Meglepő hírek

*** Itt a következő fejezet, amiben szintén lesz egy kisebb kavarodás, és a Volturi kap egy különös hírt. Olvass, élvezd, találgass és kommentelj!! :D Mindenkinek jó szórakozást! ***

- Heidi, én - hebegtem, miközben felemelkedtem az ágyról mérhetetlen zavaromban. - Nagyon sajnálom, ezt ... nem lett volna szabad, én... - Iszonyatosan kínosan éreztem magam. Mind a ketten értetlenül meredtek rám, majd a nő jóízűen felnevetett, mint aki remekül szórakozik valamin. Nem értettem, mi olyan vicces azon, hogy valószínűleg épp megcsaltam a párjával. Döbbenetem még tovább fokozódott, amikor Demetri elém lépve mosolyogva fogta meg a kezem. El akartam húzni, de nem engedte.

- Iantha, azt hiszem, félreértesz valamit. - Felvontam a szemöldököm. Valóban, nagyon úgy fest a helyzet. Istenem, csak legyen gyors és kíméletes a vallomása, akkor talán kevésbé fog fájni az elutasítása. Legszívesebben behunytam volna a szemem, de erőt vettem magamon, viszont képtelen voltam rá nézni. Ekkor ő finoman két ujja közé fogta az állam és maga felé fordított, hogy arcunk egyvonalban legyen. A szeme csillogott, és érezni lehetett, hogy nehezen tartja kordában érzéseit. Nem szerettem volna, ha rám zúdítja az összes dühét.

- Heidi és én - Mindjárt kimondja! Futott át agyamon a rémült gondolat, igyekezve lelkiekben felkészülni a legrosszabbra - tényleg csak barátok vagyunk. Már... a kezdetektől fogva, amióta csak megismertük egymást.

- De... ott a könyvtárban, meg máskor is, annyira közvetlenek voltatok egymással! És különben is, teljesen meg tudom érteni, ha mégis őt választod inkább helyettem, ígérem nem állok a boldogságotok útjába - hadartam sietve, mielőtt még bármi mást mondhatott volna.

Demetri felsóhajtott, lassan csóválva a fejét, mialatt Heidi közelebb lépett párosunkhoz.

- Igazat beszél. Ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Szeretem, de nem szerelemmel. Legjobb barátom, egymás bizalmasai vagyunk, velem bármit megbeszélhet, és fordítva. - Kételkedve pillantottam a csodaszép nőre, mivel elég nehéz volt elhinnem a szavait, de amikor tekintetem visszasiklott a némán várakozó Demetrire, valamiért mégis elhittem neki. Egy megérzés volt, ami a bensőm legmélyéről jött és ösztönösen tudtam, hogy bízhatok benne, mert igazat szól.

A férfi tekintete mély volt, tele perzselő szenvedéllyel. Pont, ahogy én is éreztem, akárhányszor csak megláttam, vagy a közelembe került. Éreztem a vonzást, ami felé húzott, testem összes sejtje a közelségére vágyott, hogy örökké együtt legyünk, és soha el ne váljunk egymástól.

- Hát, ha tényleg így van... - Nem fejezhettem be teljesen a mondatot, mert egy csókkal belém folytotta a szavakat. Karja átfonta a derekamat, ujjai finoman simítottak végig hátamon. Nehezen tudtam csak elszakadni tőle, de Heidi kuncogásától zavarba jöttem.

- Jaj, olyan édesek vagytok! Alice szerintem már alig várja, hogy kifaggathasson Iantha, mindig ezt csinálja, annak ellenére, hogy mindent előttünk lát meg. De, hát ezért szeretjük! - Ezen nevetnem kellett. Demetri mosolyogva karolta át a derekam és húzott közel magához. Szorosan az oldalához simultam. Egyszerűen jó érzés volt, úgy éreztem, most igazán tartozom valakihez, van értelme örök létezésemnek.

- Viszont amiért eredetileg kerestelek, Dem! Neked most velem kell jönnöd, mert Aro küldött.  Azt üzeni, fontos nyomra bukkant Alec, a rendbontókkal kapcsolatban. - A férfi tudhatta miről van szó, mert azonnal bólintott. 

- Egy perc és megyek. - Visszafordulva hozzám, még egyszer elmosolyodott. Kézfejével végigsimított arcomon, én pedig behunyva a szemem élveztem érintését. - Már épp ideje volt mindezt tisztázni - mosolygott rám. - Most mennem kell, de sietek vissza. Azt hiszem, lesz mit átbeszélnünk - lehajolva megpuszilta a homlokomat, majd a számra is lehelt egy futó csókot. Szerettem volna visszatartani, de tudtam, a kötelességei az elsők. - Szeretlek - suttogta bele a hajamba, majd kisietett Heidi után, aki az ajtó előtt várt rá.

- Én is téged - mondtam csöndesen, de sejtettem, hogy még hallotta. Szinte láttam, ahogy elmosolyodik. Tényleg szerettem, már az első perctől fova, ahogy megláttam, de csak most tudtam önmagamnak is bevallani. Korábban nem értettem, nem érthettem, mi a szerelem, hisz még sosem tapasztaltam, meg hát ugye az emlékeimet is elvesztettem az előző életemről, így onnan sem lehetett kapaszkodóm. Talán mégis létezhet az a bizonyos szerelem első látásra, vámpíroknál legalábbis.

Ez csak is egy álom lehet, de mi vámpírok nem tudunk aludni. Akkor viszont mégis a valóságban vagyok. Hirtelen minden bajomat, és próblémámat elfeledtem, majd egy széles, üdvözült mosollyal terültem el az ágyamon. A takarón még mindig éreztem Demetri illatát, ahol nemrég ült. Egészen különleges volt az aromája, semmilyen földi parfümhöz nem lehetett volna hasonlítani. Mélyen beszívtam, és máris éreztem a hiányát, szinte drogként hatott rám jelenléte, amiből sosem elég, és egyre csak többet akar belőle az ember. 

Nem maradt időm hosszan elmélyülni, és nem is lepett meg, mikor egy vigyorgó Alice robbant be az ajtón, egyenesen a nyakamba vetve magát.

- Már alig vártam, mikor szánja rá magát! - Bordaropogtató ölelésben részesített, majd nagy nehezen hajlandó volt elengedni.

- Árulj el nekem valamit, Alice! - toltam el magamtól kissé, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mióta tudod?

A fekete hajú lány, enyhén bűnbánó arccal pislogott fel rám, de szája szegletében ott bújt meg a mosoly.

- Ó, már az elején láttam, hogy lesz köztetek valami. Persze a látomásaim eléggé képlékenyek, szóval apró döntések is teljesen más végkifejletet hozhatnak, de kettőtök esete egészen más volt. Szinte mindig ugyan azt láttam! - Vigyora itt még szélesebb lett - Heidi miatt viszont egyáltalán nem kellett volna aggódnod. - Erre csak a szememet forgattam.

- Most őszintén, te nem láttad még őket, milyenek amikor kettesben beszélgetnek? Legalább szólhattál volna, ha tudod előre, hogy így alakulnak az események. Megspórolhattam volna magamnak egy kellemetlen incidenst - morgolódtam, miközben felhúztam  a szemöldököm, de nem voltam különösebben bosszús, ahhoz túlságosan is boldognak éreztem magam.

- Heidi mindenkivel így viselkedik, ő egyszerűen ilyen. Valahogy, a kisugárzása okozza, hogy a férfiak annyira közvetlenül és fesztelenül viselkednek a közelében, de Demetrivel tényleg nagyon régi barátok, mondhatni a legjobbak, egymás bizalmasai. Be kell vallanom, eleinte én is azt hittem lesz köztük valami, de soha nem láttam őket a jövőben együtt. - Ekkor megragadta a karomat, hangja már nem csengett annyira vidáman, szemeiben aggodalom csillogott. -  Minden okkal történik, Iantha! - komolyodott el, ahogy áthatóan tanulmányozta az arcomat.

- Valami beárnyékolja a látomásaimat, ha a jövődet kémlelem. Nem mindig, de úgy érzem, vigyáznod kell... - elbizonytalanodva pislogott rám, én pedig megborzongtam szavai hallatán. Furcsa volt, ez a hirtelen hangulat váltás Alice részéről, és baljóslatú gondolatok kezdték egymást kergetni elmémben. Lehet, hogy nagyobb árat kell majd fizetnem a boldogságomért, mint gondolnám? Vajon, mi lehet az, ami beárnyékolja a látomásokat? Egyáltalán, létezik ilyen? Nyitva kell tartanom a szememet.

- De hisz te magad mondtad, hogy képlékenyek a látomásaid! És még én aggódok túl sokat! - Próbáltam vidámabb medere terelni a beszélgetés folyamát. Alice rám mosolygott, de ekkor pillantása üvegessé vált, és a távolba meredt. - Alice? Alice! - Először megijedtem, mert még soha nem láttam Alice-t, amikor látomása támadt , de hamar rájöttem, és türelmetlenül toporogva vártam , hogy ismét visszatérjen a valóságba. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, mikor hirtelen kitisztult a tekintete és kissé megrázkódott. Idegesen pislogott párat, miközben vörös tekintetét felém fordította.

- A Trónterembe kell mennünk! Most! - Karon ragadott ismét, és már vonszolt is maga után. Apró termete ellenére hihetetlen erő lakozott benne.

- Várj, Alice, mi ez az egész? Mit láttál? - Igyekeztem megtudni valamit, ugyanis nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de ugyanakkor egyfajta kellemetlen balsejtelem is a hatalmába kerített, hogy valami nincs rendjén.

- Most nem mondhatom el, mindjárt megtudod! Csak siess! - Hangja nagyon idegesen csengett, nyoma sem volt benne a vidámságnak, ami eddig szinte látható auraként vette körbe. Elképzelésem sem volt, mi válthatta ki belőle ezt a viselkedést, de nem ellenkeztem, szorosan a nyomában futottam. Szerencsére hamar odaértük, pedig út közben Alice több embernek is szólt, hogy jönnie kell sürgősen. A három mester a trónjaik mellett ácsorgott, folytott hangon tanácskoztak valamiről, hangjuk halk susogásnak tűnt a jókora, ódon falú teremben. A toronyból beszűrődő napfény hosszú csíkokat festett a kőpadlóra, amit megbűvölten figyeltem. Nagyon hiányzott már a szabadság, annyira kimentem volna, de tudtam, erre még legalább egy fél évet várnom kell, ami elszomorított.

- Mester! - Alice odalibbent Aróhoz, és a kezét nyújtotta neki. A férfi egy szó nélkül megragadta a felé nyújtott kart, és homloka szinte azonnal gondterhelt ráncokba szaladt.

- Az ügy egyre bonyolódik - morogta összeráncolva szemöldökét. -  Santiago! - intett magához egy magas férfit, aki eddig a trónok mögött ácsorgott némán, mozdulatlanul. Sötét, göndör haja a válláig ért, kimondottan jóképű fickó volt a maga nemében. Barna bőre furcsán sápadtnak tűnt, mintha bepúderezte volna magát. Legalábbis nekem ez volt róla az első benyomásom.

- Igen, Mester? - hangjának mély baszsusa betöltötte a termet. Kihúzva magát, majdnem annyira magas volt, mint Felix, de a nagydarab vámpírt nehéz volt lekörözni ezen a téren.

- Szólj az itt maradott gárdatagoknak, hogy jöjjenek mind a Tróterembe. Azonnal! -  Aro hangja élesen, idegesen csattant. Santiago kiviharzott, miután fejet hajtott, én pedig némán, kérdő tekintettel pillantottam Alice-re. Ő válaszképp megrázta a fejét, fekete hajtincsei táncoltak az arca körül. A terem feszült csöndbe borult nekem pedig fogalmam sem volt, mi fog történni.