Volturi vagyok

A kérdés annyira meglepett, hogy először meg sem bírtam szólalni. Még hogy vámpírok? Ez nevetséges, habár... nem, az nem lehet. 

- Most ugye, nem arra célzol, hogy... - Amikor láttam a férfi sejtelmes, együttérző mosolyát, valamiért nem kételkedtem a szavaiban. - Nem hihetek neked! Hiszen ez őrültség, még hogy vámpírok! - próbáltam tiltakozni, de közben éreztem, hogy torkom kapar és borzalmasan elkezd fájni, nem is, inkább perzsel. Biztos nem ittam már vagy két napja. Ki fogok száradni. Próbáltam nyelni, de a kellemetlen gombóc nem ment le , én pedig fájdalmasan a torkomhoz kaptam. - Vámpírok? - lihegtem, de nem akartam hinni neki. Nem tehettem, hisz az egy agyrém lenne. 

- Igen. Azok vagyunk... várj. - Azzal köpenye egyik belső zsebébe nyúlt és egy kicsi, kecses tükröt húzott elő onnan. A remekbe szabott tárgyat még Alice adta neki, hisz a lány tudta, hogy Iantha majd látni akarja arcát, ezzel is megerősítve őt, hogy nem hazudnak neki, hisz ha meglátja magát, képtelen lesz tiltakozni.

Remegő kézzel vettem át a tükröt és belenéztem. Az arc nem volt ismerős, pontosabban a vonásai. Túl tökéletes, túl szép, hogy hozzám tartozhasson. Hatalmas vörös szemeim ijedten csillogtak, szoborszerű, gyönyörű arcom idegennek tetszett. A tökéletes ívű szemöldök, a telt ajkak és a hófehér márványszerű bőr... mindez nem volt ismerős, habár tudtam milyen voltam korábban. Egyedül, a lapockámig érő, hullámos világosbarna hajam tűnt a réginek. Vörös szemeim voltak! Taszítónak éreztem őket. 

- Hol vagyok? - kérdeztem megsemmisülten. A kezem lehanyatlott és elnehezülő ujjaim közül kisiklott a tükör, de mielőtt elérhette volna a földet, hogy millió apró szilánkra törjön, Demetri döbbenetes gyorsasággal kapott utána. Szájtátva bámultam a mutatványát és mire ismét ráemeltem a tekintetemet, ő már újfent velem szemben ült, egymáson átvetett lábakkal, ölében pedig ott nyugodott a gyönyörű tárgy.

- Volterrában, Olaszországban. Most már te is a Volturi klán tagja vagy. A Volturi a vámpírok közt amolyan királyi család, mi tartjuk fenn a rendet a világon, hogy ne tudódhasson ki a létezésünk. A legföbb szabályunk, hogy a halandók nem tudhatnak rólunk. Aki ezt megszegi ...- Elhallgatott, szúrós tekintete az enyémbe fúródott. Nem kellet megkérdeznem, hisz a büntetésre magamtól is rájöttem.

- Meg kell halniuk. - Hangom egészen halkan csengett, nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta, de amikor bólintott, nem kételkedtem.

- Így igaz. Bizonyára, sejted miért nem hagyhattunk elmenekülni ... többek közt. - Bólintottam és igyekeztem összerakosgatni az információkat, amik a következő percekben zúdultak rám. Vámpírok, királyi család, a legfőbb, megszeghetetlen szabály. Halandók. 

Érdeklődve hallgattam, de ekkor tudatosult bennem, hogy semmire nem emlékszem előző életemből. 

- Én... azt sem tudom ki vagyok, semmire sem emlékszem. Mégis, hogy kerültem ide?  - Tanácstalanu, választ várva néztem a férfira de ő nem igazán akaródzott felelni.

 - Nem emlékszel semmire? Érdekes... bár sokan voltunk, akik az átváltozásuk után alig emlékeztek valamire az emberi életükből. Talán valamelyik mester többet tud majd mondani. - Ő is kissé tanácstalannak tűnt a dologban és észrevettem, hogy második kérdésemet eleresztette a füle mellett. Inkább témát váltottam és félretettem magamban ezt a nyugtalanító kérdést. Ekkor hirtelen beugrott valami, amit furcsálltam.

 - Mondd, a társad... a nagydarab férf... összeesett, amikor igyekeztetek lefogni. - Demetri pár pillanatig habozott a válasszal. 

- Bizonyára kivetítetted Felixre a képességdet, de még nem tudni pontosan mi is az. Ezért lesz szükséged a kiképzésre. 

- Vá - várjunk. Miféle kiképzésre?Meg... képesség? Mi ez az egész? - vágtam a szavába szemöldökráncolva, egészen elfeledkezve a kaparó érzésről, ami a torkomat ostromolta szüntelenül. 

- Mint már említettem, a Volturi védelmezi a vámpírok létezésének titkát de elkapni és likvidálni a rendbontókat nem olyan egyszerű. Nagyon gyorsak vagyunk, és a legtöbbünknek van valami különleges adottsága. - Türelmesen, mintha egy kisgyereknek mesélné, fogott bele a felvilágosításomba. - Egy elmélet szerint, ha egy vámpírnak van valamiféle extra képessége, az már emberi élete során is kiemelkedő jelentőséggel bírt, vagyis meghatározóan ott lapult az illetőben. Talán a gének teszik, de ez nem biztos. - Ez meglepett, bár valahol számítottam rá. - Én például a Volturi nyomkövetője vagyok és Gárdata... vagy Őrség, ahogy vesszük. A legtöbbünk testőri feladatokat is betölt. A mesterekét, és a feleségeikét elsősorban. - Mikor látta, hogy nem értem teljesen, igyekezett megmagyarázni. - A képességem lehetővé teszi, hogy bárkire - emberre, vámpírra - egyaránt ráhangolódjak és követni tudjam a gondolatai, agyhullámainak lenyomata alapján. Ha közvetlenül az illetőtől nincs információm, akkor más is megteszi, aki kapcsolatba került vele, vagy akár látta. Bárkit, bárhol képes vagyok megtalálni, elég egyetlen gondolatfoszlány, vagy az illata. - Hangjában egy cseppnyi dicsekvés sem volt, de biztos jól esett neki ámuló és elismerő tekintetem. 

- Hű... ez... hihetetlen... döbbenetes. - Igyekeztem keresni a megfelelő szavakat, de erre képtelenség volt. Tényleg minden igaz lenne, amivel a kisgyermekeket ijesztgetik? A rémtörténetek? Minden? Mi minden létezhet még a vámpírokon kívül?

- Másoknak is vannak különleges képességei. Például ott van Aro, aki a Volturi vezetője, ő egyetlen érintéssel ki tudja olvasni mások összes gondolatát, ami valaha megfordult a fejükben. Marcus látja az emberek közti kapcsolatokat és néha még azt is, hogyan fonódik valakinek vagy valaminek össze a sorsa. Alecnek, mint ahogy már magad is tapasztalhattad, az a képessége, hogy elveszi az érzékszerveket, persze csak ideiglenesen, de ez már épp elég ahhoz, hogy az ellenséget megbénítsa. Az ikertestvére Jane, veszedelmes tehetséggel rendelkezik, jobb ha nem bosszantod fel. Képes a mentális erejével egy pillanat alatt iszonyú kínokat okozni bárkinek. - Egy halvány emlékkép felderengett tudatom mélyén és biztos voltam benne, hogy már tapasztaltam korábban.

 - Igen, azt hiszem tudom mire gondolsz - motyogtam magam elé. 

Viszont mielőtt még tovább bombázhattam volna a kérdéseimmel kinyílt az ajtó és egy alacsony, fekete hajú nő libbent be rajta. Koboldszerű arcán vidám kifejezés ült, vörös szemei pajkosan csillogtak. 

- Hello Demetri, örülök, hogy nem volt semmi gond. - A férfi biccentett ,majd felállt a székről, amire időközben leereszkedett. - Aro hívat. - Azzal ismét felém fordult. Gyönyörű lány volt, tökéletes, szív alakú arcát éjfekete, mindenfelé meredező tincsek keretezték. Demetri még utoljára rám mosolygott, azzal elköszönve, emberi szem számára követhetetlenül gyorsan kisietett. 

- A nevem Alice. Te pedig Iantha vagy, tudom. - Mikor látta meglepett arcomat gyorsan megmagyarázta. - Ja, igen, Demetri nem említette neked... képes vagyok a jövőbe látni. - Ettől egyszerűen leesett az állam. Az eddigiek közül ez volt a legpazarabb. Kicsit irigyeltem is érte. - Hoztam neked valamit - csilingelte vidáman, majd az ágyra dobta terhét. Gyanakodva szemléltem a jókora zacskót, mire Alice felnevetett. - Nyugi, nem harap, csak ruhák vannak benne. Ha Volturi vagy, nem maradhatsz ezekben a rongyokban - intett valóban kissé szakadt ruházatomra. A farmerom koszosan, néhol lyukasan lógott rajtam, pólómmal egyetemben. 

- Hány napig voltam... - Zavaromban a pólóm szélét gyűrögettem.

- Három. Az átváltozás általában három napig tart. - Szinte még végig sem mondtam, Alice azonnal válaszolt. Tényleg döbbenetesen gyors volt. Mikor még mindig nem mozdultam, odalépett az ágyhoz és gondosan kicsomagolta a ruhadarabokat. Több sötét színű köpenyt is észrevettem, amiket nem tudtam mire vélni, habár eddig Demetrin és Alice-en is hasonlókat láttam. 

- A sötét szín azért kell, ha netán nappal kimegyünk, ne tűnjünk fel az embereknek... ugyanis az emberek körében elterjedt hiedelmekkel ellentétben, nem égünk el, ha napfény éri a bőrünket, de elkezd csillogni. És a halandók ugyebár nem tudhatnak rólunk. Plusz a gárdatagokat ez a szín illeti meg. Minél magasabb a rangod a családon belül, annál sötétebb a köpenyed... majd figyeld meg. Jane például szinte éjfeketét hord, hisz ő Aro kedvence és a gyűjteményének egyik ékköve, ahogy a Mester emlegetni szokta - kacsintott rám, mire én is elmosolyodtam kicsit. 

Kiválasztottam egy térdig érő sötétszürke ruhát, amit apró, fehér, mégis művészi hímzés díszített, hozzá egy világosabb harisnyát . Ekkor Alice odatáncolt hozzám és valamit a nyakamba akasztott. Megnéztem és láttam, hogy egy szép kidolgozású medál az, rajta egy V betűvel, ez bizonyára a Volturi címere lesz gondoltam. 

- Még a hajadat meg kell csinálnom - lépett hátrébb, miközben méregetett egy darabig, félrebiccentett fejjel. Akár egy földre szállt angyal, vagy egy megelevenedett szobor, talán csak a vörös szem nem stimmelt. Alice hamar döntött. A hajam nem sokkal később félkontyba volt feltűzve, kényelmes viseletként. Ahogy az első döbbenetek elmúltak, ismét kezdtem érezni, a kegyetlen tüzet a torkomban. 

- Annyira fáj a torkom - masszíroztam meg az említett területet. 

- Szomjas vagy. Hamarosan táplálkoznod kell majd. - Olyan nemes egyszerűséggel ejtette ki a szavakat, hogy elkezdtem gyanakodni. 

- Úgy érted... vért? Emberit? - megrökönyödésem és undorom összekeveredett. 

- Igen, azt. Mi nem élünk állatvéren, ahogy néhány vámpír teszi. Majd olyanokkal is fogsz találkozni, egyikük, viszonylag gyakran meg szokott minket látogatni. - A viszonylag gyakran alatt nem tudtam hány évet, évtizedet, netán évszázadot ért, de ezt most nem is akartam megtudni.

- Nézd meg magad! - tolt oda egy tükörhöz, ami egy kisebb fürőszobában állt. Tetőtől talpig végigmértem magam és nehéz volt elhinni, hogy az a nő, ott én vagyok. Szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a bőröm pedig márványfehér volt és hibátlan. A mozgásom is sokkal kecsesebb, nem volt benne az a lomhaság, inkább elegáns, mégis kimért. 

- Nagyon... megváltoztam - nyögtem ki nehezen, de ekkor ismét belemart a fájdalom a torkomba. Csak nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat, hogy Alice-re koncentráljak.

- Hamarosan lehetőséged lesz enni, de előbb meg kell jelenned a mesterek előtt. A vezetőink Aro, Marcus és Caius. A legjobb, ha csak akkor beszélsz, ha felszólítanak rá. - Igyekezett ellátni jó tanácsokkal újdonsült barátnőm, mert már most biztos voltam benne, hogy jóban leszünk az elkövetkezendő években.

 - Rendben - bólintottam és igyekeztem nyugodt maradni, de nem volt egyszerű. Ugyanakkor elhatároztam, hogy a lehető legnagyobb önuralmat fogom tanúsítani. Valami megmagyarázhatatlan okból be akartam bizonyítani, hogy érdemes vagyok arra, hogy közéjük tartozzak és egyszer talán majd megbecsült tagja lehessek a " családnak" . 

Kilépve a folyosóra üresen találtuk azt. Ahogy elnéztem balra, láttam, hogy sok hasonló ajtó sorakozik egymás mellett, így arra a következtetésre jutottam, ez biztos a hálókörlet. 

- Mondd... Alice, a vámpírok... alszanak? - a kérdés csak úgy kiszaladt a számon, de mint kiderült, nem kérdeztem butaságot. 

- Nem, nincs szükségünk rá. Viszont mindenkinek van saját szobája, ahova visszavonulhat ha épp nincs szolgálatban. Egyedül, vagy a párjával. 

- Értem - bólintottam és csendben folytattuk utunkat. Alice igyekezett felvilágosítani, mik a szabályok, hogy illik viselkedni, bár figyelmeztetett, hogy újszülöttként az ösztöneim erősebbek, így egy éven keresztül nem kapok semmi komolyabb munkát, csak kiképeznek és fejleszteni fogom a képességeimet. Valamint nem nagyon hagyhatom el a palota területét, nehogy elszabaduljanak ugyancsak fékezhetetlen ösztöneim. 

- És kik lesznek a kiképzőim? - tudakoltam, amikor átértünk egy világosabb folyosószakaszra. 

- Többnyire a magasabb rangú tagok, mint például  Felix, Demetri, Alec, Corin, én, vagy éppen maga a három vezető egyike, bár ők nagyon ritkán szoktak kiképzést vállalni, ha mégis, inkább a képességeink fejlesztésében nyújtanak útmutatást. 

Jó ideje gyalogoltunk már és lassan kezdtem azt hinni, sosem lesz vége a palotának, de ekkor Alice megállt, majd bekopogott egy díszes faajtón. Volt alkalmam megfigyelni a finom erezetet, amit a legnemesebb anyagból faragtak ki, valamint az aranyozott díszeket. Mikor bebocsájtást nyertünk, Alice után beléptem a terembe. Mindenfelé jókora, nehéz szőttesek lógtak a falon, itt - ott kényelmes bőrfotelek terpeszkedtek, alattuk vagyonokat érő perzsaszőnyegekkel és tengernyi értéktárggyal, aminek a felét meg sem tudtam volna nevezni. Egy röpke pillanat erejéig, azt hittem egy időkapun keresztül visszaröppentem a középkori Olaszországba.

 - Á, Alice  - lépett elénk egy magas, fekete hajú férfi, aki ismerősnek tűnt. Egy villanásnyi emléktöredék rémlett fel, majd ismét az égető kín érzése. Ösztönösen megdörzsöltem a karomat, ahol még halványan látszódott a félhold alakú heg. - Lépj közelebb Iantha - intett nekem, én pedig engedelmesen közelebb léptem. - Tökéletes. Mondd, hogy érzed magad? - kérdezte nyájasan. Hirtelen elgondolkoztam a válaszon. Végül is nem fájt semmim, csak üresnek éreztem magam. Mintha minden fontosat elveszítettem volna, ami eddig számított. De hát mit tagadás, így is volt.

 - Köszönöm, jól. Csak a torkom ég... - tettem hozzá még csöndesen. 

- Elképesztő! Újszülöttként, ekkora önuralma van! Bár igaz, ember még nem volt a közelében - hümmögött a férfi, és úgy sejtettem, ő lehet Aro, a vezető. - Szabad lesz a kezedet, kedves? - nem ellenkeztem, eleget tettem a kérésnek, tudtam, hogy most olvasni fog a gondolataimban. Érintése nem volt jeges, de valami kellemetlen ellenérzést akkor is hagyott maga után. Nem tetszett, hogy nem lehet egy privát gondolatom sem, és ez zavart. Figyeltem az arcát, ahogy lelkesből lassan átment enyhén döbbentbe. - Furcsa... semmire sem emlékszel? - Megráztam a fejem, mire elengedte a kezem. Ekkor már kicsit bátrabban néztem körbe és hátrébb megpillantottam két másik alakot. Egy hasonlóan magas, barna hajú férfit, akit láthatóan nem igazán érdekelt, mi több teljesen hidegen hagyott a beszélgetés, de a társa egész lényében volt valami folytonosan gyanakvó. Parázsló tekintete az enyémbe fúródott, amit nem voltam képes elviselni így gyorsan lesütöttem a szememet. Furcsa volt, és kissé kellemetlen is, hogy nem éreztem a szívem ideges dobbanását, nem hallottam a vér lüktetését a fülemben. Az arcom sem vörösödhetett el, a lábam sem remegett meg.

- Hamarosan megkezdődik a kiképzésed. Most pedig Alice elkísér téged első étkezésedre. - Követve Alice példáját, enyhén meghajoltam, majd elhagytuk a termet. Hát ez jobban ment, mint gondoltam. Kicsit féltem attól, hogy egy ártatlan ember életét elvegyem, de ekkor még csak nem is sejthettem, milyen iszonyatos erőket képes megmozgatni bennem az ösztönöm, hogy táplálékot kell szereznem. Először arra gondoltam, hogy kimegyünk és vadászni fogunk, de hamar rájöttem, nem így áll a helyzet. Amikor megtudakoltam Alice-nél miért, ő azt válaszolta, hamarosan megértem. Valóban így is lett.

A fekete hajú lány egy szűk mellékszobába irányított, és utasított, hogy legyek türelmes. Izgatottan vártam, mi fog következni és ahogy több időm maradt elmélkedni, ismét megéreztem a gyötrő fájdalmat. Tudtam, már nem sokáig leszek képes visszafogni magam és kirontok a nyomasztó helyiségből. Ekkor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülem, és sok cipő kopogása, ahogy tompán puffantak a márványpadlón. Vidáman beszélgettek, nevetgéltek, kíváncsian várták hogy beléphessenek a központi csarnokba. De nekik ez lesz életük utolsó helyszíne, mert hamarosan elvesszük tőlük az életet. Egy kegyetlen gyilkosnak éreztem magam, de pillanatokon belül nem várt illat töltötte meg orromat és egész agyam kezdett elborulni. Remegtem, ahogy megéreztem a sok meleg test kipárolgását. Szinte hallottam vérük lüktetését. Mielőtt a vörös köd teljesen ellephette volna elmém, erős marok szorítását éreztem alkaromon. Alice nézett rám keményen. 

- Bírd még ki egy keveset, mindjárt bemegyünk. Ne feledd, figyelni fogok rád, nehogy valami butaságot csinálj. - Ezekkel az intő szavakkal el is engedte a kezem. Igyekeztem nem nagyokat lélegezni, de a vérszag a legerősebb drogként hatott rám, befurakodott elmémbe, felcsigázta bensőmben a szunnyadó szörnyeteget. 

Kinn felcsendült az ismerős, behízelgő hang. Aro most fogadta őket... hamarosan elkezdődik. Nem tudom honnan, de tudtam. Aztán pár perccel később, láthatatlan vezényszóra kitárult az ajtó és kiléptünk. A sikoltozás szinte ugyanakkor tört ki. Még épp maradt annyi lelkierőm, hogy megfigyeljem, több tucatnyi vámpír tartózkodik a teremben, egyiküknek - másikuknak már ott is volt áldozata a karjaiban. Volt, aki az erejét használta, hogy megbénítsa a szerencsétlent, de volt olyan is, aki nemes egyszerűséggel testi erejét kamatoztatta. 

Csak egy szippantás... és már indultam is. A vadászösztöneim vezettek, az illatokat nem volt nehéz különválasztanom. Követtem azt, amelyik megtetszett és onnantól fogva megállíthatatlan lettem. Na jó, néhány társam bizonyára sikeresen elvégezte volna ezt a lehetetlennek tűnő vállalkozást is, de jelen pillanatban hidegen hagyott. Alanyom, egy hősiesen küzdő, harmincas éveiben járó nő volt. Megragadtam és hamarosan éreztem, hogy elernyed a teste. Valahol ködösen a tudatom egy távoli zugában éreztem a furcsa nyomást és később rájöttem, a képességemet használtam. Akkor és ott viszont minden megszűnt. Csak a torkomat nyaldosó lángokat akartam enyhíteni. Éles, méreggel bevont fogaim könnyen átfúrták a vékony bőrt és már az első korty után éreztem, hogy sokkal erősebb vagyok. Mámorító érzés volt, a rabjává váltam. Nem álltam meg egynél, még két szerencsétlenül járt ember végezte az első nőhöz hasonlóan, amikor úgy éreztem elviselhetővé szelídült a fájdalom. 

Mint aki egy álomból ébred, pillantottam körbe. A sikolyok időközben elhaltak, csak néhol lehetett hallani pár halk nyögést, ahogy az illető kilehelte a lelkét, hogy mi életben maradhassunk. Először undorodtam magamtól, de ezen a gyarló emberi érzésen lassan felülkerekedtem. 

Töprengésemből egy kellemes illat rántott ki. Nem vérszag volt, ez egészen másképp hatott rám. Megnyugtatott és legszívesebben egész nap csak beleburkolóztam volna. Az illathoz hamarosan egy arc is társult. Demetri állt előttem, féloldalasan mosolyogva. 

- Nem szívesen lettem volna a helyében - intett fejével könnyeden, legutolsó áldozatom élettelen teste irányába. - Ha jól sejtem, még nem ismerted meg jövendőbeli lakhelyedet. Engedd meg, hogy körbevezesselek. - Azzal gálánsan felém nyújtotta kezét, akár a régi filmekben én pedig belekaroltam. Nem kérdeztem, hogy mi lesz a halottakkal, bizonyára megvan ennek is a rutinja,  vannak kijelölt vámpírok, akik kiviszik a testeket. 

- Köszönöm - mosolyogtam rá és kisétáltunk a teremből.