Elkezdődik a kiképzés

*** Nos, ebben a fejezetben lesz egy kis kavarodás, pontosabban annak az "előzménye", valamint megkezdődik Iantha kiképzése. Mindenkinek nagyon kellemes olvasást, és tudjátok, kritikákat! :) Köszi előre is!***

Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy egyre jobban kötődöm a Volturihoz. Észrevétlenül alakult ki ez a kötelék, és habár megfordult a fejemben, hogy ez esetleg Chelsea műve, nem zavart és nem is bántam. Jobb érzés így, hogy vannak, akik utat mutatnak és hogy van, hova tartoznom. Ugyan akkor nagyon magányosnak is éreztem magam, hisz tudtam, hogy olyasmit vesztettem el, amit nem lett volna szabad, de hiába, az emlékeim nem akartak visszajönni, bár a reményt még nem adtam fel teljesen.

A könyvtár hihetetlen mennyiségű tudásagyagot tartalmazott, bármelyik nemzet megirigyelhette volna. A könyvritkaságokig szinte mindent meg lehetett találni, így számomra is nehéz volt a döntés, hol is kezdjem. Időm volt bőven, el nem fáradtam, aludnom nem kellett, enyém volt az egész éjjel. Végül kiválasztottam egy izgalmasnak tűnő fantasztikus regényt, majd kezemben a könyvvel az egyik távolabbi, jókora bőrkanapéra ültem le. A történet valóban nagyon lekötött, olyannyira, hogy a két belépő alakot először nem is vettem észre, pedig a nő gyöngyöző hangon kacagott valami viccen, amit a partnere mesélt neki. Talán ők sem vettek észre, vagy ha igen, nem állt szándékukban megzavarni engem, de éles hallásomat nem kerülhette el teljesen az egyik hang gazdája. A lágy férfihang túlságosan ismerős volt. 

Nagy nehézség árán, de sikerült elszakítanom tekintetemet a sorokról és felpillantottam. Ha a szívem képes lett volna dobogni, most hevesen verdesett volna, de így csak furcsa bizsergést éreztem a gyomrom tájékán. Majd a kellemes érzést felváltotta a csalódottság és valami ismertlen eredetű szomorúság és lassan azt kívántam, bár ne néztem volna fel, vagy legalább nem érintene ilyen kellemetlenül Heidi és Demetri látványa, akik szemmel láthatóan remekül szórakoztak egymás társaságában. Most Heidi mesélt valamit, talán egy anekdota lehetett régről az egyik gárdatagról, aki pórul járt az egyik küldetés során. Pontosabban csúnyán megszégyenült, amikor egy fiatal, tapasztalatlan vámpír túljárt az eszén. 

- ... Aro iszonyú dühös lett, képzelheted! Szegény Santiago jó időre elvesztette a mester bizalmát. - Demetri elmosolyodott. 

- Azt meghiszem. - Heidi ekkor közelebb hajolt hozzá, keze finoman érintette társáét és valamit mondott neki halkan, amit nem értettem, de nem is akartam hallani. 

A legjobb lessz, ha eltemetek magamban minden érzést és hagyom őket, bizonyára együtt vannak én pedig nem szeretnék  az ötödik kerék lenni azon a bizonyos kocsin, ami csak bezavar. De mégis... mi van, ha tényleg csak jó barátok? Ugyan már! Hisz látszik, hogy szinte izzik körülöttük a levegő! Elég volt Iantha, elég! Ne is figyelj oda... ez csak egy apró, zavaró tényező. Hisz az átváltozást is túlélted, pedig az olyan fájdalom volt, amit ép emberi ésszel képtelenség lenne felfogni. 

Legszívesebben üvöltve kirontottam volna a könyvtárból és összezúztam volna minden, az utamba kerülő tárgyat és holmit, de pár mély lélegzetvétellel sikerült kicsit lenyugtatnom forrongó lelkemet. Nem akartam, hogy megint berontson pár őr, mondván Alice látomásában ámokfutásba kezdtem.  Igyekeztem a könyvre koncentrálni, de amikor rájöttem, hogy legalább tíz perce ugyan azt a sort olvasom és semmit sem fogok fel belőle, feladtam a küzdelmet és becsuktam a regényt. Felpillantva láttam, hogy Heidiék még mindig beszélgetnek. Azt terveztem, hogy gyorsan kisurranok mellettük, minél feltűnésmentesebben. A tervem be is vált volna, ha Heidi nem néz fel épp abban a szent pillanatban, amikor felálltam a kanapéról.

- Iantha! - kiáltotta és gyönyörű arcát még szebbé varázsolta széles mosolya, egészen földöntúlivá téve a nemes vonásokat.

- Gyere ide! - intett karcsú kezével. Demetri felém pillantott de arca kivételesen komoly maradt. Remek, biztos utál, amiért belerondítok a turbékoláskuba. 

Kissé kínosan éreztem magam, amikor odaértem. 

- Helo - köszöntem kettejüknek és igyekeztem nem Demetrit bámulni. Heidi kedvesen lehúzott maguk közé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Látom felfedezted a könyvárat - csacsogott a nő, de nehezen tudtam rá figyelni, amíg Demetri ilyen közel volt hozzám. Köpenye súrolta a kezemet, illata egészen elkábított, én pedig kétségbeesetten igyekeztem a józanságomba kapaszkodni. Most szükségem volt rá, hogy a fejem tiszta maradhasson. Veszett fejsze nyele...

 - Igen. Remek gyűjtemény - jegyeztem meg kissé sután. - Demetri volt olyan kedves és körbevezetett még korábban. - Nem mertem az említettre pillantani, de hallottam, ahogy ruhája anyaga súrolja a bőrt, ahogy kényelmesebben helyezkedik. Tisztára úgy éreztem magam, mint valami tinilány, aki teljesen zavarban van az első randiján. Pedig ez nem volt randi és többé én sem voltam tini, habár emberileg most lettem volna 18. Nagyon megváltozott az életem, rádásul az emlékeim sem akaródzottak visszajönni. 

- Az nagyszerű! - lelkendezett és bár eddig mogorva voltam, most kezdett rám is átragadni vidámsága. Végül is, kit érdekel ha együtt is vannak? Amíg láthatom Demetrit én boldog leszek. Persze nem teljesen, de mégsem érzem magam végtelenül magányosnak. És különben is, Heidi is nagyon rendes, plusz ott van Alice akire bármikor számíthatok. 

- Kár, hogy még nem jöhetsz ki, de meg kell ígérned, amint lesz rá lehetőség, eljössz velem vásárolni! - Tekintete olyan esedezővé vált, hogy képtelenség lett volna nemet mondani rá. 

- Rendben, mindenképpen. - A szemem sarkából még épp elkaptam, ahogy Demetri igyekszik elrejteni vigyorát. - Ne nevess! - néztem rá megrovóan, de ez hiba volt, ugyanis olyan ellenálhatatlan mosolyt villantott rám, amitől majdnem elolvadtam és lefolytam a bőrkanapéról. 

- Eszemben sem volt. Csak olyan aranyosan vagytok így együtt. - Hangjából kiérződött, hogy élcelődik, de nem voltam képes haragudni rá, inkább megjátszottan sértődött arckifejezést öltöttem. Viszont, mielőtt ez a kedélyes évődés tovább folytatódhatott volna egy alacsony fiú lépett be. Arcán nyoma sem volt jókedvnek, szemeit egyenesen Demetrire szegezte, aki azonnal felpattant. 

- Aro hívat Demetri. Akadt egy kis gond egy... - itt tekintete rám siklott, majd Heidire - vámpírral. - Demetri nem kérdezősködött tovább, csak a fiú után sietett.

Heidi aggódva pillantott utánuk.

 - Mi a baj? - kérdeztem idegesen, a ruhám szélét gyűrögetve. 

- Nem tudom. Talán nyilvános vámpírtámadás történt valahol. Viszonylag gyakori az ilyesmi - nézett rám. - Sokan közülünk nem figyelnek eléggé. Talán elegük van a rejtőzködésből, vagy épp feltűnést akarnak kelteni - megvonta a vállát. - A variációk végtelenek.- Tekintete a távolba révedt, majd felállt. - Most mennem kell, viszont örülnék, ha valamikor hosszabban tudnánk beszélgetni. 

- Én is. Szerintem a legtöbb szabadidőmet itt fogom tölteni - intettem körbe. - Szóval, itt biztos megtalálsz. Vagy a szobámban - tűrtem egy elszabadult hajtincset a fülem mögé. Hiába, Heidit képtelenség volt gyűlölni és én sem tudtam eldönteni, utálom-e, amiért ilyen közel állnak egymáshoz Demetrivel. Fájt ugyan látni őket együtt, hisz akár a Tökéletes Pár mintaképét is lehetett volna róluk mintázni. Valahogy, amikor ránéztem, nem tudtam nem kedvelni. Annyira segítőkészen és közvetlenül viselkedett. Talán én értek félre valamit.

- Nagyszerű. Akkor viszlát legközelebb. - Ellibent, kecsesen, szinte légiesen járva. Még az én tekintetemet is fogva tartotta, hát még a férfiakét. Nem csodálkoztam, egy percig sem, hogy Demetrinek tetszik, hisz ki az a hímnemű, akinek egy ilyen nő nem kelti fel az érdeklődését?

A könyvet magamhoz véve, visszasétáltam a szobámba, de alighogy behúztam magam mögött az ajtót, egy feldúlt Alice robogott be, majd szúrós szemmel megállt előttem. Annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem.

- Iantha Volturi! Mégis, hogy képzeled, hogy két napig ugyan abban a ruhában feszítesz? - Mutatóujjával mellkason bökött ,én pedig a megkönnyebbüléstől felvihogtam. - Ne merj engem kinevetni! - Szép koboldarca egészen elsőtétült a méregtől. - Ezért egész este öltöztetni foglak! - jött a borzalmas ítélet. 

- Alice... nem elég egy bocsánatkérés? Annyi minden történt velem... én, el is felejtettem... tényleg - néztem rá esedezve, mire a ráncok a homlokán valamivel simábbak lettek.

- Megbocsájtok, de ettől még kezelésbe kell, hogy vegyelek! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - De mindenek előtt, irány a fürdő, és addig ki ne gyere, amíg úgy nem illatozol, mint egy virágoskert!

Megadóan bekullogtam az említett helyiségbe és magamra zártam az ajtót. Bár a vámpíroknak nem lett volna szükségük fürdőre, mégis minden lakosztályban helyet kapott egy, főként a kényelem szempontjából, mert néha azért nem volt rossz beállni a forró vízsugár alá.

Alice valóban beváltotta fenyegetését és én kénytelen-kelletlen tűrtem, ahogy a hajamat hol feltűzi, hol kiengedi, begöndöríti, vagy épp kivasalja. De ez még a dolog " kellemesebbik " fele volt, az igazi kínzást a folyamatos ruhapróbával mérte rám, de igyekeztem egy szót sem szólni, ugyanis még az elején megtanultam, hogy amint elkezdek hisztizni, barátnőm annál hevesebb ellentámadásba kezd.

Már jócskán hajnalodhatott, az éjjeliszekrényen álló óra legalábbis fél hatot mutatott, amikor Alice végre megkegyelmezett. 

- Na kérlek! Így kell kinéznie egy tisztességes vámpírnak! - tolt a tükör elé, én pedig meglepetten vettem tudomásul, hogy Alice mestermunkát végzett. 

Egy fekete csipkével szegélyezett ,sötétkék selyemblúzt adott rám, ahhoz pedig egy fekete feszülős farmert, de szerencsére kényelmesen lehetett benne mozogni, végül pedig nagy műgonddal egy halványkék ballerinacipővel koronázta meg művét. Én ugyan kételkedtem benne, hogy ezek a ruhadarabok alkalmasak a kiképzésemhez, de bíztam Alice - ben, és az ő jövőbelátói képességeiben, ugyanis ha gond lett volna, tuti nem adta volna rám mindezt. A nyakamban a Volturi medál halványan megcsillant a szoba fényeiben és én pár pillanatig megbabonázva figyeltem az ékszert.

A hajam ugyanakkor különösen tetszett, bár sokat szenvedett is vele, mire eldöntötte mit kezd rakoncátlan loboncommal. Először kivasalta, majd lágy hullámokba sütötte, úgy eltűzve, hogy ne lógjon az arcomba, de mégis szabadon ki legyen engedve. 

- Köszönöm Alice... mindent. - Mielőtt még tiltakozhatott, vagy tovább zsémbeskedhetett volna, megöleltem, mire elvigyorodott. 

- Igazán nincs mit, de többet ne tedd ezt velem! Ha szeretnéd, szívesen adok neked divattippeket és akár Heidit is áthívhatjuk, hogy együtt döntsük el, mi áll a legjobban neked - lépett hátrébb, amikor végre elengedtem, hogy még egyszer megszemlélhesse művét. Ekkor egy pillanatra elhomályosodott a tekintete, majd sunyi mosollyal rám pillantott.

- Demetri mindjárt ideér. - Felvontam a szemöldököm, ugyanis éreztem és láttam is rajta, valamit elhallgat előlem. - Alice? Nincs még valami mondanivalód nekem? - igyekeztem puhatolózni, de a lány hajthatatlan volt.

 - Jajj, ne legyél ennyire kíváncsi, türelem Iantha. - Azzal kisurrant a szobából, magamra hagyva. Ismét belepillantottam a tükörbe és őszintén be kell vallanom, tetszettem saját magamnak. Az összes ruhadarab tökéletesen kihangsúlyozta előnyös adottságaimat, de nem hivalkodó módon. Ez a stílus pontosan illett hozzám, habár én szerettem a laza és kényelmes göncöket is, amikben az ember csak úgy lófrál otthon.

Alice jól mondta, pár perccel azután, hogy ő elment, kimért koppantások hallatszottak az ajtó túlfeléről. 

- Nyugi Iantha... - motyogtam miközben az ajtóhoz sétáltam. Magam sem tudom miért, de olyan idegesség fogott el, mint még sosem. 

Vajon Demetri mit fog szólni ehhez a külsőmhöz? De ugyan már! Miért érdekelné, hogy nézek ki? Hisz egy vámpír vagyok itt a sok közül, ráadásul Heidi sokkal gyönyörűbb és láthatóan táplálnak egymás iránt gyengéd érzéseket. Elég, elég, elég!

Rivalltam magamra mentálisan miközben az ajtóhoz léptem. A kilincset lenyomtan és kitártam az ajtót. 

Az első, amit megpillantottam, egy elkerekedett szempár volt, ami a döbbent arckifejezésű Demetrihez tartozott.

- Ilyen vészes? Mondtam Alice-nek, hogy nem kellene ennyit foglalkoznia azzal, mit veszek fel... - zavartan a hajamba túrtam.

Demetri az éjjeli őrségből ismét Iantha szobájához sietett, csakúgy mint tegnap. Titkon már alig várta, hogy ismét láthassa a lányt, de amikor az ajtó feltárult teljesen ledöbbent a látványtól. Iantha gyönyörű volt. A ruha, csodálatosan állt rajta, a haja tökéletes - biztos volt benne, ez Alice keze műve - és az illata... teljesen elkábította, nehéz volt rendeznie a gondolatait. 

- Jó reggelt. Nagyon... csinos vagy - nyögte ki nagy nehezen, mire Iantha halványan elmosolyodott és lesütötte a tekintetét.

Bajosan találta meg a hangját és láthatóan a lány is hasonlóan zavarban volt. A mindig büszke és magabiztos Demetri tanácstalanul, lenyűgözve állt Iantha előtt, majd végre észbe kapott.

- Mától Corin lesz az, aki kiképez a harcra, valamint segít használni a képességedet - odanyújtotta neki karját, hogy a lány kényelmesen belekarolhasson. Enyhe borzongás futott végig testén, amikor Iantha karja az övéhez simult, de igyekezett leplezni érzéseit.

- Minden rendben ment tegnap este? Amikor... el kellett menned - nézett rá a lány kíváncsi tekintettel, de látszott, hogy csak mélységes zavarát próbálja leplezni.

- Természetesen. - Igyekezett magabiztosnak hangzani miközben kihúzta magát. - Csak a szokásos, egy rendbontó, aki túl nagy feltűnést keltett, de még idejében el tudtuk kapni. -  Igazából nem volt ilyen egyszerű a feladatuk, de Iantha elég, ha ennyit tudott egyelőre. A vámpír nagyon dörzsöltnek bizonyult és  úgy tűnt, hogy szándékosan vonta magára a Volturi figyelmét. Viszont ugyanakkor felmerül a kérdés, miért volt egyedül? Hisz legyen egy vámpír akármilyen erős, egymaga nem győzhet egy klán ellen, főleg nem ha az a klán nem más mint a Volturi. Nem, itt valami többnek kell a háttérben lennie. Alice is fokozottan figyelt és az őrség is állandó készültségben volt.

Hamarosan megérkeztek ugyan abba a terembe, ahol nemrég Frederic a felszínre hozta Iantha képességét. Benn már várta őket Corin egy másik társával beszélgetve. A nő Helena volt, aki tegnap szintén a rendelkezésükre bocsájtotta erejét. Beléptükre mindketten elhallgattak és az érkezettek felé fordultak. Corin Iantha elé lépett és mosolyogva üdvözölte.

- Szerbusz, Iantha. A nevem Corin, ezentúl én leszek a kiképződ. - Kezet fogtak. - Bár gondolom Demetri már tájékoztatott erről. - Iantha félszegen bólintott. 

- Igen, említette... hát, kiképzés... - Szinte tapintható volt feszültsége és, hogy megnyugtassa kissé, Demetri bátorítólag finoman megszorította a lány vállát.

- Nyugi, nincs mitől félned! De ahhoz, hogy jó gárdatag legyél, fontos, hogy megtanuld kezelni a képességed valamint, hogy ha közelharcra kerülne a sor, ne te maradj alul. - Azzal Corin megragadta Iantha karját és a terem közepére húzta. - Ő itt Helena és úgy tudom, tegnap már megismertétek egymást. - Erre Iantha és Helena is bólintottak. 

- Nagyszerű. A feladat először nagyon egyszerű lesz. Demetri készenlétben fog állni, ha nem tudnád tűrtőztetni magát, de addig is - intett a kezével -, állj kérlek hátrébb. Demetri eleget tett a kérésnek és kíváncsian várta a fejleményeket. A szemét egy pillanatra sem vette le Iantháról, aki most kissé tanácstalanul ácsorgott Helena előtt, de végül a feszült csöndet ismét Corin törte meg, aki magyarázni kezdett.

- Tehát, a feladatod Iantha egyelőre annyi, hogy használd a képességedet. Előre szólok, nem foglak kímélni, a tűröképességed határait kell súrolnunk, de ha koncentrálsz menni fog. - Erősen kételkedtem benne, hogy ez bölcs ötlet - e, de Corinnal nem vitatkozhattam, az volt, amit ő mondott. 

- Rendben, akkor kezdjük - bólintottam és lelkiekben igyekeztem felvértezni magam a fájdalommal szemben. Ahogy összpontosítani kezdtem, azonnal megéreztem az erőmet, ami szintén készenlétbe helyeződött és ennek kimondottan örültem. De az örömöm kérészéletűnek bizonyult, ugyanis a fájdalom a sokszorosa volt annak, amit múltkor el kellett viselnem. A figyelmem csak egy pillanatra hagyott ki, de ez elég volt ahhoz, hogy a nő ereje teljes intenzitással érjen el, majd le is döntsön a lábamról. Helena nem kímélt egy csöppet sem, én pedig térdre rogyva rándultam össze, de nem akartam üvölteni, bár legszívesebben azt tettem volna. Helyette igyekeztem összeszedni magam és hárítani a támadást. Sikerült is, igaz, most nem akkora erővel. 

- Gyerünk Iantha, szinte csak súrolt téged a képessége! - kiáltotta kemény hangon Corin, miközben felpattantam. Vicsorogva néztem farkasszemet a halványan somolygó nővel. Helena megvetően mért végig, ami még jobban feltüzelte dühömet és vicsorogva viszonoztam undok arckifejezését. Mellkasomból halk, de fenyegető morgás tört elő, idegeim pedig pattanásig feszültek. Ugrásra készen várakoztam.

Még vagy tucadszor elismételtük a néma párharcot, mire különösebb nehézség nélkül tudtam hárítani a tüzes fájdalmat. A vége felé valami megpattant bennem és előrelendülve, megragadtam Helena vállait. Ösztönösen cselekedtem de a célom nem az volt, hogy bántsam. Ez volt a második alkalom, hogy a képességem másik fajtáját is használtam, ugyanis a nő pár pillanat múlva aléltan rogyott a földre. Furcsálltam, hogy nem kezdett el védekezni, de mintha teljesen megdermedt volna, amikor ujjaim hozzáértek és csak üvegesen meredt rám, majd összeesett. Döbbenten léptem hátrébb, mintha most ébredtem volna fel és az egészet csak álmodtam volna. 

- Ez... furcsa - nyögtem, mire Corin kíváncsian leguggolt társa mellé. 

- Különleges erőd van - motyogta, szinte csak úgy magának. - Érdekes... leginkább Alecéhez tudnám hasonlítani, de neki nem kell hozzá fizikai kontaktus és te nem az érzékszerveket blokkolod, inkább a vámpír erejét iktatod ki egy időre. De vajon mi a leghosszabb időtartam? - Töprengését egy dühödt morgás szakította félbe, ami Helena mellkasából tört elő. - Nyugi Helena, ez volt Iantha képességének másik fele. Jól vagy? - kérdezte, miközben nyújtotta a kezét, ha segítség kellene a másik vámpírnak a felálláshoz, de Helena mérgesen tolta félre  és mogorván feltápászkodott. 

- Nem valami felemelő érzés. - Sötét pillantásokkal méregetett, miközben leporolta a ruháját. 

- Legalább lesz miről beszélnetek Felixszel - kuncogott a háttérben Demetri. Köztudott volt ugyanis, hogy a két őr nem igazán szívlelte egymást. Még Chelsea képessége ellenére is, ha tehették, kerülték a másikat. 

- A véleményedet tartsd meg magadnak! - sziszegte a vámpírnő, miközben gyilkos tekintettel méregette a férfit. Demetri békítőleg a magasba emelte a kezeit, jelezve, nem óhajt tovább vitázni.

- Na jó, ennyi elég volt mára. Helena, te elmehetsz. - Nem kellett kétszer mondani, a nő már ott sem volt, magunkra hagyva minket. - Ne is törődj vele, majd megnyugszik - legyintett Corin, mikor látta rajtam a bűntudatot, ugyanis biztos voltam benne, hogy miattam, pontosabban a képességem miatt haragudott meg Helena. De nem tehettem róla, ösztönösen jöttek elő a dolgok, nem is gondolkoztam, amikor megragadtam. Még mindig nem voltam képes teljes mértékben irányítani a képességeimet, inkább azok irányítottak engem, ami nem lett volna rossz, ha nem Volturi gárdatagnak készülök. Teljes önkontroll, ez alapszabáj volt itt, és nekem egyelőre nehezen ment. Persze az is igaz, hogy a többiek, már több száz évesek és hatalmas gyakorlattal rendelkeznek, de mégis frusztráló volt zöldfülűnek lenni, ráadásul egyedül.

- Most pedig, Demetri, kérlek avasd be a közelharc alapjaiba Ianthát. - A férfi, arcán egy jellegzetes félmosollyal elém lépett és mélyen a szemembe nézett. 

- Az első, és legfontosabb, amit soha, semmilyen körülmények között nem szabad elfelejtened, hogy ne támadj szemből más vámpírokra. Ugyan te, mint újszülött nagyobb erővel rendelkezel, de a tapasztaltabbak tudják, hogyan játsszák ki ezt az erőt. A lényeg, taktikázz! Használd a meglepetés erejét. El kell érnünk, hogy egy idő után ösztönösen, szinte tudatos gondolkodás nélkül cselekedj. Ez, természetesen nem fog egyik napról a másikra sikerülni, de erre való a kiképzésed.

Továbbá fontos, hogy ne engedd, hogy a hátadra ugorjanak, mert úgy a fejed majdhogynem, teljesen védtelenné válik, könnyű prédává válsz. Ez vonatkozik az összes végtagra - tette még hozzá, miközben tett pár lépést oldalirányba.

Igyekeztem minden egyes szavát megfogadni és tudatosítani magamban, de nem igazán voltam biztos benne, mire számíthatok.

- Most, hogy ezzel tisztában vagy, próbálj meg támadni! Nyugalom, nem fogsz bennem kárt tenni - mosolygott rám, de én még így sem támadtam meg szívesen. Na meg persze zavarban is voltam kicsit, nem akartam Demetri előtt bénázni. Corinra pislantottam, de ő csak bólintott, majd intett a fejével a férfi irányába.

Hát jó... igyekztem kiüríteni a fejem és hagytam, hogy az ösztöneim, amik eddig szunnyadtak, a felszínre törjenek. Emberi szemmel aligha lehetett volna látni a mozdulatomat, olyan gyorsan vetettem rá magam a férfira, de hamar a földön kötöttem ki.

- A francba - morogtam mérgesen, kerülve Dem tekintetét. Ő fel akart segíteni, de ehelyett, új taktikához folyamodtam. Megragadtam a karját, majd hirtelen megrántottam és ő már át is lendült fölöttem, de biztos nem esett nagyot, mert a jellegzetes puffanás elmaradt. Kihasználva a pillanatnyi szünetet felpattantam és szembe fordultam vele. 

Csak éppen arra nem számítottam, hogy ennyire közel lesz hozzám. Alig volt pár centi köztünk és éreztem, hogy a közelsége megrészegít, majd lassan ki is ment a fejemből, miért is vagyok ott, ahol vagyok.

Aztán a követező pillanatban bosszúsan mordultam fel, amikor karja a nyakamra fonódott.

- Lankadatan éberség... - suttogta bele a fülembe, amitől megborzongtam. - Én most finoman bántam veled, de ha majd Felixszel kell megküzdened... nos, biztosíthatlak, hogy nem a gyöngédségéről híres, főleg a kiképzésen átesőkkel.

- Jó tudni - jegyeztem meg, de nem löktem el magamtól. Talán így is maradunk, ha Corin nem köhint egyet.

- Demetri, engedd el, hadd koncentráljon a küzdelemre. - Azt hittem, a nő mérges lesz, ezért igazán meglepett, amikor rá pillantva, láttam, hogy a szája szeglete mosolyra húzódott, szemeiben pedig vidám fény csillant. Demetri elengedett, ujjai finoman végigsiklottak nyakamon, majd hátrébb lépett.

- Újra! - Jött az utasítás Corin felől. Ismét nekilódultam, de az eredmény hasonló lett, mint elsőre. Megint a földön fekve kötöttem ki. 

- Attól félek, nincs nekem ehhez tehetségem - húztam el csalódottan a számat.

- Nem szabad ilyen hamar feladni, Iantha! Mi azért vagyunk most itt, hogy neked segítsünk. Csak koncentrálj és sikerülni fog. Minden egyes vámpírban ott lapul az ösztönös képesség a küzdelemre - szája ijesztő mosolyra húzódott -, hisz ragadozók vagyunk. Csiszolni kell rajta, ami természetesen nem fog egyik pillanatról a másikra sikerülni. De ehhez a sikerhez te is kellesz. - Úgy álltam ott, mint akit épp megszidtak és úgy is éreztem magam, szégyelltem az ügyetlenségemet. Demetri tenyere a vállamon pihent, mintha így akarná tartani bennem a lelket, mintha a puszta közelsége energiával tölthetne fel. Legszívesebben megfordultam volna, hogy a karjaiba vessem magam, de nagy nehezen leküzdöttem ezt a vágyamat.

Corin addig nem hagyott nekem nyugtot, amíg legalább egyszer én "győztem" le Demetrit, de akkor is sejtettem, hogy a férfi hagyta magát a földre lökni, mert már így is eléggé kezdtem bepipulni. Egyszer véletlenül még a képességemet is kivetítettem rá, amitől összecsuklott, mint egy rongybaba.

- Demetri! Jaj, ne haragudj, jól vagy? - hajoltam fölé aggodalmasan, amikor végre kinyitotta a szemét. Láttam rajta, picit kótyagos, de az ereje nagyon hamar visszatért és egy fél pillanattal később már ismét elöttem magasodott.

- Persze, jól vagyok. Hűha, Felix nem is említette, hogy ennyire furcsa érzés kiütve lenni - csóválta meg a fejét. - Pedig Alecet egyszer megkértem, tesztelje rajtam az erejét, de ez teljesen más - pillantott rám és egy röpke másodpercig fellángolt tekintetében a tűz, de még időben elkaptam a fejem, mert ezt a pillantást nem bírtam volna sokáig elviselni. Annyira vonzott, mintha egy élő mágnes állt volna előttem, akárha ő lett volna az én kiegészítésem, a jobbik felem. De fogalmam sem volt róla, Ő vajon hasonlóan érez-e, mert annyi időt, még egyszer sem tudtunk kettesben tölteni, hogy komolyabb témákba belemenjünk. 

- Rendben van Iantha, mára ennyi. Holnap ugyanekkor, ugyanitt - biccentett nekem Corin, majd elbúcsúzott tőlünk és elsietett. Hirtelen ráébredtem, hogy csak mi ketten vagyunk az egész teremben, de most egyikünk sem szólalt meg. Hosszasan néztünk egymásra és eközben úgy éreztem, bármit képes lennék kiolvasni a férfi tekintetéből. Olyan szép volt. Ennyire még soha nem figyeltem meg és most teljesen elvarázsolt a látványa. A levegő szinte pattogott a köztünk feszülő energiáktól, azon sem csodálkoztam volna, ha látványosan elkezd minden szikrázni. 

Keze ekkor felemelkedett és leheletfinoman végigsimított arcomon. Levegő után kaptam, de nem hajolt közelebb ahogy vártam.

- Mennem kell... - Hangja szomorkásan és csalódottan csengett, de volt még benne valami, amit nem tudtam értelmezni. Talán valamiféle vágyakozás? Sóvárgás? Lehetséges lenne?

- Máris? - csúszott ki a számon, mire elmosolyodott. 

- Sajnálom. Ígérem, legközelebb több időnk lesz együtt, de most mennem kell, váltás van az Őrségben. - Keze lassan visszaereszkedett oldala mellé, de még mindig bizsergett az arcom, ahol bőrünk összeért.

- Hát jó... - leheltem szinte hangtalanul. - Akkor legközelebb. Holnap? - néztem fel reménykedve.

- Aro dönti el, kit rendel melléd, de talán reménykedhetünk. -  Mosolya egyre szélesedett, mire én sem bírtam megállni és szám szeglete megrándult. Nem értettem, miért érzem úgy magam, mintha soha többé nem láthatnám, hisz minden nap találkozunk, ő is a Volturi tagja.

- Menjünk - intett az ajtó felé. Hirtelen azt kívántam, bár megfogná a kezemet, de a termet végül némán, egymás mellet sétálva hagytuk el.

Képesség

Hosszú volt az éjjel, többször is majdnem erőt vett rajtam az őrület, amit a fel-feltámadó szomjúságom okozott, de mindannyiszor sikerült elterelnem a gondolataimat, habár már alig vártam a következő „vacsorát”. Kinn már hajnalodott, amikor végre kopogtak az ajtón. Reméltem, hogy Demetri jött, de az illat, amit megéreztem, nem a férfitól származott. Nem, ez valaki, akit még nem ismerek. Leginkább az orgonára emlékeztetett az illata, de képtelenség lett volna konkrétan meghatározni, annyira egyedi és jellegzetes aromája volt. Ösztönösen tudtam, hogy bármikor képes lennék ismét felismerni. Na igen, egyike azon vámpírképességeknek, amiknek örültem.

- Szabad! - kiáltottam, mire az ajtó feltárult és én a földkerekség talán legszebb nőjét láttam meg, aki kedvesen mosolygott rám. Hirtelen nagyon picinek és jelentéktelennek éreztem magam.

- Szervusz! - hangja lágyan csilingelt, nem is, szinte éneklésnek éreztem. - Heidi vagyok. Remélem, nem volt nagyon kényelmetlen az első éjszakád - mosolygott továbbra is, majd belém karolva kivezetett a szobából a folyosóra, ahol egy eddig ismeretlen őr nézett velem farkasszemet. Hát, azért még mindig elég komoly őrizetem van. De talán jobb is... féltem ugyanis, mikor vesznek rajtam erőt annyira az ösztöneim, hogy csak mások segítségével tudom őket kordában tartani. Már alig vártam, hogy végre leteljen ez az egy év. Sok gyakorlásra lesz szükségem, annyi szent.

- Kényelmes volt. Csak... - masszíroztam meg önkéntelenül is a torkomat.

- Igen, tudom. Az első hónapok elég kellemetlenek, a szomjúság szinte egyáltalán nem szűnik meg. Bár ehhez képest te meglepően jól viseled. Aro valósággal el van ragadtatva, és be kell valljam, én is. - Kicsit kezdtem zavarban érezni magam, ennyi dicséret hallatán.

- De néha nagyon nehéz - jegyeztem meg csöndesen. - Néha legszívesebben hagynám, hogy a vágyaim eluralkodjanak és csak kövessem az ösztöneim... - Megráztam a fejem. Heidi együttérzően nézett rám, hisz vámpírmemóriájának köszönhetően jól emlékezett saját „ifjúkorára“, amikor hideggé változott.

Gyönyörű folyosókon haladtunk végig, a legtöbbet híres festők tájképei és portréi díszítették, mellettük pedig antik tárgyak, szobrok, falikárpitok sorakoztak. Egyszóval döbbenetes értékek és gazdagság. Heidi észrevette, hogy lenyűgözve figyelem a Volturi gyűjteményét.

- Aro a művészetek pártfogója, ha teheti, mindenhonnan beszerez egy-két híres tárgyat. Ez mind - intett körbe -, amit itt látsz, csak egy része a gyűjteményének. Mindenkinek nagyon kell ügyelnie, nehogy egy is közülük megsérüljön, mert az súlyos következményeket von maga után. - A nő arcára pillantva el tudtam képzelni, miféle következményekről lehet szó.

- Fontos, hogy ne beszélj soha, semmilyen körülmények között az Öregekkel tiszteletlenül, még akkor sem, ha az, amit mondanak neked, nem teszik. Ne feleselj vissza, különösen Caius gyűlöli, ha valaki akadékoskodik. De ami a legeslegfontosabb - itt tartott egy apró szünetet, és láttam, hogy felméri a terepet -, ne bosszantsd fel Jane-t, mert az neked fog fájni.

Bólintottam, jelezve, hogy mindent felfogtam és igyekszem szem előtt tartani.

- Hova megyünk? - csúszott ki a számon, mert nagyon kíváncsi voltam és képtelen voltam türelmesen kivárni, amíg Heidi elárulja.

- Mindjárt meglátod. Először ki kell deríteni, hogy is működik a képességed, csak azután kezdődhet meg a kiképzésed. - Oh... hát persze, a képességem. - Úgy hallottam, Felixen sikeresen letesztelted - kuncogott fel a magas nő.

- De az nem akarattal volt - mentegetőztem sietve. - Én sem tudom, hogy csináltam - ingattam a fejem bizonytalanul. - Csak annyira emlékszem, hogy irtó dühös voltam rá és... ő meg összeesett. - Heidi kíváncsian figyelte arcomat, majd bátorítóan megszorította a karom.

- Hamarosan minden a helyére kerül. Gyere, mindjárt ott vagyunk. - Azzal megszaporáztuk lépteinket, bár már így is normál vámpírtempóval siettünk. A folyosók, ahogy egyre mélyebbre kerültünk a föld alatt, eldísztelenedtek. Szépek voltak ugyan, márványborításúak, de értéktárgyak már nem szegélyezték. Végig elegáns, de mégis egyszerű lámpák adtak némi fényt. Már kezdtem azt hinni, sosem érünk oda, amikor Heidi hirtelen megállt, én pedig majdnem belerohantam, annyira lefoglaltak saját gondolataim. Előrelépett, majd kinyitott egy boltíves ajtót. Odabenn egy élesen kivilágított négyszögletű terem fogadott. Már vártak minket.

A három köpenyes alak eddig csöndben beszélgetett, de érkezésünkre mindannyian felpillantottak. Demetri magas, szikár alakját azonnal felismertem, és éreztem, ahogy a tökéletes nyugalom szétárad a tagjaimban. Mellette állt egy sötét bőrű férfi, aki kíváncsian mért végig. Ő nem a Volturik jellegzetes sötét köpenyét viselte, bizonyára nem tartozott közénk. A harmadik és egyben utolsó személy egy középkorúnak tűnő nő volt, akit még sosem láttam. Heidi magabiztosan besétált előttem és köszönt a benn tartózkodóknak. Demetri mellett elhaladva rámosolygott a férfira, aki viszonozta a gesztust. Ettől valamiért görcsbe rándult a gyomrom, és egy pillanatig csalódottság kavarodott fel a lelkem mélyén. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a kíváncsiságom kerüljön előtérbe. Hosszan elmélkedni és kielemezgetni saját érzéseim labirintusát nem maradt időm, ugyanis az új arcok hamar elterelték a gondolataimat.

- Iantha, ha jól sejtem? - lépett hozám közelebb a sötét férfi.

- Igen - biccentettem félszegen, mialatt jobban szemügyre vettem az idegent. Haját egészen rövidre nyírva hordta, sötét bőre haloványnak, fakónak tűnt. Modern, hétköznapi ruházatot viselt, amivel nem tűnt volna ki a tömegből. Talán csak szeme vörössége lett volna árulkodó. Jóképű fickó volt, minden tekintetben, de végül is egy ronda vámpírt sem láttam még eddig. Arcán sunyi mosoly ült, de tekintete elkomolyodott, ahogy odaért hozzám. Megkockáztattam egy oldalpillantást Demetri irányába, de amikor a tekintetünk összevillant, éreztem, ahogy a bensőm fellángol. Inkább gyorsan elkaptam a tekintetemet, de a különös, mégis kellemes érzést már nem voltam képes feledni, de mire vélni sem. A mellette álló nő közömbös képpel méregetett, láthatóan nem izgatta túlzottan az események alakulása. Heidi időközben eltűnt, észre sem vettem, mikor hagyta el a termet.

- A nevem Frederic Jordan. Bizonyára sejted, miért jöttem. - Mikor látta bólintásomat, folytatta. - Aro régi barátom, és megkért rá, hogy derítsük fel, miben is áll a képességed.

Furcsa volt, hogy bár idegesnek éreztem magam, a szívdobogás hiányzott, és vele együtt minden más is, amit emberi koromban megszoktam. A tenyerem nem kezdett izzadni és a térdem sem remegett. Nagyon nehéz volt mindehhez hozzászoknom.

- Nos. A dolog lényegében egyszerű, de nem mindig kellemes. Leginkább a gondolatolvasáshoz tudnám hasonlítani. Megkeresem és a felszínre hozom a képességedet. Lehet, hogy utána azonnal tudni fogod, hogyan kezeld, de lehet, hogy még hetekbe telik, amíg rájössz a helyes használatára. Minden esetre, tudni fogjuk, mi a tehetséged.

Ekkor még közelebb lépett hozzám, én pedig farkasszemet néztem Frederickel. Egy pillanatra ijesztő fényt láttam megvillani a tekintetében, és valahol mélyen az a bizonyos vészcsengő megszólalt, de hamar el is múlt a kellemetlen érzés, így félretettem a bizalmatlanságomat. Igyekeztem győzködni magam, hogy ez csak az idegesség miatt van. Gyorsan elkaptam a tekintetemet.

Frederic mély, zengő hangja ismét betöltötte a termet.

- Készen állsz? - Mélyen belélegeztem, majd kifújtam a levegőt, habár semmilyen hatást nem gyakorolt rám.

- Kezdhetjük. - Próbáltam ellazulni, de nem nagyon ment.

- Most hunyd be a szemed és igyekezz semmire sem gondolni. - Úgy tettem, ahogy kérte, de a gondolatokkal meggyűlt a bajom. A férfi két tenyerét a halántékomhoz szorította és mély koncentrációba merült. Először azt hittem, nem történik semmi, de az első furcsa kis csípésnél kezdtem gyanakodni. Nem valódi csípés volt, inkább mentális jellegű, mint amikor egy kellemetlen inger éri az embert. Különös képek és érzések villantak fel lelki szemeim előtt, mindegyik értelmetlen és kusza. Majd újabb különös dolog történt. Hirtelen megéreztem Fredericet. Olyan volt, mintha a tudatunk eggyé vált volna. Ő irányította a gondolataimat, mintha hipnózisban lennék. Egyre mélyebbre ástunk a tudatomban, amikor iszonyú kín hasított belém, én pedig felkiáltottam és megroggyant a térdem. Halványan érzékeltem, amint két erős kar feltámogat, de a megpróbáltatás még nem ért véget. Újabb fájdalomhullámok öleltek körbe, én pedig egyre dühösebb lettem, mígnem valami „kirobbant“ belőlem. A mentális erő mindannyiunkat letaszított a lábunkról. Pár pillanatig sötét volt, mintha elájultam volna, de ekkor egy ismerős arc kúszott be elém.

- Iantha, jól vagy? Gyere, állj fel! - Hamarosan kitisztult a kép, én pedig felpattantam és ösztönösen védekező testtartásba helyezkedtem. De szinte ugyanakkor ki is húztam magam, amint megláttam Demetrit, mögötte pedig Fredericet, aki döbbenten csóválta a fejét. A nő láthatóan felkészült rá, hogy lefogjon, ha újabb kitörésem lenne.

- Hihetetlen! Régen tapasztaltam ekkora erőt. Jó dühös lehettél - rötyögött, de aztán elkomolyodott.

- A képességed elég összetett. Képes vagy fizikai kapcsolattal ártalmatlanná tenni másokat, kvázi elveszed az energiájukat, valamint, ha mentálisan támadnak rád, akkor visszavetíted az illetőre a saját képességét.

Értetlenül pislogtam rá, de igaza volt. Valóban éreztem valami különös, megfoghatatlan energiát, ami ott fodrozódott a tudatom peremén. Ha kinyúlnék érte, talán használni is tudnám.

- Próbáljuk ki, megy-e a gyakorlatban! - csapta össze kezeit és intett a mozdulatlan nőnek.

- Helena, lennél oly kedves? - Mielőtt még tiltakozhattam volna, hogy nem is tudom mivel állok szemben, lecsapott rám a képessége. Mintha ezernyi éles szilánk fúródott volna a bőrömbe, felhasogatva azt. Nem olyan érzés volt, mint amikor Jane megkínzott valakit, de nagyon is hasonló. Először felsikoltottam, de a kín és a düh megmutatták, hogyan használjam a képességemet. Hirtelen nem is tűnt olyan bonyolultnak. Körülfogtam és elhatároltam magamtól a nő erejét, és szabályszerűen „visszalöktem“ Helenára. Mindez pár másodperc alatt zajlott le, majd meghallottam a dühödt kiáltást. Nem volt túlzottan fájdalmas, inkább meglepett.

- Nagyszerű! - kiáltotta Frederic. - Remek volt, Iantha! Úgy tűnik, sikeresen a felszínre hoztuk a képességedet! Lehet, hogy egy ideig még bizonytalan leszel, és néha nehéz lesz kezelned, de ha minden nap gyakorolsz, szépen kiélesítheted. Gondolom, a kiképzésed hamarosan megkezdődik - nézett Demetrire, aki bólintott.

Hát ez remek! Vagyis ez azt jelenti, hogy minden egyes nap kicsit kínoznak, hogy előhozzák a képességemet? Fantasztikus kilátásaim vannak. Magamban háborogtam, de külsőleg nem mutattam ki érzéseimet. Ekkor, mint valamiféle láthatatlan vezényszóra, mindannyian megindultak a kijárat felé. Demetri mellém lépett és finoman megérintette a karomat, hogy kövessem őket.

- Most hova megyünk? - néztem rá kissé zavartan, bár sejtettem a választ.

- Aro elé - jött a tömör felelet, és kezdtem félni, hogy a folytatás nem fog tetszeni. Helena ment elől, mögötte Frederic, utánuk pedig Demetri és én.

Most mi lesz? Folytatják tovább a kiképzésemet, amit inkább kínzásnak kellene titulálni? Bizonyára. Egyedül a mellettem sétáló Demetri közelsége tartotta bennem a reményt és a lelket. Sokkal jobban éreztem magam, ha mellette lehettem, titkon ezért is örültem annyira, hogy őt rendelték ki az őrzésemre, nehogy valami meggondolatlanságot műveljek, ami tekintve jelenlegi állapotomat, valós veszélyforrást jelentett. Elgondolkozva pillantottam az oldalamon haladó férfira. Mint mindig, most is elegánsan, kifogástalan öltözékben feszített, arcán büszke kifejezés, tekintete titokzatos és szenvedélyes. Még szerencse, hogy nem kellett levegőt vennem, ugyanis arra eszméltem, hogy már legalább két perce nem lélegeztem. Gyorsan leszegtem a fejem, és igyekeztem másra gondolni, kevés sikerrel. Viszont ismét kezdtem nagyon szomjas lenni. A dühöm eddig elvonta róla a figyelmemet, de most az ingerültség újfent előtérbe hozta. 

Így azt sem vettem észre, hogy megérkeztünk, habár már jártam itt átváltozásom után nem sokkal. A szalon ugyanúgy nézett ki, semmi sem változott benne, kivéve, hogy most csak Aro várt ránk a három vezető közül, de nem volt egyedül.

A nő Aróval egyforma magas volt, hosszú, világos haja a háta közepéig ért, arca pedig a férfiéhoz hasonlóan vékonynak és áttetszőnek tűnt, mitha nagyon törékeny vagy éppen porózus lenne. Érkezésünkkor felénk fordítota fejét, arcán az érdeklődés szikrája lobbant.   Aro a szokásos szívélyes, behízelgő módján üdvözölt mindannyiunkat.

- Teljesítettem kérésedet - lépett hozzá közelebb Frederic, tiszteletteljesen meghajtva fejét.

- Köszönöm, barátom. Mindig is nagy tisztelettel adóztam tehetségednek. - Hangjából tisztán kicsendült a sóvárgás, amin nem csodálkoztam egy percig sem. Fredericnek valóban értékes adománya volt, ami Arónak kapóra jött volna, hogy még több tehetséges vámpírt gyűjtsön maga köré.

- A lány képessége még kiforratlan, de gyakorlással tökéletesre fejleszthető - magyarázta csöndesen a férfi, miközben feszülten vártam a fejleményeket. Frederic hagyta, hogy Aro kiolvashassa a történteket a fejéből, közben pedig a tekintetem idegesen pásztázta a szobát. Demetri mindeközben mellettem állt, mozdulatlanul, szálfaegyenesen, mint egy élő szobor.

Az idős vámpír mohó szemei végül rám siklottak.

- Nagyszerű! Jane drágám? - intett  fejével egy eddig háttérbe húzódó, alacsony alaknak. A lány nem lehetett több külsőleg tizenöt évesnél, angyali arca csodaszép volt, ahogy üdvözült mosollyal lépett mestere felé. Furcsa, eddig észre sem vettem a szobában. A magasabb nő továbbra is mozdulatlanul állt és minket figyelt.

Tudtam, hogy ismerem Jane-t. Már láttam. Egy elmosódott, halvány emlékfoszlány derengett fel a hozzá tartozó fájdalommal együtt. Még mielőtt bármit tehettem volna, a lány felém fordította arcát, szemeiben vidám fény bújkált, láthatóan remekül szórakozott. Aztán belém hasított. Kétrét görnyedtem, ahogy a tűz belém mart, újra meg újra. Nem akartam sikítani, így összeszorított fogakkal tűrtem a kegyetlen fájdalmat. Az átváltozásomra emlékeztetett, és ettől még elviselhetetlenebbnek tűnt. Aztán hirtelen ismét éreztem azt a furcsa energiafodrozódást a tudatom hátterében. Gyorsan kinyúltam érte, amíg volt elég lelkierőm. Amint megragadtam, ösztönösen tudtam, hogyan kell használnom. Körbehatároltam a fájdalmat, és dühömnek szabad utat engedve visszaküldtem Jane-re. A pillanatok vánszorogtak, amikor egy dühödt hörgés töltötte be a néma szobát. Jane megtántorodott, szemeiben gyilkos fény lobbant, én pedig ismét éreztem, ahogy ereje belém mar.

Többnyire néma párharcunknak az vetett véget, amikor megelégelve a folytonos kínzást ösztönösen előrelendültem. Már épp elkaptam Jane nyakát, amikor két erős kar fogott le.

- Engedj el! - sziszegtem, hasztalanul vergődve, próbálva Jane felé kapni.

 - Hát ez csodás! Remek gárdatag lesz belőle! - kacarászott Aro vidáman, mintha mi sem történt volna az előbb.

- De mindenekelőtt meg kell tanulnia uralkodni magán, nem szeretném, ha baleset történne - pillantott Jane-re, aki még most is gyilkos tekintettel méregetett, ahogy én is őt, de igyekeztem visszafogni magam. Talán ki tudtam volna szabadulni Demetri vasmarkai közül, de nem akartam. Habár teljes szívemből gyűlöltem Jane-t, nem akartam véget vetni rövid vámpíréletemnek.

- Demetri, gondoskodj róla, hogy ne tegyen kárt semmiben. Heidi hamarosan megérkezik - Azzal elbocsájtott minket.

Kilépve a folyosóra, éreztem, ahogy szorítása a karomon erősödik, egészen amíg vissza nem értünk a szobámba, de ott végre elengedett.

- Ez mégis mire volt jó? - törtem ki dühösen. Szinte észre sem vettem, hogy kiabálok, de Demetri arca meg sem rezdült. - Ezentúl mindig megkínoznak kicsit? Mindenkinek a képességét kipróbálják rajtam, hogyan tudom hárítani? - Demetri hagyta, hadd tomboljam ki magam, miközben leereszkedett az ágyam szélére. Üvölteni tudtam volna mérgemben, és a torkom kaparása sem segített lecsillapodnom. Még szerencse, hogy hirtelen semmi törékeny nem akadt a kezeim ügyébe, mert az nem élte volna túl a találkozást.

- Meg kell tanulnod, hogyan kezelheted a képességedet. - Felhorkantam. Mintha nem tudtam volna, nagyszerű!

- Erre magamtól is rájöttem. De... nincs valami kevésbé fájdalmas módja? - Dühöm, ahogy jött, el is párolgott, én pedig reményvesztettem rogytam le a hideg kőpadlóra. Meredten bámultam ökölbe szorított kezeimet, mintha ezzel könnyebbé tehetném a helyzetemet.

Hallottam az ágyrugó halk nyikorgását és a puha lépteket is. Behunyt szemmel is meg tudtam volna állapítani, milyen irányból és sebességgel közeledik felém, de erre most nem volt szükség. Kezei megfogták az enyémeket, és finoman felhúzott a fal tövéből.

Komolyan a szemembe nézett, én pedig éreztem, hogy abban a percben elvesztem a tekintetében, de igyekeztem nem finom metszésű ajkait bámulni. Kényszerítenem kellett magam, hogy feljebb nézzek, bele a szemeibe.

- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz. A kiképzés eleje kemény, soha nem csupa móka és kacagás, de tudnod kell, ez a te érdeked is! Jól kell használnod a képességedet, hogy a rád bízott feladatokat maradéktalanul és tökéletesen teljesítsd! Fel kell térképezni, mire vagy képes, mekkora a tűrőképességed.

Tekintete, ahogy beszélt, lassanként ellágyult. A büszke maszk, ami vonásain uralkodott, apránként lehullott, felfedve igazi valóját. Képtelen lettem volna megszólalni, így csak bólintottam. Talán csak a szemem káprázott, de mintha közelebb hajolt volna, de ekkor döngő léptek hangzottak fel kintről, majd hangos kopogtatás zavarta meg a szoba csendjét. Szinte tapintható volt, ahogy a különleges pillanat szertefoszlott. Csalódottan és kellemetlen szorítással a gyomrom tájékán néztem Demetrire, aki szintén némán figyelt, szemeiben a saját érzéseimet láttam visszatükröződni.

- Szabad! - kiáltottam ki, kicsivel hátrébb lépve. Demetri eközben rendezte vonásait, ismét felvéve szokásos arckifejezését, kihúzta magát, de még egyszer rám villantotta lenyűgöző mosolyát.

Felix hatalmas alakja nyomakodott be az ajtón.

 - Heidi mindjárt itt van, ideje lenne lemenni - vigyorgott rám vidáman, majd tekintete Demetrire siklott.

- Ne várakoztassuk meg a vacsoravendégeinket! - paskolta meg barátja vállát Demetri, majd mind a hárman kisiettünk. Útközben Alice is csatlakozott hozzánk, valamiről vidáman csacsogott, de én képtelen voltam rá figyelni. Alig vártam, hogy ismét érezhessem, ahogy az isteni nedű csillapítja a torkomat ostromló lángokat.

Szerencsémre a felemelő élményre nem kellett sokat várnom, Heidi ízletes lakomával szolgált, habár utána ismét gyűlöltem magam, amiért ezt tettem emberekkel. Hisz nekik is volt családjuk, én meg csak úgy elvettem tőlük az életüket. A „vacsora“ után kaptam némi szabadidőt, gondoltam, kihasználom, és felsiettem a könyvtárba. Meglepve tapasztaltam, hogy teljesen egyedül vagyok. Legalább kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal.

Vámpírként az élet

Sejtettem, hogy Demetrit egyfajta őrként rendelték mellém egy időre, nehogy ismét megpróbáljak megszökni. Nem néztem rá, de időnként magamon éreztem a pillantását. Sokáig szótlanul haladtunk, de a csönd nem volt feszélyezett, inkább csak örültem, hogy a közelemben van és érezhetem jelenlétét, ahogy karja az enyémhez simul. 

- Egy darabig még elég erősen fogod érezni a szomjúságot, de ahogy telik az idő hozzászoksz, és könnyebben figyelmen kívül tudod hagyni. - Ránéztem, ő pedig viszonozta a tekintetemet.

- Talán ez a legrosszabb... folyton érezni ezt a kaparó fájdalmat. Olyan... - hirtelen keresnem kellett a szavakat - kiszámíthatatlannak érzem magam. Nem is tudom, mintha nem lennék teljesen ura önmagamnak. - Nem ismerek magamra, mióta tárulkozok ki idegeneknek, ráadásul ennyire hamar? Mi ütött belém? És különben is, mi ez az érzés, ami egyre csak vonz hozzá? Bár, ha jobban belegondolok, jelen pillanatban minden eléggé zavaros és furcsa a számomra. 

- Az első hónapokban mindegyikünk így érez, az ösztöneink ilyenkor, az első évben élesebbek, veszélyesebbek és sokkal erősebbek vagyunk. Újszülöttek, így hívjuk a fiatal vámpírokat.

- Találó név - jegyeztem meg, és úgy is éreztem magam. Minden új volt, még meg kellett szoknom új erőmet és a gyorsaságot.

Demetri egészen elbűvölt, igazi úriemberként viselkedett, ami nem volt túlságosan jellemző a mai kor férfiaira, no persze tisztelet a kivételnek. Minden tekintetben tökéletes volt. A modora, öltözködése, kifinomult stílusa igazán varázslatos volt számomra.

 - Mondd, te mióta vagy vámpír? - Töprengve nézett maga elé.

- Úgy - láttam rajta, latolgatja, hogy mondja el - egy évezrede. A Volturiba pedig... - itt felnevetett –, nos, ez hosszú történet és nem éppen szép. Görögországban születtem, majd amikor olyan 25 éves lehettem, az egyik vámpír felfigyelt rám, majd átváltoztatott. Ő volt Amun. Sokáig éltem az egyiptomi klánnal, aminek Ő volt a vezetője, de aztán... - felsóhajtott - Aro tudomást szerzett rólam és a képességemről és meg akart szerezni magának. Nos, ez végül sikerült is neki és... otthagytam a korábbi klánomat, hogy csatlakozhassak a Volturihoz. - Nem nézett rám, hanem egyenesen maga elé meredt a folyosó kövezetére. Láttam, hogy mélyen belemerült a gondolataiba, így meg sem mertem szólalni, nehogy megbántsam, vagy valami rosszat mondjak. Valamiért képtelen lettem volna elviselni, hogy haragudjon rám. Valamint irigyeltem kicsit, hogy ő emlékezhetett a múltjára. 

- Egy évezred? - hápogtam a döbbenettől, amikor feleszméltem és eljutott a tudatomig. Merőn rábámultam, és meg kellett ráznom a fejem, majd gyorsan más irányba tereltem a beszélgetést.

- Soha... nem vágytál el innen? Nem érezted úgy, hogy elég, nem vagyok hajlandó tovább engedelmeskedni a parancsoknak? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis féltem, hogy ez az érzés egyszer engem is utolér.  Nem válaszolt azonnal, helyette hosszan tanulmányozta az arcomat, amitől kezdtem zavarba jönni. Emberként már pipacsvörös lettem volna, de most csak kellemetlen bizsergést éreztem márványarcom bőre alatt.

- Természetesen megfordult a fejemben eleinte, de... meggyőztek, hogy jobb nekem itt. Végül megkedveltem a Volturit, és azóta is mélyen tisztelem a vezetőinket. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen hatalmas klán tagja lehetek, és hogy őket szolgálhatom. Most már szeretem teljesíteni a parancsokat, értelmet és célt ad az életemnek. Fontos, hogy ne tudódjon ki a titkunk. Sokszor nem könnyű, de mindezt a jobb ügy érdekében tesszük. - Éreztem, valamit elhallgat előlem. Biztos voltam benne, olyan titkok lappanganak a felszín alatt, amit legszívesebben még az emlékezetükből is kitörölnének.

Egy hosszú folyosószakaszhoz értünk, aminek a végéből egy tágas társalgóba léptünk be. A döbbenettől leesett az állam, ugyanis ez volt a legpazarabb hely, ahova valaha csöppentem. A falon végig ősi kötetek sorakoztak, valamint a legújabb könyvek. Hihetetlen tudás tárháza volt a könyvtárszoba, de ugyanakkor modern eszközökkel is felszerelték, hogy a benn tartózkodók, akik épp nem voltak szolgálatban, kényelmesen érezhessék magukat. Óriási plazmatévét láttam, egy seregnyi filmmel a mögöttes polcon. Jelenleg nem voltak benn sokan, csak négy férfi és egy nő. A négy férfi halkan beszélgetett, míg a nő könyvet olvasott. Ha észre is vették érkezésünket, csak páran pillantottak fel. A férfiak üdvözölték Demetrit és nekem is köszöntek. Ekkor valami rám vetődött, és már épp azon voltam, hogy ellentámadásba lendüljek, amikor nevetést hallottam valahonnan elölről.

- Hé, Chelsea hagyd levegőhöz jutni, még új. - A kellemes hang ezúttal nem Demetritől származott. Ismeretlen volt számomra. Az említett most hátrébb lépett, elengedve vasmarkú öleléséből.

- Ne haragudj, csak már olyan rég került hozzánk új tag - mosolygott szélesen a nő, aki döbbenetesen szép volt. Magas, vékony, arca pedig akár a legfinomabb szoboré vagy festményé, amit valaha alkottak. Huh, hát itt gyorsan terjednek a hírek. - Chelsea Volturi vagyok - nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam.

- Iantha – biccentettem, és szívembe kellemes boldogság költözött. Meglepett, hogy a legtöbben mennyire kedvesek velem és barátságosak.

- És mondd, hogy tetszik  az új otthonod? - kérdezte, távolabb húzva a fiúktól, akik most élénk beszélgetésbe merültek. Lenyomott az egyik kényelmes fotelba, ő pedig a mellette lévőt foglalta el. Kisimított szeméből egy rakoncátlan sötétszőke tincset és hátraigazította tökéletes hajzuhatagába. Kicsit irigyeltem őt szépségéért, de hamar elhessegettem a kellemetlen gondolatot, inkább arra igyekeztem koncentrálni, hogy nem bánnak velem egy utolsó senkiként.

Hamarosan kiderült, hogy ő az egyik leginkább tisztelt tagja a klánnak, különleges adottsága miatt. Képes volt meglátni, erősíteni vagy épp gyengíteni emberek - vámpírok - közt az érzelmi kötődést. Ez ugyan  picit nyugtalanított valahol, de igyekeztem nem kimutatni. Kicsit zavarban voltam, és hogy ezt leplezzem, alaposan körbetekintettem a jókora helyiségben. Chelsea ekkor elkezdett mellettem fészkelődni, arcára pedig izgatott vigyor ült ki.

- Mondd csak... - hajolt közelebb bizalmaskodva. - Tényleg igaz, hogy Felixet kiütötted? A képességeddel? Ilyen legutoljára csak Jane-nek és Alecnek sikerült. - Vigyora még szélesebb lett, ahogy lassan bólintottam. 

- Jól hallottad... de meg kell jegyeznem, még én sem tudom pontosan, mi is a képességem. Sok gyakorlásra és önismeretre lesz szükségem - csóváltam meg a fejem.

- Lesz rá időd bőven. Ha bármire szükséged lenne, fordulj bátran hozzám. Vagy akár Alice-hez.

-  Te mennyi ideje vagy tag? - kérdeztem kíváncsian. A nő pár pillanatig habozott, majd a fejét ingatva válaszolt.

 - Talán, úgy 600 éve. - Hm... azt hiszem, tényleg kezd kialakulni bennem egy kisebbségi érzés. Mindenki olyan idős körülöttem. Vámpírviszonylatban persze. Hirtelen nagyon butának és tudatlannak éreztem magam.

A társalgást végül Demetri törte meg, aki emlékeztetett, hogy körbe kell vezetnie.

- Hát, remélem lesz még alkalmunk beszélgetni - pillantottam még vissza Chelsea-re, aki vidáman állt fel a kanapéról.

- Ó, abban biztos vagyok. - Azzal ellibbent, vissza a másik négy férfihoz, akik némán figyelték párosunkat.

 Ismét belekaroltam Demetribe, és meg kellett állapítanom, hogy egészen jól érzem magam a közelében. Minden feszültségem eltűnt, megnyugodtam. Talán csak azért, mert újszülött létem első napjától kezdve mellettem volt, mint Alice. Bár, ahogy kiélesedett érzékeim és ösztöneim megsúgták, ő sem húzódozott túlságosan, de tartotta köztük azt a bizonyos távolságot. Sokáig haladtunk némán egymás mellett, én a gondolataimba merülve, Demetri pedig tudomásul véve némaságomat, halkan ballagott mellettem. Hallgattam a cipője koppanását és kerestem benne egyfajta ritmust.

- És mikor mehetek majd ki? Mármint... - próbáltam érthetően megfogalmazni gondolataimat. - Mi kimehetünk? A Volturi tagjainak szabad a kijárás a városba vagy a környező vidékekre? - A férfi először rám pillantott, vörös szemeiben különös fény csillant.

- Ritkán hagyjuk el a várat. Leginkább csak akkor, ha feladatot kapunk, például el kell kapnunk egy rendbontó vámpírt vagy épp a várost kell megvédelmezni betolakodóktól. - Tekintete itt együttérzőbbé vált. - Te egy évig nem mehetsz innen ki, mert mint azt magad is tapasztalhattad, az újszülöttek sokkal erősebbek, gyorsabbak és sokkal inkább az ösztöneiteket követitek, és hamar lebuknál, mert nem bírnál ellenállni a vér csábításának. Az itt töltött egy év alatt önuralmat tanulsz és fejleszteni fogjuk a képességeidet, hogy tökéletesen szolgálhasd vele a családot. - Erre savanyúan elfintorodtam. Nem lesz könnyű. Mindig is szerettem utazni, világot látni, ehhez nem kellettek emlékek, mélyen bennem gyökerezett, de ugyanakkor örültem is, hogy valahova tartozhatok. Valamint, amiről egyenlőre nem szereztem tudomást, de Chelsea máris hozzáfogott, hogy az én kötődésemet is megerősítse, hogy a lehető leghűségesebb legyek a Volturihoz.

- Nem unalmas ennyi időt tölteni itt? - néztem fel a férfira, miközben ismét megcsapott vonzó illata, amitől furcsa szédelgés kerített a hatalmába, így erősen küzdenem kellett, hogy értelmes arckifejezést tudjak vonásaimra erőltetni, valamint, hogy követhessem mondandóját és ne csak bambán bámuljam. A kíváncsiságom segített benne, habár néha nehéz volt koncentrálnom. Valóban sokkal érzékenyebben reagáltam minden újdonságra.

- Nem, mindig van valamilyen elfoglaltságunk. Soha nincs időnk az unalomra. Gyakran vagyunk az őrségben vagy épp küldetést teljesítünk... - Ekkor arca különös kifejezést öltött, miközben kicsivel közelebb hajolt hozzám. Tekintete fellángolt, ahogy összetalálkozott a pillantásunk, és egy ideig egyikünk sem volt képes megmozdulni. A pillanat - nagy bánatomra - amilyen gyorsan jött, tova is szállt. Demetri gyorsan hátrébb húzódott, mintha eszébe jutott volna, hogy a padló márványborítása sokkalta érdekesebb az arcomnál. Ezen majdnem felkuncogtam, de időben visszafogtam magam.

Hamarosan befejeződött a rögtönzött idegenvezetés, amitől kissé elszontyolodtam, ugyanis nagyon megkedveltem Demetri társaságát, és nehezen akaródzott elszakadnom tőle, de tudtam, mennie kell.

- Most Felix fog őrt állni az ajtódnál, és Alice is figyel. - Mikor látta sértődött arckifejezésemet, elnevette magát.

 - A mesterek utasítása, félnek, hogy ismét megpróbálkozol a szökéssel.

- Óh... értem. Hát... azt hiszem nem áll szándékomban - sütöttem le a szemeimet.

 - Rendben. Rendezkedj be, a holmidat Alice már összeállította, holnap reggel pedig megkezdődik a kiképzésed. - Ez meglepett. Holnap reggel? Ilyen késő lenne? Nem is voltam fáradt. Demetri hangja rántott ki töprengésemből.

- Hamarosan találkozunk. - Egy pillanatra tétován felemelkedett a keze, mintha meg akarná simítani az arcom, vagy kezet akarna rázni, de észbe kapott és kissé zavartan engedte vissza maga mellé. Elegánsan meghajtotta magát kicsit, mint a régi filmekben, aztán elsietett. Alighogy a folyosó végére ért, Felix óriási alakja már fel is tűnt. Vidáman intett, én pedig félszegen viszonoztam a gesztust. Brutális külseje ellenére nem volt rossz ember... azaz vámpír. Mint később kiderült, remek humorérzékkel áldotta meg a sors, így a beszélgetéseink a legtöbb esetben hahotázásba csaptak át.

- Már el is felejtettem milyen egy újszülött vámpírra felügyelni - jegyezte meg, amint mellém ért, hangjából kiérződött a szarkasztikus él, ami azt sejtette, hogy nagyon is jól emlékszik, sőt mi több, a vámpírok memóriája kiváló, erre lassan magam is kezdtem ráébredni. Furcsa nyikkanást hallattam, amit akár elfojtott nevetésnek is fel lehetett fogni, majd inkább gyorsan besurrantam a szobámba. Már vágytam némi egyedüllétre, rengeteg információ ért, de a szoba magánya nem hozott enyhülést, inkább csak egyre kétségbeesettebbnek éreztem magam. Nem tudtam mire vagyok képes, mi lesz velem ezentúl, rendben, szolgálni fogom a Volturit, de akarom-e én ezt? Erre nem tudtam felelni. A lelkem mélyén lázadoztam a bezártság és az utasítások ellen, de ez a hang lassan kezdett halkulni, hiába kaptam utána kétségbeesetten. Lehuppantam az ágy szélére és hosszan gondolataimba merültem. Mennyire megváltozott az életem! És még csak nem is emlékeztem a múltamra. A sors gonoszul csúfot űzött belőlem, hisz ki tudja, hogy valaha emlékezni fogok-e? Volt testvérem? A szüleim élnek még? Vajon keresnek? Szomorú pillantással mértem végig fehér kezeimet. Annyira idegennek tűntek, mintha nem is hozzám tartoznának. Pontosabban, ahhoz az illetőhöz, aki valaha voltam.

 Egy pillanattal később már a fürdőben a tükör előtt álltam és magamat bámultam. Az alakom tökéletes, karcsú, a ruha - mintha rám öntötték volna. Tagadhatatlan, hogy Alice-nek remek érzéke van a divathoz. Egyedül szemeim - most - élénkbíbor színe töltött el némi viszolygással. Közelebb hajoltam és belebámultam az vörös íriszekbe. Azok érzelemmentesen meredtek vissza rám. Az arcom szintén nagyon fehér, sehol egy hiba, mintha márványból faragták volna ki. No persze közel sem olyan fantasztikus, mint Chelsea-nek vagy épp Heidinek. Ők ketten kivételes szépséget kaptak az örökléttől. Öröklét. A gondolata megrémített kissé. Mit is jelent ez pontosan? Örökké élni és csak akkor meghalni, ha mondjuk a Földnek is vége? De ugyanakkor bizsergető izgalmat is felfedeztem magamban, hisz így lehetőségem nyílik arra, amiről sokan csak álmodoznak. Láthatom a távoli jövőt, hogy hova fogunk fejlődni, milyen technikai vívmányokat eszelnek ki a tudósok.Vagy éppenséggel, hogyan pusztítjuk el az Otthonunkat. Hirtelen lehervadt arcomról a mosoly. Megráztam a fejem, hátha ezzel el tudom űzni a zavaró gondolatokat.

Ahogy elmélkedtem magamban, ismét éreztem a tüzet a torkomban és hirtelen nagyon ingerült lettem. Most, miután már tudtam milyen a vér íze, nehezen sikerült önmagam visszafogni, hogy ne rontsak ki és támadjam meg az első utamba kerülő személyt, legyen az vámpír vagy ember. Biztos voltam benne, hogy Alice ezekben a pillanatokban feszülten figyel rám, nehogy őrültséget csináljak. Nem lesz könnyű ez az egy év, valamivel le kell foglalnom a gondolataimat. Visszalépve a szobába körbepillantottam. Lerogytam az ágy szélére és a tenyereimbe temettem az arcomat. Kínlódva felnyögtem, ahogy a fájdalom ismét erősödött. Egyre nehezebben tudtam megtartani az önuralmamat. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet, és sürgősen meg kell tanulnom elvonatkoztatni az érzésről, mert bajom fog származni belőle. A csöndben hallottam, ahogy a faajtó halkan ropog, az előtte ácsorgó Felix ruhája pedig halkan surrog, amikor megmozdul. Esetleg beszélgethetnénk Felixszel - merült fel bennem a kósza gondolat, de hamar elvetettem, ugyanis semmi kedvem nem volt bájcsevegni senkivel.

Távoli lábdobogás, ami egyre erősödik, majd elhal, halk beszédfoszlányok. Lehunyva a szemeim, próbáltam a hallásomat használva feltérképezni a terepet, kíváncsi voltam, mennyi mindent vagyok képes érzékelni és felfogni magam körül. Ahogy megnyugodtam és befelé fordultam eltűntek a zavaró gondolatok, a fájdalom is enyhült, de minden más életre kelt körülöttem. Az ősi, ódon épület "élt". Recsegett, ropogott, a víz halkan csöpögött, ahol átszivárgott a rések között. Távoli hangokat is ki tudtam venni, de nem értettem, mit beszélnek. Valamennyi idő elteltével már jobban éreztem magam, így ismét a lakóhelyem feltérképezésére fordítottam figyelmem.

A szoba távolabbik felében állt egy jókora szekrény. Kíváncsian odasiettem és óvatosan elfordítottam a kilincsét, aztán elengedtem, hagyva, hogy felfedje a tartalmát. Leesett az állam a döbbenettől. Egy halom könyv sorakozott szépen elrendezve, cím és szerző szerint, a másik felében pedig felakasztva ruhák várakoztak, hogy valaki felvegye és hordja őket. A legtöbb jellegtelen színű, mégis egyedi darab, ami kimondottan tetszett. Mellettük modern, mai ruhák sorakoztak, amit bármelyik lány megirigyelt volna, és nem hiányozhatott egy női gardróbból sem. Közelebbről is megnéztem néhányat, kiemeltem, forgattam, magamhoz próbáltam, és biztos voltam benne, ez Alice műve. Sürgősen meg kell majd köszönnöm neki a segítségét. Találomra levettem egy könyvet a polcról, majd az ágyba ülve fellapoztam és belemerültem.

Az éjjel nagy részét olvasással töltöttem, ami egész jól elvonta a figyelmemet minden zavaró tényezőről.

A férfi sietősen haladt végig a folyosók szövevényén, gondolatai közt még mindig ott motoszkált Iantha. Még sosem érzett ehhez foghatót hosszú élete során és ettől, a mindig magabiztos Demetri, aki kérdés nélkül hajtotta végre a mesterek parancsait, bizonytalanságba süllyedt. Olyan terepre tévedt, amit ezelőtt még sosem tapasztalt és ez zavarta. De igyekezett rendezni gondolatait, hisz tudta, Aro hamarosan azokban fog olvasni, és bár el nem tudta rejteni őket a nagy hatalmú vámpír elől, de igyekezett tompítani a visszhangot. Semmit sem szeretett volna elsietni, azt, amit érzett, nem tudta beazonosítani, így időt akart hagyni magának, hogy a dolgok lassanként kibontakozzanak. Márványbőrű arca aggodalmas redőkbe gyűrődött, ahogy egyre kétségbeesettebben igyekezett palástolni érzéseit és emlékeit. Nem járt túlzott sikerrel, és ez felbőszítette. Habár mindegy, hisz Marcus bizonyára rég tudott róla, hogy valamilyen szinten kötődnek egymáshoz, és ezt nem mulasztotta el közölni testvéreivel. Odaérve a mester ajtaja elé egy pillanatra megállt, rendezte vonásait majd diszkréten bekopogott. Amikor felhangzott a szabad, ő gyorsan besurrant. 

- Ezek szerint nem volt gond. - A férfi felemelkedett ültéből és hosszú, földet söprő fekete köpenyében Demetrihez lejtett. Némán  nyújtotta kezét, amit az előtte álló fiatal vámpír habozás nélkül megfogott.  Aro lehunyt szemmel koncentrált, ahogy az idegen emlékek elárasztották elméjét. Mikor végzett a vizsgálódással, arca felvidult.

- A jó öreg Demetri lehet, hogy megtalálta élete párját? - Láthatóan nagyon jól mulatott a vén vámpír, de Demetri szemrebbenés nélkül tűrte. Kihúzta magát és csendben várt.

- Ma éjjel az őrségben leszel, holnap pedig ismét Iantha felügyelete lesz a dolgod. Rád hallgatni fog, így biztosak lehetünk benne, hogy nem próbálkozik butaságokkal. Igazán kár lenne érte, nagy lehetőségek rejtőznek benne - sóhajtott fel Aro, majd vörös tekintetét ismét Demetrire függesztette. - Ennek ellenére elvárom, hogy tökéletesen teljesítsd a feladataidat. Nem engedhetjük meg, hogy hibázzunk! - Hangját nem emelte fel, de közel sem volt olyan lágy mint eddig. - Iantha nem juthat ki innen, ezt tartsd észben! - Mélyvörös szeme vészjóslóan megvillant.

- Természetesen Mester, számíthatsz rám - hajtott fejet Demetri tisztelete jeléül. Eddig még sosem okozott csalódást, feladatait hiba nélkül, tökéletesen hajtotta végre. Nem hiába volt a boszorkány ikrek mellett szintén megbecsült tag.

- Most elmehetsz - intett Aro, azzal Demetri meghajtotta magát és kilépett a szobából.

Tudta merre kell mennie, mi a dolga, hisz amióta vámpír lett, az Őrség tagja volt. Nem akarta hagyni, hogy gondolatai elvonják a figyelmét.

Egy külső szemlélő semmit nem láthatott volna szobormerev arcán, ami puszta közönyt tükrözött, de a felszín alatt ádáz lelki tusa folyt. Küzdött magával, hogy ne Aro előbbi szavain gondolkozzon, no meg persze Ianthán. Beszélhetne Alice-szel, mit lát, de nem volt benne biztos, hogy a lány elárul bármit is a jövőjéről. Gyakran megesett, hogy megmakacsolta magát és nem volt hajlandó "jelentéktelenebb" dolgokat elárulni, ha valaki a magánéleti zűrjeivel zaklatta. Most irigyelte igazán az olyan vámpírokat, akik a gondolatolvasás tehetségét kapták. Habár sosem lett volna panasza saját képességére, most mégis örömmel vette volna, ha részese lehet Alice vízióinak. Már majdnem elérte kijelölt őrhelyét, amikor Jane jött vele szembe. Az apró termetű szőke lány egy pillantásra sem méltatta Demetrit, de ő mégis ösztönösen megfeszítette izmait és kitért a veszedelmes teremtés útjából, bár ezzel nem volt egyedül. Mindenki így tett a Volturi klánból, ugyanis a legtöbbjük kapott némi ízelítőt a lány borzalmas és kegyetlen erejéből. A tüzes fájdalomból, ami leginkább az átváltozás kínjaihoz volt hasonlatos.

Demetri valósággal fellélegzett, amikor elérte, majd leváltotta egyik társát, de önmarcangolása ezzel még nem fejeződött be.

Nem volt hozzászokva, hogy elbizonytalanodjon... az nem az ő asztala. Eddig mindennek és mindenkinek megvolt a maga helye a világban, ő tette a kötelességeit, amivel elégedett volt, és habár mélyen ott motoszkált bensőjében, hogy vágyik egy társra, teendői mindig előrébb kerültek saját érzelmeinél. Igazán fel sem merült benne, hogy "egyedül" van, hisz mindig rengeteg tennivaló akadt, így a magánélete az utolsó helyekre szorult vissza.

Talán ez is az egyik oka volt, amiért annyian ridegnek és önhittnek gondolták más klánhoz tartozó vámpírok, de a valóságban, ez hatalmas tévedés volt, egyfajta álca, ami szükségeltetett, hogy a Volturi tekintélyét képviselhessék. Mélyen, legbelül az elegáns maszk alatt azonban ő is vágyott arra, hogy tartozhasson valakihez, nem csak kizárólag a Volturihoz.

Valóban büszke volt arra, hogy gárdista lehet, hogy fontos a pozíciója, de neki is voltak érzései, csak gondosan, mélyen eltemetve. Most mégis felszínre törtek. Arcába húzott csuklyája mögül felpillantott a csillagporos égre és elmélázva próbált rájönni: Hogyan tovább? Mi lesz ezek után? Mit szán nekik a sors? Érezte, sok minden meg fog változni, szinte a levegőben függött, és nem szükségeltetett hozzá látnoki képesség. Most csak abban volt biztos, hogy a lányra figyelnie kell, kisegítenie, ha bármi problémája akad és védelmezni. Először fel sem fogta, mi jutott eszébe, de a kissé furcsa, ösztönös, új keletű érzés ott lappangott benne és lassan de biztosan, a felszín felé törekedett. Természetesen, a Volturi volt az élete, és őket is megvédelmezte volna bármi áron, de Iantha valahogy mégis más volt számára. Egy nagy sóhaj kíséretében sietve eltemette magában zavaros érzelmeit, hogy a feladatára tudjon összpontosítani.

Az éjjel teljesen eseménytelenül telt, az utcák többnyire néptelenek és nyugodtak voltak, senki és semmi nem zavarta Volterra lakóinak álmát. Egyelőre...