Vámpírként az élet

Sejtettem, hogy Demetrit egyfajta őrként rendelték mellém egy időre, nehogy ismét megpróbáljak megszökni. Nem néztem rá, de időnként magamon éreztem a pillantását. Sokáig szótlanul haladtunk, de a csönd nem volt feszélyezett, inkább csak örültem, hogy a közelemben van és érezhetem jelenlétét, ahogy karja az enyémhez simul. 

- Egy darabig még elég erősen fogod érezni a szomjúságot, de ahogy telik az idő hozzászoksz, és könnyebben figyelmen kívül tudod hagyni. - Ránéztem, ő pedig viszonozta a tekintetemet.

- Talán ez a legrosszabb... folyton érezni ezt a kaparó fájdalmat. Olyan... - hirtelen keresnem kellett a szavakat - kiszámíthatatlannak érzem magam. Nem is tudom, mintha nem lennék teljesen ura önmagamnak. - Nem ismerek magamra, mióta tárulkozok ki idegeneknek, ráadásul ennyire hamar? Mi ütött belém? És különben is, mi ez az érzés, ami egyre csak vonz hozzá? Bár, ha jobban belegondolok, jelen pillanatban minden eléggé zavaros és furcsa a számomra. 

- Az első hónapokban mindegyikünk így érez, az ösztöneink ilyenkor, az első évben élesebbek, veszélyesebbek és sokkal erősebbek vagyunk. Újszülöttek, így hívjuk a fiatal vámpírokat.

- Találó név - jegyeztem meg, és úgy is éreztem magam. Minden új volt, még meg kellett szoknom új erőmet és a gyorsaságot.

Demetri egészen elbűvölt, igazi úriemberként viselkedett, ami nem volt túlságosan jellemző a mai kor férfiaira, no persze tisztelet a kivételnek. Minden tekintetben tökéletes volt. A modora, öltözködése, kifinomult stílusa igazán varázslatos volt számomra.

 - Mondd, te mióta vagy vámpír? - Töprengve nézett maga elé.

- Úgy - láttam rajta, latolgatja, hogy mondja el - egy évezrede. A Volturiba pedig... - itt felnevetett –, nos, ez hosszú történet és nem éppen szép. Görögországban születtem, majd amikor olyan 25 éves lehettem, az egyik vámpír felfigyelt rám, majd átváltoztatott. Ő volt Amun. Sokáig éltem az egyiptomi klánnal, aminek Ő volt a vezetője, de aztán... - felsóhajtott - Aro tudomást szerzett rólam és a képességemről és meg akart szerezni magának. Nos, ez végül sikerült is neki és... otthagytam a korábbi klánomat, hogy csatlakozhassak a Volturihoz. - Nem nézett rám, hanem egyenesen maga elé meredt a folyosó kövezetére. Láttam, hogy mélyen belemerült a gondolataiba, így meg sem mertem szólalni, nehogy megbántsam, vagy valami rosszat mondjak. Valamiért képtelen lettem volna elviselni, hogy haragudjon rám. Valamint irigyeltem kicsit, hogy ő emlékezhetett a múltjára. 

- Egy évezred? - hápogtam a döbbenettől, amikor feleszméltem és eljutott a tudatomig. Merőn rábámultam, és meg kellett ráznom a fejem, majd gyorsan más irányba tereltem a beszélgetést.

- Soha... nem vágytál el innen? Nem érezted úgy, hogy elég, nem vagyok hajlandó tovább engedelmeskedni a parancsoknak? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis féltem, hogy ez az érzés egyszer engem is utolér.  Nem válaszolt azonnal, helyette hosszan tanulmányozta az arcomat, amitől kezdtem zavarba jönni. Emberként már pipacsvörös lettem volna, de most csak kellemetlen bizsergést éreztem márványarcom bőre alatt.

- Természetesen megfordult a fejemben eleinte, de... meggyőztek, hogy jobb nekem itt. Végül megkedveltem a Volturit, és azóta is mélyen tisztelem a vezetőinket. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen hatalmas klán tagja lehetek, és hogy őket szolgálhatom. Most már szeretem teljesíteni a parancsokat, értelmet és célt ad az életemnek. Fontos, hogy ne tudódjon ki a titkunk. Sokszor nem könnyű, de mindezt a jobb ügy érdekében tesszük. - Éreztem, valamit elhallgat előlem. Biztos voltam benne, olyan titkok lappanganak a felszín alatt, amit legszívesebben még az emlékezetükből is kitörölnének.

Egy hosszú folyosószakaszhoz értünk, aminek a végéből egy tágas társalgóba léptünk be. A döbbenettől leesett az állam, ugyanis ez volt a legpazarabb hely, ahova valaha csöppentem. A falon végig ősi kötetek sorakoztak, valamint a legújabb könyvek. Hihetetlen tudás tárháza volt a könyvtárszoba, de ugyanakkor modern eszközökkel is felszerelték, hogy a benn tartózkodók, akik épp nem voltak szolgálatban, kényelmesen érezhessék magukat. Óriási plazmatévét láttam, egy seregnyi filmmel a mögöttes polcon. Jelenleg nem voltak benn sokan, csak négy férfi és egy nő. A négy férfi halkan beszélgetett, míg a nő könyvet olvasott. Ha észre is vették érkezésünket, csak páran pillantottak fel. A férfiak üdvözölték Demetrit és nekem is köszöntek. Ekkor valami rám vetődött, és már épp azon voltam, hogy ellentámadásba lendüljek, amikor nevetést hallottam valahonnan elölről.

- Hé, Chelsea hagyd levegőhöz jutni, még új. - A kellemes hang ezúttal nem Demetritől származott. Ismeretlen volt számomra. Az említett most hátrébb lépett, elengedve vasmarkú öleléséből.

- Ne haragudj, csak már olyan rég került hozzánk új tag - mosolygott szélesen a nő, aki döbbenetesen szép volt. Magas, vékony, arca pedig akár a legfinomabb szoboré vagy festményé, amit valaha alkottak. Huh, hát itt gyorsan terjednek a hírek. - Chelsea Volturi vagyok - nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam.

- Iantha – biccentettem, és szívembe kellemes boldogság költözött. Meglepett, hogy a legtöbben mennyire kedvesek velem és barátságosak.

- És mondd, hogy tetszik  az új otthonod? - kérdezte, távolabb húzva a fiúktól, akik most élénk beszélgetésbe merültek. Lenyomott az egyik kényelmes fotelba, ő pedig a mellette lévőt foglalta el. Kisimított szeméből egy rakoncátlan sötétszőke tincset és hátraigazította tökéletes hajzuhatagába. Kicsit irigyeltem őt szépségéért, de hamar elhessegettem a kellemetlen gondolatot, inkább arra igyekeztem koncentrálni, hogy nem bánnak velem egy utolsó senkiként.

Hamarosan kiderült, hogy ő az egyik leginkább tisztelt tagja a klánnak, különleges adottsága miatt. Képes volt meglátni, erősíteni vagy épp gyengíteni emberek - vámpírok - közt az érzelmi kötődést. Ez ugyan  picit nyugtalanított valahol, de igyekeztem nem kimutatni. Kicsit zavarban voltam, és hogy ezt leplezzem, alaposan körbetekintettem a jókora helyiségben. Chelsea ekkor elkezdett mellettem fészkelődni, arcára pedig izgatott vigyor ült ki.

- Mondd csak... - hajolt közelebb bizalmaskodva. - Tényleg igaz, hogy Felixet kiütötted? A képességeddel? Ilyen legutoljára csak Jane-nek és Alecnek sikerült. - Vigyora még szélesebb lett, ahogy lassan bólintottam. 

- Jól hallottad... de meg kell jegyeznem, még én sem tudom pontosan, mi is a képességem. Sok gyakorlásra és önismeretre lesz szükségem - csóváltam meg a fejem.

- Lesz rá időd bőven. Ha bármire szükséged lenne, fordulj bátran hozzám. Vagy akár Alice-hez.

-  Te mennyi ideje vagy tag? - kérdeztem kíváncsian. A nő pár pillanatig habozott, majd a fejét ingatva válaszolt.

 - Talán, úgy 600 éve. - Hm... azt hiszem, tényleg kezd kialakulni bennem egy kisebbségi érzés. Mindenki olyan idős körülöttem. Vámpírviszonylatban persze. Hirtelen nagyon butának és tudatlannak éreztem magam.

A társalgást végül Demetri törte meg, aki emlékeztetett, hogy körbe kell vezetnie.

- Hát, remélem lesz még alkalmunk beszélgetni - pillantottam még vissza Chelsea-re, aki vidáman állt fel a kanapéról.

- Ó, abban biztos vagyok. - Azzal ellibbent, vissza a másik négy férfihoz, akik némán figyelték párosunkat.

 Ismét belekaroltam Demetribe, és meg kellett állapítanom, hogy egészen jól érzem magam a közelében. Minden feszültségem eltűnt, megnyugodtam. Talán csak azért, mert újszülött létem első napjától kezdve mellettem volt, mint Alice. Bár, ahogy kiélesedett érzékeim és ösztöneim megsúgták, ő sem húzódozott túlságosan, de tartotta köztük azt a bizonyos távolságot. Sokáig haladtunk némán egymás mellett, én a gondolataimba merülve, Demetri pedig tudomásul véve némaságomat, halkan ballagott mellettem. Hallgattam a cipője koppanását és kerestem benne egyfajta ritmust.

- És mikor mehetek majd ki? Mármint... - próbáltam érthetően megfogalmazni gondolataimat. - Mi kimehetünk? A Volturi tagjainak szabad a kijárás a városba vagy a környező vidékekre? - A férfi először rám pillantott, vörös szemeiben különös fény csillant.

- Ritkán hagyjuk el a várat. Leginkább csak akkor, ha feladatot kapunk, például el kell kapnunk egy rendbontó vámpírt vagy épp a várost kell megvédelmezni betolakodóktól. - Tekintete itt együttérzőbbé vált. - Te egy évig nem mehetsz innen ki, mert mint azt magad is tapasztalhattad, az újszülöttek sokkal erősebbek, gyorsabbak és sokkal inkább az ösztöneiteket követitek, és hamar lebuknál, mert nem bírnál ellenállni a vér csábításának. Az itt töltött egy év alatt önuralmat tanulsz és fejleszteni fogjuk a képességeidet, hogy tökéletesen szolgálhasd vele a családot. - Erre savanyúan elfintorodtam. Nem lesz könnyű. Mindig is szerettem utazni, világot látni, ehhez nem kellettek emlékek, mélyen bennem gyökerezett, de ugyanakkor örültem is, hogy valahova tartozhatok. Valamint, amiről egyenlőre nem szereztem tudomást, de Chelsea máris hozzáfogott, hogy az én kötődésemet is megerősítse, hogy a lehető leghűségesebb legyek a Volturihoz.

- Nem unalmas ennyi időt tölteni itt? - néztem fel a férfira, miközben ismét megcsapott vonzó illata, amitől furcsa szédelgés kerített a hatalmába, így erősen küzdenem kellett, hogy értelmes arckifejezést tudjak vonásaimra erőltetni, valamint, hogy követhessem mondandóját és ne csak bambán bámuljam. A kíváncsiságom segített benne, habár néha nehéz volt koncentrálnom. Valóban sokkal érzékenyebben reagáltam minden újdonságra.

- Nem, mindig van valamilyen elfoglaltságunk. Soha nincs időnk az unalomra. Gyakran vagyunk az őrségben vagy épp küldetést teljesítünk... - Ekkor arca különös kifejezést öltött, miközben kicsivel közelebb hajolt hozzám. Tekintete fellángolt, ahogy összetalálkozott a pillantásunk, és egy ideig egyikünk sem volt képes megmozdulni. A pillanat - nagy bánatomra - amilyen gyorsan jött, tova is szállt. Demetri gyorsan hátrébb húzódott, mintha eszébe jutott volna, hogy a padló márványborítása sokkalta érdekesebb az arcomnál. Ezen majdnem felkuncogtam, de időben visszafogtam magam.

Hamarosan befejeződött a rögtönzött idegenvezetés, amitől kissé elszontyolodtam, ugyanis nagyon megkedveltem Demetri társaságát, és nehezen akaródzott elszakadnom tőle, de tudtam, mennie kell.

- Most Felix fog őrt állni az ajtódnál, és Alice is figyel. - Mikor látta sértődött arckifejezésemet, elnevette magát.

 - A mesterek utasítása, félnek, hogy ismét megpróbálkozol a szökéssel.

- Óh... értem. Hát... azt hiszem nem áll szándékomban - sütöttem le a szemeimet.

 - Rendben. Rendezkedj be, a holmidat Alice már összeállította, holnap reggel pedig megkezdődik a kiképzésed. - Ez meglepett. Holnap reggel? Ilyen késő lenne? Nem is voltam fáradt. Demetri hangja rántott ki töprengésemből.

- Hamarosan találkozunk. - Egy pillanatra tétován felemelkedett a keze, mintha meg akarná simítani az arcom, vagy kezet akarna rázni, de észbe kapott és kissé zavartan engedte vissza maga mellé. Elegánsan meghajtotta magát kicsit, mint a régi filmekben, aztán elsietett. Alighogy a folyosó végére ért, Felix óriási alakja már fel is tűnt. Vidáman intett, én pedig félszegen viszonoztam a gesztust. Brutális külseje ellenére nem volt rossz ember... azaz vámpír. Mint később kiderült, remek humorérzékkel áldotta meg a sors, így a beszélgetéseink a legtöbb esetben hahotázásba csaptak át.

- Már el is felejtettem milyen egy újszülött vámpírra felügyelni - jegyezte meg, amint mellém ért, hangjából kiérződött a szarkasztikus él, ami azt sejtette, hogy nagyon is jól emlékszik, sőt mi több, a vámpírok memóriája kiváló, erre lassan magam is kezdtem ráébredni. Furcsa nyikkanást hallattam, amit akár elfojtott nevetésnek is fel lehetett fogni, majd inkább gyorsan besurrantam a szobámba. Már vágytam némi egyedüllétre, rengeteg információ ért, de a szoba magánya nem hozott enyhülést, inkább csak egyre kétségbeesettebbnek éreztem magam. Nem tudtam mire vagyok képes, mi lesz velem ezentúl, rendben, szolgálni fogom a Volturit, de akarom-e én ezt? Erre nem tudtam felelni. A lelkem mélyén lázadoztam a bezártság és az utasítások ellen, de ez a hang lassan kezdett halkulni, hiába kaptam utána kétségbeesetten. Lehuppantam az ágy szélére és hosszan gondolataimba merültem. Mennyire megváltozott az életem! És még csak nem is emlékeztem a múltamra. A sors gonoszul csúfot űzött belőlem, hisz ki tudja, hogy valaha emlékezni fogok-e? Volt testvérem? A szüleim élnek még? Vajon keresnek? Szomorú pillantással mértem végig fehér kezeimet. Annyira idegennek tűntek, mintha nem is hozzám tartoznának. Pontosabban, ahhoz az illetőhöz, aki valaha voltam.

 Egy pillanattal később már a fürdőben a tükör előtt álltam és magamat bámultam. Az alakom tökéletes, karcsú, a ruha - mintha rám öntötték volna. Tagadhatatlan, hogy Alice-nek remek érzéke van a divathoz. Egyedül szemeim - most - élénkbíbor színe töltött el némi viszolygással. Közelebb hajoltam és belebámultam az vörös íriszekbe. Azok érzelemmentesen meredtek vissza rám. Az arcom szintén nagyon fehér, sehol egy hiba, mintha márványból faragták volna ki. No persze közel sem olyan fantasztikus, mint Chelsea-nek vagy épp Heidinek. Ők ketten kivételes szépséget kaptak az örökléttől. Öröklét. A gondolata megrémített kissé. Mit is jelent ez pontosan? Örökké élni és csak akkor meghalni, ha mondjuk a Földnek is vége? De ugyanakkor bizsergető izgalmat is felfedeztem magamban, hisz így lehetőségem nyílik arra, amiről sokan csak álmodoznak. Láthatom a távoli jövőt, hogy hova fogunk fejlődni, milyen technikai vívmányokat eszelnek ki a tudósok.Vagy éppenséggel, hogyan pusztítjuk el az Otthonunkat. Hirtelen lehervadt arcomról a mosoly. Megráztam a fejem, hátha ezzel el tudom űzni a zavaró gondolatokat.

Ahogy elmélkedtem magamban, ismét éreztem a tüzet a torkomban és hirtelen nagyon ingerült lettem. Most, miután már tudtam milyen a vér íze, nehezen sikerült önmagam visszafogni, hogy ne rontsak ki és támadjam meg az első utamba kerülő személyt, legyen az vámpír vagy ember. Biztos voltam benne, hogy Alice ezekben a pillanatokban feszülten figyel rám, nehogy őrültséget csináljak. Nem lesz könnyű ez az egy év, valamivel le kell foglalnom a gondolataimat. Visszalépve a szobába körbepillantottam. Lerogytam az ágy szélére és a tenyereimbe temettem az arcomat. Kínlódva felnyögtem, ahogy a fájdalom ismét erősödött. Egyre nehezebben tudtam megtartani az önuralmamat. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet, és sürgősen meg kell tanulnom elvonatkoztatni az érzésről, mert bajom fog származni belőle. A csöndben hallottam, ahogy a faajtó halkan ropog, az előtte ácsorgó Felix ruhája pedig halkan surrog, amikor megmozdul. Esetleg beszélgethetnénk Felixszel - merült fel bennem a kósza gondolat, de hamar elvetettem, ugyanis semmi kedvem nem volt bájcsevegni senkivel.

Távoli lábdobogás, ami egyre erősödik, majd elhal, halk beszédfoszlányok. Lehunyva a szemeim, próbáltam a hallásomat használva feltérképezni a terepet, kíváncsi voltam, mennyi mindent vagyok képes érzékelni és felfogni magam körül. Ahogy megnyugodtam és befelé fordultam eltűntek a zavaró gondolatok, a fájdalom is enyhült, de minden más életre kelt körülöttem. Az ősi, ódon épület "élt". Recsegett, ropogott, a víz halkan csöpögött, ahol átszivárgott a rések között. Távoli hangokat is ki tudtam venni, de nem értettem, mit beszélnek. Valamennyi idő elteltével már jobban éreztem magam, így ismét a lakóhelyem feltérképezésére fordítottam figyelmem.

A szoba távolabbik felében állt egy jókora szekrény. Kíváncsian odasiettem és óvatosan elfordítottam a kilincsét, aztán elengedtem, hagyva, hogy felfedje a tartalmát. Leesett az állam a döbbenettől. Egy halom könyv sorakozott szépen elrendezve, cím és szerző szerint, a másik felében pedig felakasztva ruhák várakoztak, hogy valaki felvegye és hordja őket. A legtöbb jellegtelen színű, mégis egyedi darab, ami kimondottan tetszett. Mellettük modern, mai ruhák sorakoztak, amit bármelyik lány megirigyelt volna, és nem hiányozhatott egy női gardróbból sem. Közelebbről is megnéztem néhányat, kiemeltem, forgattam, magamhoz próbáltam, és biztos voltam benne, ez Alice műve. Sürgősen meg kell majd köszönnöm neki a segítségét. Találomra levettem egy könyvet a polcról, majd az ágyba ülve fellapoztam és belemerültem.

Az éjjel nagy részét olvasással töltöttem, ami egész jól elvonta a figyelmemet minden zavaró tényezőről.

A férfi sietősen haladt végig a folyosók szövevényén, gondolatai közt még mindig ott motoszkált Iantha. Még sosem érzett ehhez foghatót hosszú élete során és ettől, a mindig magabiztos Demetri, aki kérdés nélkül hajtotta végre a mesterek parancsait, bizonytalanságba süllyedt. Olyan terepre tévedt, amit ezelőtt még sosem tapasztalt és ez zavarta. De igyekezett rendezni gondolatait, hisz tudta, Aro hamarosan azokban fog olvasni, és bár el nem tudta rejteni őket a nagy hatalmú vámpír elől, de igyekezett tompítani a visszhangot. Semmit sem szeretett volna elsietni, azt, amit érzett, nem tudta beazonosítani, így időt akart hagyni magának, hogy a dolgok lassanként kibontakozzanak. Márványbőrű arca aggodalmas redőkbe gyűrődött, ahogy egyre kétségbeesettebben igyekezett palástolni érzéseit és emlékeit. Nem járt túlzott sikerrel, és ez felbőszítette. Habár mindegy, hisz Marcus bizonyára rég tudott róla, hogy valamilyen szinten kötődnek egymáshoz, és ezt nem mulasztotta el közölni testvéreivel. Odaérve a mester ajtaja elé egy pillanatra megállt, rendezte vonásait majd diszkréten bekopogott. Amikor felhangzott a szabad, ő gyorsan besurrant. 

- Ezek szerint nem volt gond. - A férfi felemelkedett ültéből és hosszú, földet söprő fekete köpenyében Demetrihez lejtett. Némán  nyújtotta kezét, amit az előtte álló fiatal vámpír habozás nélkül megfogott.  Aro lehunyt szemmel koncentrált, ahogy az idegen emlékek elárasztották elméjét. Mikor végzett a vizsgálódással, arca felvidult.

- A jó öreg Demetri lehet, hogy megtalálta élete párját? - Láthatóan nagyon jól mulatott a vén vámpír, de Demetri szemrebbenés nélkül tűrte. Kihúzta magát és csendben várt.

- Ma éjjel az őrségben leszel, holnap pedig ismét Iantha felügyelete lesz a dolgod. Rád hallgatni fog, így biztosak lehetünk benne, hogy nem próbálkozik butaságokkal. Igazán kár lenne érte, nagy lehetőségek rejtőznek benne - sóhajtott fel Aro, majd vörös tekintetét ismét Demetrire függesztette. - Ennek ellenére elvárom, hogy tökéletesen teljesítsd a feladataidat. Nem engedhetjük meg, hogy hibázzunk! - Hangját nem emelte fel, de közel sem volt olyan lágy mint eddig. - Iantha nem juthat ki innen, ezt tartsd észben! - Mélyvörös szeme vészjóslóan megvillant.

- Természetesen Mester, számíthatsz rám - hajtott fejet Demetri tisztelete jeléül. Eddig még sosem okozott csalódást, feladatait hiba nélkül, tökéletesen hajtotta végre. Nem hiába volt a boszorkány ikrek mellett szintén megbecsült tag.

- Most elmehetsz - intett Aro, azzal Demetri meghajtotta magát és kilépett a szobából.

Tudta merre kell mennie, mi a dolga, hisz amióta vámpír lett, az Őrség tagja volt. Nem akarta hagyni, hogy gondolatai elvonják a figyelmét.

Egy külső szemlélő semmit nem láthatott volna szobormerev arcán, ami puszta közönyt tükrözött, de a felszín alatt ádáz lelki tusa folyt. Küzdött magával, hogy ne Aro előbbi szavain gondolkozzon, no meg persze Ianthán. Beszélhetne Alice-szel, mit lát, de nem volt benne biztos, hogy a lány elárul bármit is a jövőjéről. Gyakran megesett, hogy megmakacsolta magát és nem volt hajlandó "jelentéktelenebb" dolgokat elárulni, ha valaki a magánéleti zűrjeivel zaklatta. Most irigyelte igazán az olyan vámpírokat, akik a gondolatolvasás tehetségét kapták. Habár sosem lett volna panasza saját képességére, most mégis örömmel vette volna, ha részese lehet Alice vízióinak. Már majdnem elérte kijelölt őrhelyét, amikor Jane jött vele szembe. Az apró termetű szőke lány egy pillantásra sem méltatta Demetrit, de ő mégis ösztönösen megfeszítette izmait és kitért a veszedelmes teremtés útjából, bár ezzel nem volt egyedül. Mindenki így tett a Volturi klánból, ugyanis a legtöbbjük kapott némi ízelítőt a lány borzalmas és kegyetlen erejéből. A tüzes fájdalomból, ami leginkább az átváltozás kínjaihoz volt hasonlatos.

Demetri valósággal fellélegzett, amikor elérte, majd leváltotta egyik társát, de önmarcangolása ezzel még nem fejeződött be.

Nem volt hozzászokva, hogy elbizonytalanodjon... az nem az ő asztala. Eddig mindennek és mindenkinek megvolt a maga helye a világban, ő tette a kötelességeit, amivel elégedett volt, és habár mélyen ott motoszkált bensőjében, hogy vágyik egy társra, teendői mindig előrébb kerültek saját érzelmeinél. Igazán fel sem merült benne, hogy "egyedül" van, hisz mindig rengeteg tennivaló akadt, így a magánélete az utolsó helyekre szorult vissza.

Talán ez is az egyik oka volt, amiért annyian ridegnek és önhittnek gondolták más klánhoz tartozó vámpírok, de a valóságban, ez hatalmas tévedés volt, egyfajta álca, ami szükségeltetett, hogy a Volturi tekintélyét képviselhessék. Mélyen, legbelül az elegáns maszk alatt azonban ő is vágyott arra, hogy tartozhasson valakihez, nem csak kizárólag a Volturihoz.

Valóban büszke volt arra, hogy gárdista lehet, hogy fontos a pozíciója, de neki is voltak érzései, csak gondosan, mélyen eltemetve. Most mégis felszínre törtek. Arcába húzott csuklyája mögül felpillantott a csillagporos égre és elmélázva próbált rájönni: Hogyan tovább? Mi lesz ezek után? Mit szán nekik a sors? Érezte, sok minden meg fog változni, szinte a levegőben függött, és nem szükségeltetett hozzá látnoki képesség. Most csak abban volt biztos, hogy a lányra figyelnie kell, kisegítenie, ha bármi problémája akad és védelmezni. Először fel sem fogta, mi jutott eszébe, de a kissé furcsa, ösztönös, új keletű érzés ott lappangott benne és lassan de biztosan, a felszín felé törekedett. Természetesen, a Volturi volt az élete, és őket is megvédelmezte volna bármi áron, de Iantha valahogy mégis más volt számára. Egy nagy sóhaj kíséretében sietve eltemette magában zavaros érzelmeit, hogy a feladatára tudjon összpontosítani.

Az éjjel teljesen eseménytelenül telt, az utcák többnyire néptelenek és nyugodtak voltak, senki és semmi nem zavarta Volterra lakóinak álmát. Egyelőre...