Álom csupán?

*** Kedves olvasók, itt az új fejezetem, melyben teljesen új, de szintén fontos szereplőt/szereplőket ismerhettek meg. Jó olvasást! ***

*** Amerika - Washington állam - Forks ***

A csendes kisváros álmosan terült el, dús erdősségek közt megbújva. Az eső, mint szinte minden nap, most is halkan szemerkélt. Az éjjeli vihar erősen megtépázott fákat hagyott maga után, mintegy emlékéül. Mindenki aludt, kivéve egyvalakit. Egy tizenhét éves forma lányt, aki az ablak alatti heverőn kuporgott, és kibámult a vigasztalan éjszakába. Nola fázósan gömbölyödött össze, de nem akart visszafeküdni a biztonságot, valamint meleget ígérő paplan alá. Álma, mely oly valószerű volt, hogy mindannyiszor beleborzongott, akárhányszor eszébe jutott, nem hagyta nyugodni. Nem volt tiszta álom, sok elmosódott folt vibrált benne, de az ereje, a fájdalom és a tömérdek érzés, ezek felkavarták. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy nővérével álmodott, aki már lassan egy éve tűnt el, de még mindig semmit nem hallottak róla.

- Hol lehetsz – hajtotta homlokát a hűvös ablaküvegnek. - Nem haltál meg, érzem, tudom! - suttogta bele az éjszaka némaságába. A szülei teljesen le voltak taglózva, beleroppantak, hogy elvesztették egyik lányukat, biztosak voltak benne, hogy emberkereskedők, vagy gyilkosok áldozatául esett Iantha. Az iskola is teljesen felbolydult a hírre, hogy egy egész osztálynyi gyerek tűnt el Európában. A rendőrség alapos kivizsgálást ígért, de semmit nem találtak, semmiféle nyom nem utalt rá, mi történhetett. Még az európai hatóságokat is bevonták a nyomozásba, mégsem lett semmiféle eredmény. Arra gyanakodtak, olyan baleset érte őket, amiben minden bizonyíték megsemmisült, de csak találgattak. Az érintett családok petíciót indítottak, igyekeztek összetartani, hogy az eredmények előrébb haladjanak, de ahogy múlt az idő, a csalódottság, és kétségbeesés is úgy nőtt. Az iskola is csendesebb lett a megszokottnál, a hírt követően egy hétig gyászoltak, fekete lobogók kerültek fel a falakra, és minden nap, órák előtt egyperces csönddel adóztak az eltűntek emlékeinek, amikor már valóban nem tűnt úgy, hogy lehet még remény. Rettenetesek voltak azok a hetek. A hír, az igazgató arca, ahogy behívatta őt és szüleit, majd amikor közölte velük a rettenetes újságot, édesanyja elsápadó arca, apja halványszürke vonásai, mindez olyan élesen égett bele képzeletébe, hogy tudta, örökké emlékezni fog mindenre.

 Nola hiába próbálta bíztatni szüleit, hogy még van esély, akármikor előkerülhet nővére, a remény lassan benne is szertefoszlott. Egyedül ezek a baljós álmok mutatták, hogy valami mégis történik, amiről ők egyelőre nem tudnak, de ott van, létezik.

Borzongva fordult végül el az ablaktól, hogy visszabújjon a meleg takaró alá. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantva megállapította, hogy hajnali négy óra múlt, de kételkedett benne, hogy képes lenne még aludni, annyira felzaklatták az elméjében kavargó képek. Valahogy mégis álomba merült, de ezúttal a néma, megnyugtató sötétség fonta körbe lényét. Fájdalmasan rövid idő elteltével megcsörrent a vekker.

- Utálom ezt a... - morogta, miközben egyik keze kinyúlt a paplan alól, majd jobbára lelökte a szerencsétlen szerkentyűt, mialatt a gombokkal küzdött.

Kikászálódott az ágyból, és becsoszogott a fürdőjébe.

- Uramatyám! Mint akit megtéptek - nyögte a tükörképére bámulva, ahonnan egy álmos, karikás szempár nézett vele farkasszemet. Világosbarna haja kócosan meredezett minden égtáj felé, és Nola tudta, itt csakis a hajvasaló segíthet. Gyorsan lezuhanyozott, azt követően pedig rendbe tette az oroszlánsörényt amennyire tudta.  Egy szintén gyors reggelit letudva, már lenn is volt a garázsban. A szülei alig voltak az utóbbi időben otthon.

Apja, a munkájába temetkezett.  Seattle-i lakásukban töltötte a hétköznapokat, ahonnan irányította a cégét, míg édesanyja korán elment a Forksi ruhaboltba, amelynek a vezetője volt. Vagyis Nola, ideje java részét magányosan, és barátaival töltötte.  Az elmúlt egy évben kezdtek eltávolodni egymástól a szüleivel, ritkán beszélgettek. Közös program is csak hébe-hóba adódott, hisz olyankor az űr, ami fájdalmasan emlékeztette őket Iantha hiányára, még erőteljesebben jelen volt köztük.

Nola az eltelt idő alatt kialakította a saját kis szokásait, hogy a fájdalomról, és kétségbeesésről elterelje a figyelmét, de néha mégis erőt vettek rajta. Habár kellemetlenséggel járt, mindig várta a furcsa álmokat, melyek nővéréről szóltak. Ekkor tudta ugyanis, hogy valahol, valahogyan létezik a lány, de ezekről a különös látomásokról, ahogy ő nevezte, szüleinek nem beszélt, hisz tisztában volt vele, csak még jobban felzaklatná őket. Egyelőre megtartotta őket magának. Talán egyszer megosztja legjobb barátnőjével. Ő, talán megérti. De még nem jött el az ideje.

A garázsba leérve, szeretetteljesen simított végig a kocsija oldalán, majd beszállt, és kényelmes tempóban elindult az iskola irányába. Ott a szokásos parkolójába állt meg, majd kiszállva becsapta mögött az ajtót, hogy aztán azonnal dühösen szitkozódni kezdjen, ugyanis az eső elkezdett szakadni, ő pedig ekkor jött rá, hogy az esernyőjét otthon hagyta. Kapucniját arcába húzva rohant be az épületbe. Remek, remélem eláztak a könyveim, dohogott magában szarkasztikusan. A szekrényéhez trappolt, és mikor sikerült nem kis nehézségek árán kinyitnia a rozzant lakatot, végre megszabadulhatott terhétől, hogy másikat vegyen magához. Utálta a hétfőket, teljes szívéből, főleg, hogy matekkal kezdett. Szerencsére az iskola elég jó gondolatelterelőnek bizonyult, még ezekben a nehéz időkben is.

Kissé mogorván lépett be a terembe, ahol már majdnem minden padban ültek a vidáman, egymással viccelődő osztálytársai. Lezöttyent saját helyére középtájon, majd miután előpakolta cuccait, elővette kedvenc könyvét is. Addig sem unatkozott, és nem gondolt nővérére sem annyit.

Hallotta a szék csikordulását a maga melletti padsorból, ami azt jelentette, szomszédja is befutott. Hiába minden erőfeszítése, nem tudott a könyvre koncentrálni, egyfolytában az álma jutott eszébe. A sejtjeibe hatoló kín, a forróság, és a szívfájdalom, hogy képtelen segíteni Ianthának. Lemondó sóhajjal csukta be a könyvet, és felpillantott. De mielőtt még hosszasabban elgondolkozhatott volna, Lena vágódott be melléje lihegve.

- Nem igaz! Már megint elaludtam - dohogott miközben előszedte a cuccait.

 - Mi lenne, ha mondjuk előbb feküdnél le legközelebb? - javasolta Nola ártatlan arccal. Hát, igen. Lena. A kissé duci, de mindig vidám lány volt Nola egyetlen mentsvára a nehéz napokon, bármikor képes volt megviccelni a lányt.

- Bah! Ugyan! Gyárilag vagyok hibás, hisz tudod - vihogta a másik lány. Erre Nola is elmosolyodott, de mielőtt jobban belemerülhettek volna a viccelődésbe, belépett a tanár. Mr. Smith hangos puffanással ejtette a tanári asztalra a naplót, majd egy gonosz vigyorral az osztály felé fordult.

- Jó reggelt mindenkinek! Nos. Úgy gondoltam, kezdhetnénk a napot egy kis röppentyűvel. Bizonyára mindenki kellően érti az anyagot, és nem lesz gond – fojtott, valamint hangos nyikkanások, hördülések, nyögések, és tiltakozó kiáltások hagyták el több tanuló száját e szavak hallatán.

- Jaj neee! - nyafogta Nola is, fejét a padra ejtve, amin hangosan koppant. Már csak ez hiányzott. - Semmit nem tudok - nyögte panaszosan, majd kínlódva felemelte fejét, hogy szembenézhessen a rettenettel, amit matekdogának hívnak.

Valóban rettenetes volt, alig tudott pár kérdésre válaszolni.

- Öregem, ez a teszt rettentően szívás volt! – sóhajtotta Lena, mikor óra után egymás mellett, jócskán megtépázott jókedvvel távoztak a teremből.

- Az. – Nola nem akart belemenni a részletekbe, így csak némán bólogatott, néha pedig helyeselt barátnője szitokáradatára. Morcosan sétáltak szekrényeikhez, ahol Lena kimentette magát, majd elsietett a mosdók irányába, így Nola egyedül maradt. Dühösen hajigálta be könyveit, jókora döndülésekkel hívva fel magára nem egy évfolyamtársa figyelmét. Voltak, akik csak egy pillanatra méltatták, mások meg vihogva összesúgtak, amikor elhaladtak mellette, de Nola egyiket sem vette észre, dühe annyira elhomályosította elméjét.

- Gyűlölöm ezt a... - morogta, amikor hirtelen kuncogást hallott a háta mögül. Megfordulva Bellával találta szembe magát, az oldalán pedig ott feszített Edward Cullen. Nola zavartan csapta be szekrényét, és intett félszegen másik barátnőjének. Remek, most totál hülyét csinált magából kettejük előtt. Edward biztos tiszta dilisnek nézi. Valamiért, mindig zavarban volt a fiú közelségében. Nem volt belezúgva a legtöbb lánnyal ellentétben, csak nagyon furcsa, megfoghatatlan, kissé kellemetlen érzések fogták el. Viszont Bellát kedvelte.

- Hadd, találjam ki! Ismét nem sikerült a matekdoga - nézett együtt érzően a megsemmisülten ácsorgó Nolára. – Mondtam, hogy bármikor nyugodtan szólj, és segítek, vagy akár Edward is – dőlt a fiú oldalának, aki birtoklóan fonta karját a lány derekára. Olyan szép pár voltak, gondolta Nola fájdalmasan, és elfordult, hogy ne kelljen a szemükbe néznie. Ma nagyon labilis lelkiállapotban találták meg.

- Hát, nem. Anyámék kicsinálnak, ha megtudják. Bár bizonyára nem is fogja őket érdekelni… – tette hozzá suttogva, de Edward meghallhatta, mert összeráncolta homlokát, bár ezt Nola már megszokta. A fiúnak döbbenetes hallása volt.

- Hiába járok koreptanárhoz, úgy látszik semmi haszna. - Fancsali képe mosolyt csalt még Edward arcára is. - Kár a pénzért! - csóválta meg fejét Nola.

- Ugyan már! Ennyire csak nem rossz a helyzet! Ez most nem sikerült, de még semmi sincs veszve, ki tudod javítani. A végén még kiderül, hogy tők jó lett. - Nola ezt szerette annyira Bellában. Képes volt meglátni a dolgok pozitív oldalát, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Nem tudta, mi lett volna vele, ha Lena és Bella nem lettek volna.

- Remélem, igazad lesz! - Ekkor megszólalt a csengő. - Bocsi, sietnem kell törire. Majd ebédnél találkozunk! - azzal elsietett az épület másik végébe. Út közben összefutott barátnőjével, aki – mintha mi sem történt volna - vidáman csacsogott valamiről.

Az ebédszünet, valóságos megváltásként jött el. Nola, Lenával együtt sietett be az étkezőbe, ahol már jókora tömeg kezdett felgyűlni. Míg a sorban álltak, a lány Bellát kereste tekintetével, de nem látta sehol egyelőre.

Nola sajnálta, hogy Bella nem lehet évfolyamtársa, ugyanis nagyon kedvelte a lányt, amióta csak ide költözött. Mindig segítettek a másiknak, főleg akkoriban volt Nola nagy segítsége Bellának, amikor Edward elhagyta. Abban a szörnyű időszakban, gyakran nyújtott támaszt Bellának, majd a lány jó három napra eltűnt, és amikor újra előkerült, Edward ismét vele volt. A fiú, ha lehet, még védelmezőbben viselkedett szerelmével, de Nola ezt szerette bennük annyira, habár nem igazán értette a történteket, minden estere, nem feszegette.

Mindig meg kellett állapítania, mennyire tökéletesen összeillenek, még ha Bella nem is érezte néha így, ugyanis párszor hangot adott kételyeinek. Ilyenkor Nolán volt a sor, hogy biztosítsa az ellenkezőjéről.

Nola azon kapta magát, hogy Cullenék asztalát bámulja, már vagy jó tíz perce, és meg sem hallotta, amikor Lena kérdezett tőle valamit.

- Hahó, csajszi! Föld hívja, Nolát! - lengette karját Nola arca előtt, hátha felfigyel rá, az említett.

- Hm? Jaj, ne haragudj Lena, én csak... - kezdett bele, de barátnője legyintett.

- Mindegy, csak annyit kérdeztem, nincs-e kedved eljönni velünk ma délután vásárolni. - Nolának semmi kedve nem volt vásárolgatni, így csak félszegen megvonta a vállát, és egy bocsánatkérő félmosolyt küldött barátnőjének. Lenának volt egy kisebb baráti köre, de Nola velük soha nem tudott olyan mély ismeretséget kialakítani, mint szerette volna. Talán ha Iantha… Nem, erre most nem akart gondolni, nem szabad!

- Azt hiszem, ma nem fog menni. Matekot kellene tanulnom, meg törit, és... - Hirtelen megbicsaklott a hangja, miközben egész testét jeges borzongás járta át. Az elméjébe tolakodó kép, pontosabban érzés letaglózta. Úgy érezte, a feje mentem kettéreped, és a tüzes kín elviselhetetlenül égette, majd meglátta Őt. A nővére dühös arcát. Aztán a kép szertefoszlott, és csak halvány töredékeket volt képes felidézni. Nola úgy érezte, egy örökkévalóságnyi idő telt el, de a valóságban mindez pár másodperc alatt zajlott le. Nappal ritkán akadtak ilyen „látomásai”, de ez volt minden eddigi közül a legerősebb. Igyekezett mélyeket lélegezni, hogy lenyugtassa hirtelen őrült iramban zakatoló szívét.

Az éles székcsikordulásra összerándult. Oldalra kapva a fejét meglepetten vette észre, hogy Edward őt nézi. Arca elsötétült, megfejthetetlen kifejezéssel méregette a lányt, aki nem bírta sokáig ezt az átható tekintetet, és inkább elkapta a tekintetét. Vajon, mi üthetett a furcsa fiúba?

Ez a nap kezdett egyre különösebb fordulatot venni.

Viszont úgy tűnt, Lena és a többiek semmit nem vettek észre abból, ami nemrég lezajlott Nolában. Mikor legközelebb ismét visszapillantott Cullenék asztala felé, látszott, hogy a legtöbbjük arcán feszültség tükröződik, de mielőtt Nola jobban belemerülhetett volna a rejtélybe, a különös testvérek egy emberként álltak fel, majd kisiettek az ebédlőből. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy Bella nem volt velük. Vajon hová tűnhetett?

- Furcsa egy család - motyogta alig hallhatóan. Bár ismerte Bella révén valamennyire a Cullen testvéreket, eddig szinte csak Edwarddal váltott néha pár szót. Lehet, mégis el kellene mennie a lányokkal vásárolni, addig is eltereli a figyelmét.

- Lena, mikor indulnátok vásárolni? - Barátnője arca felvidult a kérdés hallatán.

- Úgy három körül tervezzük, az neked is megfelel? Jaj képzeld, nem is meséltem, a múltkor láttam egy eszméletlen édes rucit, feltétlenül látnod kell! - Azzal belekezdett, részletesen ecsetelni, pontosan hogyan is néz ki az illető ruhadarab és, hogy mennyire méltányos áron adják, a kiárusítás miatt. Régebben, Nola is lelkesen bekapcsolódott volna egy hasonló beszélgetésbe, de most csak csendben hallgatta barátnője duruzsoló hangját. Örült, hogy valami kicsit elvonja figyelmét a fájdalmas emlékképről. Már, ha emlékképnek lehet olyasmit mondani, amit az ember igazából meg sem tapasztalt. Próbálta elhessegetni a rémes érzést, amitől felkavarodott a gyomra, így inkább félretolta ebédje maradékát.

Ugyanakkor, lelkiekben próbált felkészülni, hogy valahogyan ezt a napot is túlélje.

Reunion

*** Kedves olvasóim, itt a soron következő fejezet, jó olvasást, remélem tetszik majd nektek is. Ugyan ebben nem történik túl sok eksön - amolyan átvezető rész, amit nem tudtam kihagyni -, de a következő fejezetekben lassan, de biztosan kezdenek kibontakozni az izgalmasabb szálak is. :) Kritikákat is szívesn látok! ***

Volterra - Iantha

A mai kiképzés elég vadra sikeredett. Santiagóval a közelharcot gyakoroltuk, és kicsit magával ragadott minket a hév. Egy biztos, Aro nem fog majd örülni, ha meglátja a termet, és rájön, hogy a sima rendrakásnál többre lesz szükség.

Minden esetre, jól éreztük magunkat, és végre Corin is elégedett lehetett a képességeim fejlődésével. Soha nem hittem volna, hogy én is képes lehetek mindarra, amire a többi, régebbi gárdatag. Azon agyaltam, legközelebb talán már Felixet is kihívhatom egy párbajra, de legalábbis nagyobb esélyekkel indulok ellene, mint eddig. Persze legyőzni, erről még csak nem is álmodhattam. Puszta erővel természetesen, ugyanis a képességemmel könnyűszerrel kiüthettem volna őt is. Na de akkor hova lenne a móka?

 - Te mondod meg Arónak? – nézett rám Santiago, miközben a lakosztályok felé igyekeztünk.

- Valakinek meg kellene – adtam kitérő választ. A sötét bőrű vámpír elégedetlenül felmordult.

- Jaj Iantha, ugyan már, hisz te vagy az új kedvence, ha te mondod el neki, biztosan elnézőbb lesz! – Megforgattam a szemeimet.

- Jah, valószínűleg. És újabb fél évig nem mehetek még semerre – vágtam egy grimaszt, mire mind a ketten felnevettünk. – Szerintem Jane-re kellene fogni! – hajoltam közelebb, suttogóra fogva a hangomat.

- Ez nem is rossz ötlet! – csillant fel Santiago szeme, de aztán el is húzta a száját. – De… inkább passzolom, mert a megtorlás… - Nem tudta befejezni, mert ekkor egy totál bepörgött Alice robbant be elénk. Koboldarcán elragadtatott kifejezés csillogott, amint megragadta a karomat.

- Na végre, hogy megvagy! – sikkantotta, majd rántott is magával. Elköszönni sem volt időm, már száguldott is a szobája irányába.

-Őőő, Alice? A szobám nem arra van – igyekeztem tiltakozni, mire csak felmordult.

- Tudom, merre van a szobád, de most sürgős az ügy, és csak nekem vannak meg a megfelelő eszközeim. – Ettől kicsit megrettentem. Ezt meg, hogyan érti? Mielőtt rákérdezhettem, vagy hangot adhattam volna ellenvetésemnek, már oda is értünk.

- Jól van, tűnés a fürdő, addig ki ne gyere, amíg tökéletesen tiszta nem vagy! – Megszeppenve engedelmeskedtem. Ha Alice-en kitört az öltöztetősdi, akkor nekem már úgy is lőttek. Tíz perccel később egy szál törülközőben léptem ki, mert a ruháim nyomtalanul eltűntek.

- Elárulnád, mire készülsz? – sandítottam rá gyanakodva. Az ágyára egy halom ruha volt tornyozva. Ez tényleg nem néz ki valami jól.

- Jaj Iantha, ne legyél már ilyen! Meglepetésem van a számodra! – tapsikolta, és már kotorászni is kezdett a halomban. Sorra hajigálta félre, a szerinte nem megfelelő darabokat, én meg rezignáltan ereszkedtem le az ágy szabad végére.

- Megvan! – kapott fel egy fekete miniruhát. Hangjától összerezzentem, annyira a gondolataimba merültem.

- Hm? – Értetlen arcomra bosszúsan ráncolta orrát.

- Ezt légy olyan kedves, és vedd fel. Jó kislány! – nyújtotta át nekem a ruhadarabot. Beküldött a fürdőbe, ahol alaposan szemügyre vehettem a „kiválasztottat”. Erős volt a gyanúm afelől, hogy ez direkt nekem lett készítve, valamelyik híres olasz divattervező által. Hát persze, Alice láthatott valamit. Vagy pont ő maga csinálta, mert mint kiderült, remek ruhatervezőnek bizonyult. Megesett, hogy ha a Volturi meg akarta újítani az „egyenruhákat/köpenyeket”, őrá bízták a feladatot.

A hosszú ujjú ruha egyszerű szabásában rejlett a nagyszerűsége. Kétoldalt, követve a testem domborulatait, egy kétujjnyi vastag, ezüstszínű selyemszalag futott, így azt a hatást keltve, hogy még karcsúbb vagyok. De ha ez nem lett volna elég, a mesteri darab gyönyörű csipkéből készült. Az eleje helyett, a háta lett mélyebben dekoltálva.

Elkészülve, kiléptem a szobába, ahol Alice elégedetten végigmért, majd a parancsára leültem a fésülködőasztalához. Egy rejtett fiókból elővarázsolt egy egész sminktáskát, bár sejtettem, ez nem az egész gyűjteménye.

- Maradj nyugton, meg ne moccanj! – pingálta ki a szemhéjamat egy visszafogott, de szemeket vonzó fekete árnyalattal. Hajamat hagyta szabadon a vállaimra omlani, csak a kósza, rakoncátlan tincseket tűzte hátra, melyek arcomba lógtak. Még szinte bele sem tűzte hajamba az utolsó hullámcsatot, már ragadott is karon, és izgatottan magyarázni kezdett.

- Gyere, sietnünk kell! – csilingelte jókedvűen.

- Alice, mi ez az egész? – kérdeztem felszisszenve, de azért követtem. Volt egy sejtésem, de nem mertem beleélni magam, amíg nem biztos.

- Mindjárt meglátod, de gyere már, mert így oda a meglepiiii! – Hát rendben, akkor menjünk, gondoltam, és egymás mellett suhantunk végig a folyosókon.

A fogadócsarnok felé tartottunk, aminek hirtelen kinyílt a nagy faajtaja…

Egy karmazsin szempár nézett velem farkasszemet, és a következő pillanatban már a levegőben pörögtem. Demetri erős karjai szorosan fonták körbe derekamat, ajka az ajkamat csókolta. Mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Vajon ez mindig ilyen lesz? Bizonyára. De egy percig sem bánom!

Minden megszűnt körülöttünk, csak mi voltunk jelen. A tudatom lassan elködösödő hátterében felrémlett, hogy ezt megháláljam Alice-nek.

Mikor újra visszatért a valóság, már teljesen egyedül voltunk az előtérben.

- Annyira hiányoztál! – suttogta hajamba a férfi, majd ismét lecsapott ajkaimra, mint akinek ez jelenti a levegőt.

- Ismerem az érzést… - mondtam elfúló hangon. Szavaimra elmosolyodott. – Ezek szerint minden rendben ment? Jól vagy? Nem esett bajod? – fogtam tenyereim közé arcát.

- Jól vagyok, semmi baj nincs – mosolygott, de a szeme idegesen megcsillant. Természetesen nem kerülte el figyelmemet.

- Történt valami? – halkítottam le a hangomat. Ő kézen fogott, de nem mondott semmit. Némán sétáltunk vissza a szobájáig, ahol miután becsukta az ajtót, komoran felém fordult. Már épp kezdtem a legrosszabbra gondolni, amikor leült mellém az ágyra, és megfogta a kezemet.

- Minden rendben ment, de rábukkantam egy eléggé nyugtalanító nyomra. Az egészben az volt a legfurcsább, pontosabban néha úgy éreztem, mintha valaki blokkolná a képességemet. – Homlokát gondterhelt ráncok barázdálták. A gyomrom tájéka kellemetlenül összeszűkült, ahogy eszembe jutott a saját, kellemetlen élményem. A ködszerű kavargás, valamint az a rettenetes fájdalom. – Egy halvány foszlányt sikerült csak elkapnom, de az viszont ide, Volterra környékére vezetett. – Felszisszentem, és felpattantam.

- Ez biztos? – Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el, ahogy e szavak elhagyták ajkait. Itt ólálkodna a közelben, ez a bizonyos Titokzatos Idegen? – Ha így lenne, Alice biztosan látta volna… - jegyeztem meg bizonytalanul, mert jól emlékeztem még barátnőm szintén nyugtalanító szavaira. Előle a jövő tünedezett el, Demetri nyomkövetői képessége sem működött, ahogy kell. És most még a viszontlátás örömét is elhomályosítja. – Meg kell találnunk – motyogtam mintegy magamnak. Idegesen sétálni kezdtem a szobában, mire egy kar fonódott derekam köré, megállítva.

- Nincs mitől tartanod, volt már rosszabb is, majd ezt az ügyet is megoldjuk – suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozta bőrömet, amibe jólesően beleborzongtam. Úgy éreztem, elolvadok a karjaiban. Remekül értett a figyelemeltereléshez.

- Ez most komoly, nem éri meg elterelni a figyelmemet – sóhajtottam, ugyanis a férfi ajka lassan lekúszott a nyakamra. Hiába, az egy hónapnyi távollét mindkettőnkre hatással volt. Végül nem bírtam tovább ellenállni, és hagytam, hogy a kettőnkben tomboló olthatatlan szenvedély elvegye a maradék tudatos gondolatunkat is. Az egész éjjelt együtt töltöttük, alig szakadva el a másiktól. A teljesség érzését ilyen mértékig, talán még soha azelőtt nem tapasztaltam meg. A mély szerelmet, mely napról-napra csak erősödött a szívemben, szavakkal nem tudtam elmondani, de nem is kellett, mert amikor a férfi szemébe néztem, a saját érzéseimet láttam visszatükröződni.

- Mit gondolsz, ismét háború lesz? Úgy, mint régen, a románokkal? – kérdeztem csöndesen hajnaltájt. Szenvedélyünk kissé alább hagyott, így most erős karjaiban feküdtem, tökéletesen biztonságba érezve magam. Demetri felkönyökölt, hogy rám nézhessen. A keskeny ablakon át beszűrődő hajnalpír hihetetlenül széppé varázsolta, amúgy is arisztokratikus vonásait.

- Nem tudom. Remélem, hogy erre nem kerül sor, bár Aro már gondolkodik előkészületeken. – Erre felkaptam a fejem.

- Komolyan? Nekem, miért nem említetted? – hangon idegesen csengett. – Ha ennyire komoly a helyzet, akkor – finoman ajkamra tette mutatóujját, elnémítva. Bosszúsan összeráncoltam a szemöldökömet, miközben ujja a hajamat kezdte cirógatni.

- Nem kell máris pánikolni, ez a bevett eljárás. Csak felkészülünk, hogy ha mégis baj lenne, ne érjen minket meglepetés. – Mosolya persze most is levett a lábamról, eloszlatva gondjaim egy részét.

- Igazad van, Corin is említett nemrég valami hasonlót – néztem rá elmélázva.Talán tényleg nem kerül harcra a sor. Talán…

De ez a Titokzatos Idegen, akkor is nyugtalanító. Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy a gondolata elrontsa a szerelmemmel együtt töltött értékes perceket.

- Úgy hallom, egyre ügyesebb vagy közelharc terén. Valamikor bemutathatnád személyesen is a tudományodat – nézett rám büszkén, témát váltva.

- Hát, azért van még mit tanulnom, de a legutóbbi edzés, valóban nagyon eredményesen sikerült. Igaz, a terem megszenvedte… - kuncogtam, ahogy felrémlett lelki szemeim előtt ismét a terem látványa. - Aro nem lesz boldog, bár lehet, már tud róla – nevettem fel, mire a férfi szorosan magához ölelt. Ahogy testünk összesimult, a vágy újabb hulláma ragadott magával. Azt hiszem, ezzel az érzéssel, soha nem fogok tudni betelni.

- Majd nekem is bemutathatnád ezt a tudományodat – suttogta a nyakamba, miközben eddig hajamat cirógató ujjai a hátamra siklottak.

- Benne vagyok – mosolyogtam bele követelőzővé váló csókjába. Szerencsére még volt egy kevés időnk együtt, amit maradéktalanul ki is használtunk.