keresztül repült a szobán és a másik végében, hangos puffanással ért talajt. Lerogytam az ágyra, a tenyereimbe temetve az arcomat. Mégis mi volt ez? Ki a franc az a titokzatos mester? És miért nem mondd senki semmit? Az eset után biztosra vettem, hogy Aro majd hívat, de ehelyett elbocsájtott azzal, hogy ha valamire rájöttek, azonnal szól. Valamit titkolnának előlem? A gyanú észrevétlenül ütötte fel a fejét bennem, és képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy a háttérben valami nagyon nincs rendben.

Tanácstalanul álltam fel, és léptem oda a szekrényemhez, hogy keressek valami olvasnivalót, ami elvonja a figyelmemet, de mikor leemeltem a választott kötetet, iszonyú fájdalom hasított a fejembe. A könyv tompa puffanással ért földet , én pedig felkiáltottam fájdalmamban. A térdeim megroggyantak és nekitántorodtam a szekrénynek, ami vészesen megingott súlyomtól. Nem láttam, az agyamat belepte a sűrű, szürke kavargás. Tétován kinyújtottam a karomat, hátha sikerül elsöpörnöm az útból a zavaró ködöt. Természetesen hasztalan próbálkozás volt.

A fájdalom ekkor váratlanul felerősödött, hullámokban jött, hosszan, elnyújtva lüktetett. A saját hangomat már nem is hallottam, de egy távoli suttogás egyre erősebben csengett a fülemben. A nevemet kántálta, engem akart.  A hang ismeretlen eredete kezdett a pánik határára sodorni, én pedig felordítottam.

- Hagyja abba! Elég!  - Távoli, gonosz kacaj harsant majd a köd eltűnt, hogy átadja helyét egy éjfekete szempárnak. 

- Előlem nem menekülhetsz. Még a Volturi sem lesz képes megvédelmezni. Az enyém leszel, Iantha... - Kéjes élvezettel ejtette ki a  nevemet, mintha a puszta szó mámoros érzéssel töltötte volna el. Undor fogott el hagjától, miközben a hasogató kín a fejemből lekúszott a testem többi tagjára is. Úgy éreztem, ismét égek, most tényleg porrá válok és nincs menekvés. 

Őrült kacaja sokáig visszhangzott tudatomban, még akkor is, amikor már régen elhallgatott. Először föl sem fogtam, hogy a fejem nem akar menten kettérepedni a hasogató fájdalomtól. Kapálózó kezem hirtelen valami keménybe ütközött, én pedig vakon oldalra akartam gurulni, de az előbbi valami ismét megakadályozott ebben. Mintha a nevemet mondogatták volna... Első reakcióm a pánik volt, hogy ismét hallom az őrült férfit, ugyanis abban biztos voltam, hogy nem nő az illető. 

A köd lassan kezdett eloszlani, és a furcsa élmény vele együtt szintén szertefoszlott, mintha soha nem is létezett volna. Szemeim hirtelen pattantak fel, és összerándultam, ahogy megláttam a fölém hajoló alakot. Először majdnem rátámadtam, de még időben észbe kaptam.

Demetri aggódva figyelt, de a karjaimat a biztonság kedvéért lefogta, nehogy ismét vagdalkozni kezdjek. Mozdulatlanná dermedtem, mire lazított a szorításán és letérdelt az ágyam mellé. Arcunk így majdnem egy vonalba került.Nem is emlékeztem, mikor kerültem ide. Talán ő emelt fel a földről. 

- Mi történt? - suttogtam. A hangom erőtlennek, gyengének tetszett. Ő értetlenül összeráncolta a homlokát, és meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól állt neki ez az arckifejezés, bár a mosolya volt az igazi.

- Furcsa. Épp hozzád tartottam, amikor meghallottam a kiáltásodat. Először azt hittem ismét Jane az - erre mérgesen felmordultam - , de amikor beléptem, megláttam, hogy a földön fekszel, és... - Elhallgatott.

- És? - kérdeztem élesen, miközben feljebb tornáztam magam az ágyon. Egyik tenyere még mindig a bal karomon nyugodott és ott, ahol a bőrünk összeért, szinte elektromos szikrák pattogtak. Mielőtt válaszolt volna, mellém ült az ágyra és végigsimított a kezemen.

- Úgy tűnt, nagy fájdalmaid vannak... és... mintha, valakihez beszéltél volna. - Döbbenten meredtem rá, ugyanis alig emlékeztem valamire.

- Miért nem vagyok képes emékezni rá? Ezt nem értem... valami baj lehet velem. - Kétségbe esetten pillantottam rá, hátha ő tudja a megoldást, de a szemeiben ugyan azt a tanácstalanságot láttam visszatükröződni, amit magamban is éreztem.

- Valóban furcsa, én sem tudok rá magyarázatot adni. El kellene mondanod a mestereknek - nézett rám komolyan, de én riadtan  tiltakozni kezdtem.

- De hisz én sem tudom, mi volt ez! Mégis, hogy lennék képes elmagyarázni Arónak, hogy mi történt velem? Alig emlékszem valamire, így itt még az ő gondolatolvasó tehetsége is kudarcra van ítélve. - A férfi arca elkomorult és aggodalom barázdálta márványsima homlokát.

- Aggódom érted, Iantha. Túl sok furcsa dolog történik mostanság, a vámpírvilág zúgolódik, nem könnyű mindenkit kordában tartani. Még szerencse, hogy a legtöbben rettegnek a megtorlásoktól. A Volturinak nagy tekintélye van a mi világunkban. Ennek ellenére akadnak, akik úgy gondolják, eleget uralkodtunk és ideje változtatni. És azt a vámpírt is túl könnyű volt elkapni, mintha direkt ezt akarta volna. Nagyon furcsán viselkedett. Az volt az érzésem, hogy nem volt önmaga. Vagyis nem teljesen. - Töprengve hajtottam le a fejemet. Nem válaszoltam neki, nem tudtam mit mondhatnék. Talán mégis el kellene mennem Aróhoz, hátha ő többet ki tud deríteni, mi is történik velem.

- Holnap küldetésre kell mennem - bökte ki végül Demetri, mire rá kaptam tekintetemet.

- Ó... és hova? Meddig maradsz? Kik mennek? - záporoztak kérdéseim, mire finoman ajkamra tette mutatóujját. Arcán feltűnt jellegzetes, szívdöglesztő mosolya, amitől, ha ember lettem volna, biztos kihagy párat a szívverésem. A lélegzetem így is elakadt és csak bámultam rá. Egy pillanatra megfordult a fejemben, normális-e, hogy vámpír létemre ennyire le tud nyűgözni.

- Jane, Alec, Felix és én megyünk  Amerikába, Seattle-be. Valaki újszülött vámpírokból sereget szervez, ki kell derítenünk mi célból. - Keze most a nyakamra csúszott.

- Amerika? Akkor sokáig leszel távol - szontyolodtam el, hisz tudtam, én nem mehetek még egy ideig küldetésekre. Valamint rettegtem tőle, hog valami baja esik, de ezt nem akartam szóba hozni, hisz tudtam, ő a világ legjobb nyomkövetője és a Volturi egyik legkíválóbb harcosa Felix mellett. Meg hát ugye, a büszkesége. Valamit a bennem lezajló érzelmi viharból mégis észrevehetett, mert finoman közelebb húzott magához és homlokát az egyémhez nyomta, majd behunyta a szemét.

- Minden rendben lesz, rutinfeladat, már rengetegszer kellett likvidálnunk újszülötteket.

- És sereget? - a kérdés kiszaladt a számon, mielőtt jobban átgondolhattam volna. Egy darabig némán ölelt, majd kicsivel hátrébb húzódott és mélyen a szemembe nézett.

- Azt is. Hidd el, a Volturinak volt már sokkal rosszabb esete is, amikor a vérfarkasokkal és a Románokkal kellett megküzdenünk, mégis mind itt vagyunk, és nincs semmi bajunk. Egy csapatnyi újszülött, aligha lesz képes kárt tenni bennünk. Ne aggódj, Alice is folyamatosan figyel majd minket, és ha bármi baj történne - de nem fog - , akkor abban a percben jön egy másik csapat. De mint mondtam, nem véletlenül vagyunk mi a rettegett volturi Gárda. Az összes vámpír ismeri és féli a nevünket. Meg ott lesz Felix is. Az is lehet, hogy már a puszta látványától meghunyászkodnak. - Próbált kicsit felvidítani, és pozitív színben feltüntetni a küldetést. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat, ahogy lelki szemeim előtt feltünt a jelenet.

- Így sokkal jobb - viszonozta a mosolyomat, miközben hüvelykujja az ajkamon körözött. Egy darabig némán ültünk, élvezve egymás társaságát, hisz nem kellettek mindig szavak, hogy megértsük a másikat. Ez a fajta csönd nem volt feszélyezett, sokkal inkább megnyugtató. 

- Bár én is mehetnék veletek - sóhajtottam végül, miközben arcomat a vállára hajtottam. - Akkor legalább tudnék rád vigyázni. - Erre felnevetett, amihez én is csatlakoztam.

- Már nem kell sokáig várnod, a kiképzésed és az egy év hamarosan letelik - suttogta bele a hajamba, miközben keze a hátamat cirógatta. Szorosan magamhoz húztam, mintha többé nem akarnám elengedni. - A mesterek meg vannak elégedve veled, és az önkontrolloddal. 

- Akkor telhetne, kicsivel gyorsabban is - jegyeztem meg morcosan, mire tenyerei közé fogta arcomat, de utolsó mondatától felvidultam valamicskét.

- Hidd el... hamar el fog telni az a fél év... sőt, már nem is teljes fél év, valamint előttünk van egy egész örökkévalóság! A végén talán még meg is unjuk egymást. - Szeme csillogott, ahogy tekintetünk találkozott és láttam benne a szenvedély szikráját. Még jobban hozzásimultam, amitől éreztem, hogy egész testében megremeg. Tetszett, hogy ilyen reakciót vált ki belőle a közelségem.

- Téged képtelenség lenne megunni - hajoltam közel hozzá, úgy, hogy ajkunk majdnem összeért. A férfi mohón vette birtokba, és ismét hálát kellett adnom az égnek, hogy nincs szükségünk oxigénre, mert akkor már bajban lettem volna. Lendületünk tovább vitt minket, és elterültünk az ágyon. Könyökével megtámasztotta magát, miközben fölém hajolt, alig húzódva el tőlem.

- Ígérd meg... - suttogta, de szemeit nem nyitotta ki. - Ha legközelebb ismét hallod azt a furcsa hangot, szólsz Arónak és nem titkolózol előtte. Úgy is rá fog jönni. Nem szeretném ha valami bajod esne.

- Ígérem - egyeztem bele kelletlenül. Reménykedtem, hogy soha többet nem kell átélnem azt a kegyetlen fájdalmat. 

Másnap sietős léptekkel haladtam az előcsarnok irányába, ahol hallottam az induláshoz készülődő csapatot. Még jobban megszaporáztam lépteimet, hogy minél előbb oda érhessek. 

Egy kanyarban befordultam, és a folyosó átellenes végében, megpillantottam a kis csapatot. Felix hatalmas alakja messziről kitűnt közülük, mellette állt Demetri, ők ketten csöndben társalogtak. Nem messze tőlük Jane ácsorgott ikertestvére társaságában. Az apró termetű boszorka szinte azonnal észre is vett, mire jól hallhatóan gunyorosan megszólalt.

- Nahát... csak nem vagy féltékeny ránk, Iantha? - hangja csak úgy csöpögött a megvetéstől, tekintete szikrázott. Nem akartam foglalkozni vele, csak Demetri szikár alakját láttam magam előtt, aki most megfodult, arcán pedig boldog mosoly ragyogott fel, de a komorságát nem tudta teljesen leplezni előttem.

- Azt hittem, elkéstem - bújtam karjai közé, mikor vége odaértem hozzájuk. Felix szélesen vigyorgott párosunkon, de Jane nem bírt magával.

- Jobban tennéd, ha békén hagynád Demetrit, ugyanis koncentrálnia kell! - csattant fel. Láthatóan legszívesebben letesztelte volna rajtam erejét, de testvére Alec, még időben visszafogta.

- Hagyd őket, húgom. Nem ér annyit. - Nem kellett a lányra néznem, hogy tudjam: tekintetével ölni volna képes.

- Inkább megyek, ha ekkora gondot okoz a jelenlétem - pillantottam fel szerelmemre, aki megrázta a fejét és megsimogatta az arcomat.

- Ne foglalkozz Jane-nel, majd lenyugszik. - Mielőtt bármit mondhattam volna, lecsapott ajkaimra és csak nehezen tudtam elszakadni tőle, de Felix kuncogása kezdett frusztrálni.

- Ejnye fiatalok, ezt nem itt kellene - rötyögött a nagyra nőtt vámpír.

- Ugyan Felix, csak irigykedsz - kacsintott legjobb barátjára Dem, miközben egyik karja birtoklóan derekamra fonódott.

- Még hogy én? Irigykedni? Hát így ismersz te engem, haver? Na ne nevettess! - legyintett, de látszott, hogy megtalálták a gyenge pontját. - Hisz most ti vagytok az új "álompár" - kacsintott rám és vigyora még jobban kiszélesedett.

- Elég legyen a jópofizásból! Nem lesz sétagalopp amire készülünk, mindenkinek a feladatra kellene összpontosítania! - csattant élesen Jane kislányos hangja. - A Mester parancsa, hogy... - Nem fejezhette be, mert ekkor egy csinos, napbarnított bőrű nő kopogott oda hozzánk magas sarkú cipőjében. A mélykék, térdig érő ruha nagyon jól állt neki és nem kerülte el figyelmemet Felix sóvár tekintete, valamint még valami, ami nagyon is ismerősnek tűnt számomra, hisz ismertem az érzést. A nő egy pillanatra elkapta a hatalmas vámpír tekintetét, és elpirult, de amikor megszólalt, hangja magabiztosan csengett.

- A Mester azt üzeni, indulhattok - biccentett egy aprót irányunkba, és én még jobban elkezdtem Dem ruháiba kapaszkodni, nem akartam, hogy elmenjen, hisz borzasztóan féltettem, bár tudtam, nem kellene ennyire. Ő finoman igyekezett lefejteni ujjaimat sötétszürke köpenyéről.

- Látom, még mindig aggódsz értem - hajolt hozzám egészen közel. Nyeltem egyet és csak egy bólintásra futotta az erőmből.

- Még szép, hogy... - Ajkamra tette fekete kesztyűbe bújtatott mutatóujját. Nem szóltam semmit, már akkor elvesztem tekintetében, mikor először rám emelte vörös pillantását, melyben most mintha igazi lángnyelvek táncoltak volna.

- Nyugalom, mint már mondtam, sétagalopp az egész. - Jane erre csak felhorkant.

- Na persze, ne áltasd a kis barátnődet. -  Az utolsó két szót jól megnyomta, mintha nem tudná az igazi nevemet. - Jól tudod, mi a tét. Meg Cullenék különben is veszélyesek - kotyogta ki, mire rákaptam a tekintetemet.

- Ez igaz? Nekem miért nem mondtad? - fordultam most megrovóan Demetri felé, aki dühös pillantást lövellt Jane irányába.

- Mert nincs így! Jane, te meg fogd be a szádat! - rivallt rá a férfi. Felix még épp időben lépett kettejük közé, mert látszott, a helyzet hamar csúnyán elfajulna.

- Hagyjuk ezt, mennünk kell. Iantha, te meg ne aggódj Demetriért, elvégre ő a legjobb nyomkövető a világon, valamint remek harcos és nem hinném, hogy bunyóra kerülne a sor... bár nem bánnám különösebben - kacsintott ismét, mire Dem mérgesen nézett rá is.

Nem lettem meggyőzve, de nagy nehezen hátrébb léptem és lehorgasztottam a fejemet.

- Azért nagyon vigyázz magadra - leheltem a szavakat, de persze így is mindenki hallotta.

- Vigyázni fogok. -  Még egyszer megcsókolt, majd kiegyenesedett, és a csapat tagjaira nézett. -  Akkor hát, induljunk.

- Na végre, ez a beszéd - hangzott Felix irányából. Jane rám sem pillantva, orrát felhúzva elvágtatott a liftek irányába. Alec szorosan mögötte haladt, de még láttam, hogy megforgatja a szemeit. Demetri a liftajtóban felém fordult, majd intett. Addig álltam ott, amíg az ajtók be nem zárultak, elfedve előlem a férfit. Halott szívem összeszorult, és az aggodalom jeges hullámai csapkodtak rajtam keresztül. 

Titokzatos Idegen

*** Most kiderül, kit/mit látott Alice a látomásában :) Remélem tetszeni fog minden kedves olvasónak, és izgatottan várom, mit szóltok a Titokzatos Idegenhez :P Jó olvasást! ***

Nem sokkal később, mindannyian a Trónteremben álltunk, és az érkezőkre vártunk. A jókora, kör alakú terem most tele volt sötét köpenyes, méma, és mozdulatlan alakokkal, akik feszült figyelemmel meredtek a kétszárnyú ajtóra.

Aro, Caius és Marcus a trónjaikon ültek, személyi testőreik körülöttük. Köztük volt Alice is, aki közvetlenül Aro trónja mellett jobb oldalt ácsorgott, biztos voltam benne, hogy erősen koncentrál minden változásra, ami a látomásaiban felmerül. Én valamivel hátrébb, Heidi mellett toporogtam. Ideges voltam, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy mi fog következni. Kintről ekkor dulakodás zajai, és dühödt morgások szűrödtek be. 

- Nyugalom, Iantha! - hallottam meg hirtelen Heidi suttogását, aki egészen közel hajolt a fülemhez, hogy csak én érthessem szavait. Ezek szerint az idegességem kiült az arcomra is, de félreérthette, ugyanis nem is annyira a zajok zavartak, sokkal inkább az a bizonyos balsejtelem, ami árnyékként telepedett rám. Alice aggodalma, a néha eltünedező jövőmmel kapcsolatban és az, hogy éreztem, mindennek valami úton-módon köze van a rejtélyes vámpírtámadásokhoz.

Ekkor egy állatias üvöltés szelte ketté a terem néma csendjét, majd a kétszárnyú ajtó feltárult, beengedve Felixet és Demetrit , akik egy dühösen vicsorgó, és hörgő vámpírt fogtak közre. Pontosabban vonszolták, ugyanis az idegen folyamatosan rángatta a kezeit bilincsbe fogó karokat. Mögöttük jött Alec, aki tekintetét mereven a fogolyra szegezte. Látszott, hogy nem könnyű kordában tartani, még Felix arca is megfeszült a koncentrációtól, pedig ha valakinek, neki nem volt nehéz elbánni egy vámpírral sem. Az ismeretlen külseje zilált volt, szakadt és foltos ruhája lógott rajta. Szemei eszelősen villogtak, ahogy körbepásztázta a termet, kiutat keresve. Kíváncsian közelebb léptem egyel, hogy jobban szemügyre vehessem, habár  innen is tökéletesen ki tudtam venni a legapróbb koszfoltot a vámpír arcán. Pillantásom találkozott Demetriével, aki komolyan, komor arccal nézett rám, amitől kellemetlen szorítást éreztem a gyomrom tájékán. 

Valahogy sikerült a két őrnek térdre kényszerítenie a hadakozó rendbontót, aki most ádáz tekintettel figyelte a felemelkedő Arót. 

- Jane drágám, gyere ide kérlek - intett lustán az angyalarcú lánynak, aki boldogan lépett mestere mellé. Egy apró kézmozdulat is elég volt, és az idegen ordítva fetrengett a láthatatlan lángoktól emésztve. Teste görcsös ívben megfeszült, miközben még mindig erősen tartották. Torkát újfent elhagyta a korábban is hallot, semmihez sem hasonlítható, rémisztő, vadállatias üvöltés. Megborzongtam a hangtól, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. A látványa szinte mágnesként vonzott. Nem éreztem iránta szánalmat, vagy sajnálatot de tudni akartam miért hozták ide. Egyáltalán, mi a franc folyik kinn? Senki nem mondd semmit, ez így nem járja!

Az ordítozás hirtelen abbamaradt. A csend szinte fájt, csak a furcsa vámpír lihegése hallatszott.

- Ki vagy, és mi a neved? Ki teremtett téged? - Aro pattogó szavai egy vicsorgást köszöntöttek. Megint jött az üvöltés, Jane pedig egyre szélesebben mosolygott.

- Újra megkérdezem. Ki vagy? - Nyájas hangja bárkit megtévesztett volna.

- Anton... a nevem Anton - lihegte morogva a kérdezett.

- Na tessék, megy ez, csak némi ösztönzés kell! - A férfi vidoran csapta össze tenyereit, de a hamiskás mosoly pillanatok alatt lehervadt az arcáról. - Ki a teremtőd? 

- Nem... tudom... nem emlékszem! - Antonon arca megvonaglott, nyilvánvaló volt, hogy iszonyúan dühös, és utolsó csepp önuralmát emészti fel. 

- Van klánvezéretek? - A férfi szemében a kérdés megemlítésekor rémület csillant, látszott rajta, hogy valamit eltitkol.

- Nem vagyok egyik klán tagja sem! - Válasza túl gyorsan, és idegesen szaladt ki a száján.

- Ejnye... Anton, hát ennyire azt hiszed, hogy a Volturit be lehet csapni? - Aro sajnálkozva megrázta a fejét, majd közelebb lépett. Egy félős arcú lány, árnyként követte, tenyere finoman súrolta a férfi vállát. Ő volt Renata, a személyi pajzs, ahogy Felix emlegette mindig.

Mielőtt elérhette volna, Anton tekintete váratlanul rám villant, szemében pedig a feismerés szikrája lobbant. Amikor megszólalt tekintete gonoszan elsötétült, de mintha nem is a saját hangja lett volna. Megzavarodva meredtem rá, ő pedig egyenesen farkasszemet nézett velem. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott, amitől a rosszullét kerülgetett.

- A Mesteremnek mégis csak igaza volt. Üdvözletét küldi... Iantha! A Sorsodat nem kerülheted el! -  sziszegte, majd eszelős nevetésben tört ki, ami nem sokkal később fájdalmas hörgésbe fulladt, ahogy elérte Jane ereje. Éreztem, hogy megdermedek és, hogy minden szempár rám szegeződik. Tanácstalanul lehajtottam a fejemet, nem akartam másokra nézni, hisz foglmam sem volt, mit jelenthetnek a férfi szavai. Emlékek nélkül még vámpírnak lenni sem volt egyszerű.

- Jane, elég lesz. - Aro felemelte kezeit, majd a férfi arcát két tenyere közé fogta. Anton igyekezett félrehúzódni Aro kezétől, de a két Őr nem engedte. Pár percig olvasott a gondolataiban, aztán reccsenés hallatszott. Tágra nyílt a szemem, miközben végignéztem, ahogy a vámpírt darabokra tépik, a részeit pedig kivonszolják elégetni. Ez volt életem eslő kivégzése, de nem a látottak rendítettek meg annyira, sokkal inkább, a vámpír felém intézett utolsó szavai. Mégis kicsoda lehet az ő mestere? Aro vajon látott róla valamit a férfi emlékeiben? És miért küldi nekem az üdvözletét? Ismerném? Nem, az képtelenség. Nem hinném, hogy akár egy vámpírt is ismerhettem, mielőtt én is azzá változtam. 

Persze ebben elég nagyot tévedtem, ugyanis Cullenékkal nap mint nap találkoztam a forksi középiskolában, de rájuk nem emlékeztem. Ahogy másra sem.

***

Egy férfi sietett végig a szűkös folyosón, aminek a vége úgy tűnt, a semmibe vész. Nem lihegett, hisz vámpír volt, így a levegő csak másodlagosan volt fontos szervezete számára. Most mégis, arcán gondterhelt kifejezés ült. Rettegett. Nem tudhatta, híre milyen hatást fog kelteni. Egy örökkévalóságnak tetszett, mire végre elérte a kivilágítatlan járat végét, amit egy súlyos vasajtó zárt le. A férfi könnyűszerrel belökte, és egy pillanatra hunyorogni kezdett, hisz az éles fény elvakította. A teremben egy magányos alak állt, háttal az érkezőnek, aki most alázatosan lehajtotta a fejét, és közelebb lépett urához, majd letérdelt.

- Uram... - Az idegességtől zihálni kezdett. - Anton teljesítette a parancsodat, bejutott a Volturihoz, bár nem egészen úgy, ahogy terveztük. - Nem mert felpillantani, de hallotta, ahogy a másik férfi közelebb lép és körbesétálja.

- Igen... valóban. A büntetését a figyelmetlenségéért, pedig megfizette. - Hangja halkan susogott, lágyan, akár a kellemes nyári szellő, de mindenkiből jeges borzongást váltott ki. - Megláttak? - szegezte a földön kuporgó alaknak a kérdést, mire az halkan felnyögött.

- Nem, uram, még épp el tudtam menekülni, mielőtt a nyomkövetőjük rájöhetett volna, ki is vagyok. - Valami tompán koppant a távolban.

- Az a nyomkövető még problémákat okozhat... el kell tenni láb alól! - A férfi dühösen felmordult, keze ökölbe szorult, miközben a fogát csikorgatta.

- U-Uram! Őt képtelenség elfogni és kivégezni, soha nem dolgozik egyedül, mindig vele van a... - Nem tudta végigmondani, mert a süvöltő hang gazdája félbeszakította mondandóját.

-Elég! Nem kell róluk kiselőadás, Frederic! - Az időközben földre kuporodott alak összerezzent mestere hangjától. - Nem... a lányt másképpen kell megszerezni. Nem ronthatunk be csak úgy a volturi kastélyba, az nem sikerülne. Valamivel el kell csalnunk. Vagy éppenséggel, valakivel... - Szája gonosz mosolyra húzódott és fejében el is kezdett alakot ölteni egy alattomos terv.

- Nem menekülhetsz... Iantha Wendal! - Szemeiben őrült tűz lobogott, majd rárivallt az előtte görnyedő alakra.

- Áljj fel... menj vissza, mielőtt még valaki gyanút fogna, és ne téveszd szem elől az alanyunkat. - Frederic lehajtotta a fejét.

- Igenis Mesterem, úgy lesz, ahogy kívánod. - A sötét alak elbocsájtotta szolgáját, és a hátrébb várakozó másik árnyhoz fordult.

- Közeleg az idő, amikor már nem a Volturi lesz az úr a vámpírok felett. - Társa aprót biccentett, miközben még közelebb araszolt a fényhez. - Már így is túl régóta vannak hatalmon.

- De mi köze ehhez a lánynak? Miért van rá szükségünk? - kérdése alázatosan csendült, de a Mesternek szólított tekintete elsötétült.

- Majd meglátod. Már nem kell sokáig várni... - Vészjósló szavai szinte függve maradtak a levegőben, tapinthatóan. A fények, amik eddig megvilágították a termet, most pislákolni kezdtek. A mesternek szólított ekkor behunyta a szemét, és mély koncentrációba kezdett. A folyosón siető alak felordított, de hamar elhallgatott, és üveges tekintettel meredt maga elé, miközben lassanként visszakúszó, önálló gondolatai ismét kezdtek elszivárogni, végül automatikusan teljesítette a néma parancsot, amit elméjére kényszerítettek.

Meglepő hírek

*** Itt a következő fejezet, amiben szintén lesz egy kisebb kavarodás, és a Volturi kap egy különös hírt. Olvass, élvezd, találgass és kommentelj!! :D Mindenkinek jó szórakozást! ***

- Heidi, én - hebegtem, miközben felemelkedtem az ágyról mérhetetlen zavaromban. - Nagyon sajnálom, ezt ... nem lett volna szabad, én... - Iszonyatosan kínosan éreztem magam. Mind a ketten értetlenül meredtek rám, majd a nő jóízűen felnevetett, mint aki remekül szórakozik valamin. Nem értettem, mi olyan vicces azon, hogy valószínűleg épp megcsaltam a párjával. Döbbenetem még tovább fokozódott, amikor Demetri elém lépve mosolyogva fogta meg a kezem. El akartam húzni, de nem engedte.

- Iantha, azt hiszem, félreértesz valamit. - Felvontam a szemöldököm. Valóban, nagyon úgy fest a helyzet. Istenem, csak legyen gyors és kíméletes a vallomása, akkor talán kevésbé fog fájni az elutasítása. Legszívesebben behunytam volna a szemem, de erőt vettem magamon, viszont képtelen voltam rá nézni. Ekkor ő finoman két ujja közé fogta az állam és maga felé fordított, hogy arcunk egyvonalban legyen. A szeme csillogott, és érezni lehetett, hogy nehezen tartja kordában érzéseit. Nem szerettem volna, ha rám zúdítja az összes dühét.

- Heidi és én - Mindjárt kimondja! Futott át agyamon a rémült gondolat, igyekezve lelkiekben felkészülni a legrosszabbra - tényleg csak barátok vagyunk. Már... a kezdetektől fogva, amióta csak megismertük egymást.

- De... ott a könyvtárban, meg máskor is, annyira közvetlenek voltatok egymással! És különben is, teljesen meg tudom érteni, ha mégis őt választod inkább helyettem, ígérem nem állok a boldogságotok útjába - hadartam sietve, mielőtt még bármi mást mondhatott volna.

Demetri felsóhajtott, lassan csóválva a fejét, mialatt Heidi közelebb lépett párosunkhoz.

- Igazat beszél. Ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Szeretem, de nem szerelemmel. Legjobb barátom, egymás bizalmasai vagyunk, velem bármit megbeszélhet, és fordítva. - Kételkedve pillantottam a csodaszép nőre, mivel elég nehéz volt elhinnem a szavait, de amikor tekintetem visszasiklott a némán várakozó Demetrire, valamiért mégis elhittem neki. Egy megérzés volt, ami a bensőm legmélyéről jött és ösztönösen tudtam, hogy bízhatok benne, mert igazat szól.

A férfi tekintete mély volt, tele perzselő szenvedéllyel. Pont, ahogy én is éreztem, akárhányszor csak megláttam, vagy a közelembe került. Éreztem a vonzást, ami felé húzott, testem összes sejtje a közelségére vágyott, hogy örökké együtt legyünk, és soha el ne váljunk egymástól.

- Hát, ha tényleg így van... - Nem fejezhettem be teljesen a mondatot, mert egy csókkal belém folytotta a szavakat. Karja átfonta a derekamat, ujjai finoman simítottak végig hátamon. Nehezen tudtam csak elszakadni tőle, de Heidi kuncogásától zavarba jöttem.

- Jaj, olyan édesek vagytok! Alice szerintem már alig várja, hogy kifaggathasson Iantha, mindig ezt csinálja, annak ellenére, hogy mindent előttünk lát meg. De, hát ezért szeretjük! - Ezen nevetnem kellett. Demetri mosolyogva karolta át a derekam és húzott közel magához. Szorosan az oldalához simultam. Egyszerűen jó érzés volt, úgy éreztem, most igazán tartozom valakihez, van értelme örök létezésemnek.

- Viszont amiért eredetileg kerestelek, Dem! Neked most velem kell jönnöd, mert Aro küldött.  Azt üzeni, fontos nyomra bukkant Alec, a rendbontókkal kapcsolatban. - A férfi tudhatta miről van szó, mert azonnal bólintott. 

- Egy perc és megyek. - Visszafordulva hozzám, még egyszer elmosolyodott. Kézfejével végigsimított arcomon, én pedig behunyva a szemem élveztem érintését. - Már épp ideje volt mindezt tisztázni - mosolygott rám. - Most mennem kell, de sietek vissza. Azt hiszem, lesz mit átbeszélnünk - lehajolva megpuszilta a homlokomat, majd a számra is lehelt egy futó csókot. Szerettem volna visszatartani, de tudtam, a kötelességei az elsők. - Szeretlek - suttogta bele a hajamba, majd kisietett Heidi után, aki az ajtó előtt várt rá.

- Én is téged - mondtam csöndesen, de sejtettem, hogy még hallotta. Szinte láttam, ahogy elmosolyodik. Tényleg szerettem, már az első perctől fova, ahogy megláttam, de csak most tudtam önmagamnak is bevallani. Korábban nem értettem, nem érthettem, mi a szerelem, hisz még sosem tapasztaltam, meg hát ugye az emlékeimet is elvesztettem az előző életemről, így onnan sem lehetett kapaszkodóm. Talán mégis létezhet az a bizonyos szerelem első látásra, vámpíroknál legalábbis.

Ez csak is egy álom lehet, de mi vámpírok nem tudunk aludni. Akkor viszont mégis a valóságban vagyok. Hirtelen minden bajomat, és próblémámat elfeledtem, majd egy széles, üdvözült mosollyal terültem el az ágyamon. A takarón még mindig éreztem Demetri illatát, ahol nemrég ült. Egészen különleges volt az aromája, semmilyen földi parfümhöz nem lehetett volna hasonlítani. Mélyen beszívtam, és máris éreztem a hiányát, szinte drogként hatott rám jelenléte, amiből sosem elég, és egyre csak többet akar belőle az ember. 

Nem maradt időm hosszan elmélyülni, és nem is lepett meg, mikor egy vigyorgó Alice robbant be az ajtón, egyenesen a nyakamba vetve magát.

- Már alig vártam, mikor szánja rá magát! - Bordaropogtató ölelésben részesített, majd nagy nehezen hajlandó volt elengedni.

- Árulj el nekem valamit, Alice! - toltam el magamtól kissé, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mióta tudod?

A fekete hajú lány, enyhén bűnbánó arccal pislogott fel rám, de szája szegletében ott bújt meg a mosoly.

- Ó, már az elején láttam, hogy lesz köztetek valami. Persze a látomásaim eléggé képlékenyek, szóval apró döntések is teljesen más végkifejletet hozhatnak, de kettőtök esete egészen más volt. Szinte mindig ugyan azt láttam! - Vigyora itt még szélesebb lett - Heidi miatt viszont egyáltalán nem kellett volna aggódnod. - Erre csak a szememet forgattam.

- Most őszintén, te nem láttad még őket, milyenek amikor kettesben beszélgetnek? Legalább szólhattál volna, ha tudod előre, hogy így alakulnak az események. Megspórolhattam volna magamnak egy kellemetlen incidenst - morgolódtam, miközben felhúztam  a szemöldököm, de nem voltam különösebben bosszús, ahhoz túlságosan is boldognak éreztem magam.

- Heidi mindenkivel így viselkedik, ő egyszerűen ilyen. Valahogy, a kisugárzása okozza, hogy a férfiak annyira közvetlenül és fesztelenül viselkednek a közelében, de Demetrivel tényleg nagyon régi barátok, mondhatni a legjobbak, egymás bizalmasai. Be kell vallanom, eleinte én is azt hittem lesz köztük valami, de soha nem láttam őket a jövőben együtt. - Ekkor megragadta a karomat, hangja már nem csengett annyira vidáman, szemeiben aggodalom csillogott. -  Minden okkal történik, Iantha! - komolyodott el, ahogy áthatóan tanulmányozta az arcomat.

- Valami beárnyékolja a látomásaimat, ha a jövődet kémlelem. Nem mindig, de úgy érzem, vigyáznod kell... - elbizonytalanodva pislogott rám, én pedig megborzongtam szavai hallatán. Furcsa volt, ez a hirtelen hangulat váltás Alice részéről, és baljóslatú gondolatok kezdték egymást kergetni elmémben. Lehet, hogy nagyobb árat kell majd fizetnem a boldogságomért, mint gondolnám? Vajon, mi lehet az, ami beárnyékolja a látomásokat? Egyáltalán, létezik ilyen? Nyitva kell tartanom a szememet.

- De hisz te magad mondtad, hogy képlékenyek a látomásaid! És még én aggódok túl sokat! - Próbáltam vidámabb medere terelni a beszélgetés folyamát. Alice rám mosolygott, de ekkor pillantása üvegessé vált, és a távolba meredt. - Alice? Alice! - Először megijedtem, mert még soha nem láttam Alice-t, amikor látomása támadt , de hamar rájöttem, és türelmetlenül toporogva vártam , hogy ismét visszatérjen a valóságba. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, mikor hirtelen kitisztult a tekintete és kissé megrázkódott. Idegesen pislogott párat, miközben vörös tekintetét felém fordította.

- A Trónterembe kell mennünk! Most! - Karon ragadott ismét, és már vonszolt is maga után. Apró termete ellenére hihetetlen erő lakozott benne.

- Várj, Alice, mi ez az egész? Mit láttál? - Igyekeztem megtudni valamit, ugyanis nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de ugyanakkor egyfajta kellemetlen balsejtelem is a hatalmába kerített, hogy valami nincs rendjén.

- Most nem mondhatom el, mindjárt megtudod! Csak siess! - Hangja nagyon idegesen csengett, nyoma sem volt benne a vidámságnak, ami eddig szinte látható auraként vette körbe. Elképzelésem sem volt, mi válthatta ki belőle ezt a viselkedést, de nem ellenkeztem, szorosan a nyomában futottam. Szerencsére hamar odaértük, pedig út közben Alice több embernek is szólt, hogy jönnie kell sürgősen. A három mester a trónjaik mellett ácsorgott, folytott hangon tanácskoztak valamiről, hangjuk halk susogásnak tűnt a jókora, ódon falú teremben. A toronyból beszűrődő napfény hosszú csíkokat festett a kőpadlóra, amit megbűvölten figyeltem. Nagyon hiányzott már a szabadság, annyira kimentem volna, de tudtam, erre még legalább egy fél évet várnom kell, ami elszomorított.

- Mester! - Alice odalibbent Aróhoz, és a kezét nyújtotta neki. A férfi egy szó nélkül megragadta a felé nyújtott kart, és homloka szinte azonnal gondterhelt ráncokba szaladt.

- Az ügy egyre bonyolódik - morogta összeráncolva szemöldökét. -  Santiago! - intett magához egy magas férfit, aki eddig a trónok mögött ácsorgott némán, mozdulatlanul. Sötét, göndör haja a válláig ért, kimondottan jóképű fickó volt a maga nemében. Barna bőre furcsán sápadtnak tűnt, mintha bepúderezte volna magát. Legalábbis nekem ez volt róla az első benyomásom.

- Igen, Mester? - hangjának mély baszsusa betöltötte a termet. Kihúzva magát, majdnem annyira magas volt, mint Felix, de a nagydarab vámpírt nehéz volt lekörözni ezen a téren.

- Szólj az itt maradott gárdatagoknak, hogy jöjjenek mind a Tróterembe. Azonnal! -  Aro hangja élesen, idegesen csattant. Santiago kiviharzott, miután fejet hajtott, én pedig némán, kérdő tekintettel pillantottam Alice-re. Ő válaszképp megrázta a fejét, fekete hajtincsei táncoltak az arca körül. A terem feszült csöndbe borult nekem pedig fogalmam sem volt, mi fog történni.

Félreértések és a Csók

A napok egyre gyorsabban peregtek, ahogy beindult a kiképzésem. A képességemet már egészen jól tudtam kezelni, és Corin azt tervezte, hamarosan egyszerre több támadó erőt kell majd kivédenem. Én ugyan kételkedtem benne, hogy ez jó ötlet ilyen hamar, de nem ellenkezhettem, ő volt a főnök, így ő is döntötte el, mivel folytatjuk az edzéseket. Demetrivel azóta egyszer sem sikerült kettesben maradnunk huzamosabb ideig, és lassan kezdett bennem az a gyanú körvonalazódni, hogy valakik direkt nem akarják, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, legalábbis egyelőre.

Egyik nap éppen a kiképzésről ballagtam emberi tempóban a könyvtár felé, ahova Demetrivel beszéltünk meg egy találkozót. Nagyon reméltem, hogy most nem jön közbe semmi.

Sok bepótolni valóm volt, és minél többet szerettem volna megtudni a vámpírvilágról, így miután a férfi felajánlotta, hogy szívesen mesél róla, nem láttam akadályát, hogy kifaggassam. Észre sem vettem, ahogy a mosoly az arcomra kúszik, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ők remekül megvannak Heidivel, és nem lenne illendő belerondítani a boldogságukba. Titkon persze reméltem, hogy csak én értek félre valamit, de egyelőre nem tudtam ezeket a kérdéseimet tisztázni.

Demetrinek az elmúlt hónapokban rengeteg dolga akadt, mivel eléggé megszaporodtak a vámpírtámadások a város környékén, Aro pedig aggódott, hogy valaki sereget szervez a Volturi ellen. Természetesen, mindez azt jelentette, hogy a legjobb őreit küldte ki, vagyis Felixet, Demetrit, Alecet és néha Jane-t. Utóbbit én nem bántam, mert a lánnyal már az elejétől fogva gyűlöltük egymást. 

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem észleltem a szinte teljesen nesztelen lépteket, amik alattomosan követtek egy ideje. Egy kihalt folyosón sétáltam épp végig, amikor meghallottam a halk koppanást. Megpördültem, de már elkéstem. Jane képessége döbbenetes erővel sújtott le rám. Felordítottam, és összerogytam. Bizonyára minden csepp gyűlöletét beleadta, ugyanis a kín, eddig soha nem érzett intenzitással folytogatott. Lassanként azt kívántam, bár inkább meghalnék, mert ezt a borzalmat nem lehet elviselni. A fejem, mintha menten ketté akarna repedni, miközben minden sejtem lángol, talán még az átváltozásnál is rosszabban . A lángok gyötrelmesen öleltek körbe, és egyre mélyebbre taszítottak az eszméletlenségbe.

De ekkor az erőm kirobbant belőlem, úgy, mint a legelső alkalommal. Hallottam az éles csattanást, majd a dühödt morgást. Jane nem volt hozzászokva, hogy megtapasztalja saját erejét. Egy villanás, és a lány már rám is ugrott. Sokkal tapasztaltabb harcos volt nálam, de szerencsére én is tanultam már egyet s mást, amióta Corin a mentorom lett. A hátamra csimpaszkodott és azon mesterkedett, hogy hozzáférhessen a fejemhez. Tudtam, mi a szándéka de nem engedhettem neki. Vadul küzdöttem, hogy levessem magamról, karmoltuk, téptük  egymást, de egyikünk sem kerekedett felül a másikon.Valahol, ködösen felrémlett, hogy Alice-nek ezt látnia kellett, és csodálkoztam is, hogy még nem riadóztatott senkit. Mindez a másodperc tört része alatt futott végig agyamon, közben pedig sikerült lerántanom Jane-t és a falhoz vágtam. Kő és vakolatdarabok lavinája zúdult a földre. Ő ismét felpattant, és hasonlóan nekitaszított a folyosó átellenes oldalának. 

- Te teljesen megháborodtál! - üvöltöttem neki, miközben eltáncoltam egy újabb támadása elől. 

- Nem fogod megkapni a helyemet! - vicsorgott rám. Szemei éjfeketék voltak, és őrült lángok táncoltak benne. Úgy nézett ki, mint aki megháborodott, vagy elvesztette a józan eszét.

- Miféle helyedet? - Nem értettem teljesen mit hadovál, csak sejtettem. Igyekeztem húzni az időt, hátha felbukkan valaki, aki leállítja Jane ámokfutását.

- Nem leszel a mester kiskedvence, mert én vagyok az, és maradok is! Én vagyok a legdárgább kincse! - Mintha csak egy durcás és sértődött kisgyerek kiabált volna velem. Annyira meglepődtem, hogy védekezni is elfelejtettem, így ismét csak a földön fetrengve kötöttem ki, kínok közt gyötrődve. Igyekeztem nem sikítani, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy látja és hallja is szenvedéseimet. Képtelen voltam használni az erőmet, agyamat annyira beborította a fájdalom. Csalódott voltam, úgy éreztem kudarcot vallottam. 

Ekkor döngő léptek hangzottak fel, mellette pedig egy puhább. Az illatuk ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani a fájdalom ködén keresztül.

- Jane, elég volt! A Mester parancsa! - hűvös, nyugodt hang. Kisfiús. Alec, hát persze. A fájdalom, mintha soha nem is létezett volna, úgy párolgott el belőlem. Meggyötörtnek, összetörtnek éreztem egész testem. Óvatos kezek támogattak fel, majd állítottak talpra. 

- Felix, vidd őt vissza a szobájába. Jane, te gyere velem - utasította húgát, aki kelletlenül követte, de szemeiben még most is ott parázslott az őrült fény, ahogy utoljára, elhaladva mellettem rám meredt.

Hamar visszanyertem az erőmet, de azért megviselt Jane tette. 

- Ejnye Iantha, miért nem vetetted be ellene az erődet? Még engem is sikerült kiütnöd! - Felix próbált jobb kedvre deríteni.

- Nem tudom. Túl erős volt - csóváltam meg a fejem. - Kudarcot vallottam - hajtottam le a fejem szomorúan. Aro, ha ezt megtudja, bizonyára kiteszi a szűrömet. Vagy rosszabb. 

- Ugyan, dehogy! Jane ellen nagyon kevés vámpírnak van esélye. Te még nem is vagy régóta az, épp, hogy csak próbálgatod a képességeidet. - Annyira jólestek a szavai, hogy lassanként kezdtem felvidulni. Hirtelen ugyanakkor, furcsa ürességet is éreztem a mellkasomban. Nagy szükségem lett volna most egy bizonyos illetőre. De ő nem lehet velem, nem lehet az enyém. Ettől a gondolattól megroggyant egy pillanatra a térdem, ahogy a szomorúság belém mart, még intenzívebben, mint ahogy valaha Jane ereje képes lesz. Felix persze azt hihette, hogy az előbb lezajlott incidenstől vagyok gyenge, mert óvatosan átkarolta a vállamat, hogy megtartson. 

Mikor odaértünk az ajtómhoz, megköszöntem Felixnek a kedvességét, hogy igyekezett lelket önteni belém, majd gyorsan beslisszoltam a szobámba és ledőltem az ágyamra. Legszívesebben bőgtem volna, de már ezt sem tehetem meg. Dühömben, belebokszoltam a párnámba. 

Nem tudom meddig feküdtem ott mozdulatlanul, amikor halkan kopogtak az ajtómon. 

- Szabad - motyogtam és nem is pillantottam fel. Nem érdekelt ki jött be, bár illata azonnal elárulta, hogy Demetri az. Éreztem, ahogy megnyikordul a rugó, amint a súlyos test ránehezedik, majd a tétova ujjak, amik kisimítják arcomba hullott hajamat. A legédesebb érintés, amit valaha is éreztem a bőrömön. Önkéntelenül felsóhajtottam, a torkom pedig kaparni kezdett. Észre sem vettem, megint milyen szomjas vagyok.

- Hallottam mi történt. Aro iszonyatosan dühös volt Jane-re. Úgy kikelt magából, ahogy már régen láttam. - Tudtam, hogy ezt azért mondja el, hogy ne izguljak a következmények miatt, de képtelen voltam örülni. Hirtelen megéreztem hideg leheletét az arcomon.

-Nézz rám kérlek! - suttogta és ujjaival finoman kényszerített, hogy felpillantsak. Eleget tettem kérésének. Tekintete azonnal rabul ejtett.

- Én... kudarcot vallott a képességem - fakadtam ki és felültem, de nem bírtam rá nézni, pedig arra vágytam mindennél jobban, hogy egész nap az ő arcát csodálhassam. Nagyon meglepett, amikor kezei közé fogta az enyémet és maga felé fordított. Vörös szemei komolyságot és gyengédséget tükröztek. A jól ismert maszk, rég nem uralkodott vonásain. Igazi valójában ült előttem. Most láttam őt így másodszorra.

- Nem vallottál kudarcot, nyugodj meg. Senki sem hibáztat amiatt, ami történt. Nekünk kellett volna jobban ügyelni, hisz Alice előre sejtette, hogy Jane forral valamit, de már késő volt, amikor konkrétan látta is. Nincs szégyellni valód, senki nem tudott volna jobban védekezni. Na jó, talán Alec. - Mosolya még szebbé tette arisztokratikus vonásait, amitől szédelegni kezdtem.  - Iantha, jól vagy? - Aggódó tekintetén nevetnem kellett. 

- Igen, most már jól, köszönöm. - Szintén elmosolyodtam. Arca centikre volt csak az enyémtől. Olyan közel volt! Csak egy kicsit kellene előrébb hajolnom... csak pár centit. Az idő, mintha megfagyott volna. Néztünk egymásra, mélyen a másik szemébe és láttam, ahogy tekintete fellángol, szinte éreztem a vonzást, olyan volt, akárha két mágnes lennénk. Aprót mozdult, a keze lassanként felemelkedett és szinte félve simította arcomra. Beleborzongtam az érinésébe, amit ő is biztosan észrevett, mert ajkain halvány mosoly derengett fel. Azt kívántam, bár örökké így maradhatnánk, ebbe a csodás percbe fagyva, hogy mindig érezhessem az emésztő vágyakozást, ahogy ilyen közel van hozzám, számomra mégis elérhetetlen. Vagy talán mégsem? 

Láttam rajta, képtelen eldönteni, mit tegyen. Én viszont helyette is tudtam, csakis Őt akartam! Testem összes sejtje ő érte sikoltott, ahogy közelsége felkorbácsolta eddig sem éppen nyugodt érzelmeimet. Féltem, a vágy hirtelen eluralkodik felettem, és én olyat teszek, amit talán nem lenne szabad. Egy rettenetesen hosszú pillanatig, tényleg rémült voltam, hogy nem bírom tovább tűrtőztetni magam, de végül mégis ő szánta rá magát a Lépésre. Hallottam, ahogy felsóhajt és előredől. A matrac megnyikordult, én pedig megbabonázva meredtem a vörös szempárba, ami fogva tartotta az enyémet. Épp mondani szerettem volna, hogy ez talán mégsem jó ötlet, mert Ő már mással van együtt, de mielőtt még konkrétan megfogalmazódhattak volna tudatomban a szavak, Ő leküzdötte a kettőnk közt feszülő maradék távolságot is.

Ajkaink megtalálták egymást, és hirtelen minden olyan tökéletesnek, annyira egyértelműnek tűnt. Tudtam, hogy hozzá tartozom. Minden így volt logikus, ennek így kellett történnie. De vajon ő ugyan így érez? Mi van akkor Heidivel? Tényleg csak barátok? Aztán úgy döntöttem, mindez nem érdekel. Most itt van nekem és ha csak egy kis időre is, de az enyém lehet.

Először szinte bátortalanul csókolt meg, majd kicsit hátrébb húzódott, mintha megijedt volna tettétől, de ahogy találkozott a tekintetünk, már semmi nem volt kérdéses. Újabb, most már szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaink, én pedig lassanként elvesztem érzelmeim vad viharában.

Kezeim ösztönösen túrtak bele hajába, ezzel is igyekezve közelebb vonni őt magamhoz. Elvesztettem a kontrollt, csak Őt akartam, teljesen, egészen. Csókunk egyre hevesebbé vált, halott szívem és örök fiatalságba fagyott testem, pedig fellángolt a vágytól. Ujjai, arcomról nyakamra siklottak. Érintése nyomán megborzongtam, hideg, dermedt szívem pedig szinte felizzott. Mintha elektromos szikrák pattogtak volna ott, ahol bőrünk összeért. Talán több is történik, de a meghitt, szenvedélyes pillanat hamar szertefoszlott, amikor egy meglepett női hang ütötte meg fülünket.

- Áh, Demetri épp téged ke... - Az elharapott mondatra szétrebbentünk, mintha két rosszaságon csípett gyerek lettünk volna. Teljesen leforrázva, az elfojtott vágytól remegve ültem, és képtelen voltam Demetrire pillantani.

- Opp, azt hiszem zavarok - motyogta a csilingelő hang, én pedig kissé félrehúzódtam, és riadtan kaptam tekintetemet, az ajtóban ácsorgó Heidire.