Titokzatos Idegen

*** Most kiderül, kit/mit látott Alice a látomásában :) Remélem tetszeni fog minden kedves olvasónak, és izgatottan várom, mit szóltok a Titokzatos Idegenhez :P Jó olvasást! ***

Nem sokkal később, mindannyian a Trónteremben álltunk, és az érkezőkre vártunk. A jókora, kör alakú terem most tele volt sötét köpenyes, méma, és mozdulatlan alakokkal, akik feszült figyelemmel meredtek a kétszárnyú ajtóra.

Aro, Caius és Marcus a trónjaikon ültek, személyi testőreik körülöttük. Köztük volt Alice is, aki közvetlenül Aro trónja mellett jobb oldalt ácsorgott, biztos voltam benne, hogy erősen koncentrál minden változásra, ami a látomásaiban felmerül. Én valamivel hátrébb, Heidi mellett toporogtam. Ideges voltam, de ugyanakkor kíváncsi is, hogy mi fog következni. Kintről ekkor dulakodás zajai, és dühödt morgások szűrödtek be. 

- Nyugalom, Iantha! - hallottam meg hirtelen Heidi suttogását, aki egészen közel hajolt a fülemhez, hogy csak én érthessem szavait. Ezek szerint az idegességem kiült az arcomra is, de félreérthette, ugyanis nem is annyira a zajok zavartak, sokkal inkább az a bizonyos balsejtelem, ami árnyékként telepedett rám. Alice aggodalma, a néha eltünedező jövőmmel kapcsolatban és az, hogy éreztem, mindennek valami úton-módon köze van a rejtélyes vámpírtámadásokhoz.

Ekkor egy állatias üvöltés szelte ketté a terem néma csendjét, majd a kétszárnyú ajtó feltárult, beengedve Felixet és Demetrit , akik egy dühösen vicsorgó, és hörgő vámpírt fogtak közre. Pontosabban vonszolták, ugyanis az idegen folyamatosan rángatta a kezeit bilincsbe fogó karokat. Mögöttük jött Alec, aki tekintetét mereven a fogolyra szegezte. Látszott, hogy nem könnyű kordában tartani, még Felix arca is megfeszült a koncentrációtól, pedig ha valakinek, neki nem volt nehéz elbánni egy vámpírral sem. Az ismeretlen külseje zilált volt, szakadt és foltos ruhája lógott rajta. Szemei eszelősen villogtak, ahogy körbepásztázta a termet, kiutat keresve. Kíváncsian közelebb léptem egyel, hogy jobban szemügyre vehessem, habár  innen is tökéletesen ki tudtam venni a legapróbb koszfoltot a vámpír arcán. Pillantásom találkozott Demetriével, aki komolyan, komor arccal nézett rám, amitől kellemetlen szorítást éreztem a gyomrom tájékán. 

Valahogy sikerült a két őrnek térdre kényszerítenie a hadakozó rendbontót, aki most ádáz tekintettel figyelte a felemelkedő Arót. 

- Jane drágám, gyere ide kérlek - intett lustán az angyalarcú lánynak, aki boldogan lépett mestere mellé. Egy apró kézmozdulat is elég volt, és az idegen ordítva fetrengett a láthatatlan lángoktól emésztve. Teste görcsös ívben megfeszült, miközben még mindig erősen tartották. Torkát újfent elhagyta a korábban is hallot, semmihez sem hasonlítható, rémisztő, vadállatias üvöltés. Megborzongtam a hangtól, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. A látványa szinte mágnesként vonzott. Nem éreztem iránta szánalmat, vagy sajnálatot de tudni akartam miért hozták ide. Egyáltalán, mi a franc folyik kinn? Senki nem mondd semmit, ez így nem járja!

Az ordítozás hirtelen abbamaradt. A csend szinte fájt, csak a furcsa vámpír lihegése hallatszott.

- Ki vagy, és mi a neved? Ki teremtett téged? - Aro pattogó szavai egy vicsorgást köszöntöttek. Megint jött az üvöltés, Jane pedig egyre szélesebben mosolygott.

- Újra megkérdezem. Ki vagy? - Nyájas hangja bárkit megtévesztett volna.

- Anton... a nevem Anton - lihegte morogva a kérdezett.

- Na tessék, megy ez, csak némi ösztönzés kell! - A férfi vidoran csapta össze tenyereit, de a hamiskás mosoly pillanatok alatt lehervadt az arcáról. - Ki a teremtőd? 

- Nem... tudom... nem emlékszem! - Antonon arca megvonaglott, nyilvánvaló volt, hogy iszonyúan dühös, és utolsó csepp önuralmát emészti fel. 

- Van klánvezéretek? - A férfi szemében a kérdés megemlítésekor rémület csillant, látszott rajta, hogy valamit eltitkol.

- Nem vagyok egyik klán tagja sem! - Válasza túl gyorsan, és idegesen szaladt ki a száján.

- Ejnye... Anton, hát ennyire azt hiszed, hogy a Volturit be lehet csapni? - Aro sajnálkozva megrázta a fejét, majd közelebb lépett. Egy félős arcú lány, árnyként követte, tenyere finoman súrolta a férfi vállát. Ő volt Renata, a személyi pajzs, ahogy Felix emlegette mindig.

Mielőtt elérhette volna, Anton tekintete váratlanul rám villant, szemében pedig a feismerés szikrája lobbant. Amikor megszólalt tekintete gonoszan elsötétült, de mintha nem is a saját hangja lett volna. Megzavarodva meredtem rá, ő pedig egyenesen farkasszemet nézett velem. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott, amitől a rosszullét kerülgetett.

- A Mesteremnek mégis csak igaza volt. Üdvözletét küldi... Iantha! A Sorsodat nem kerülheted el! -  sziszegte, majd eszelős nevetésben tört ki, ami nem sokkal később fájdalmas hörgésbe fulladt, ahogy elérte Jane ereje. Éreztem, hogy megdermedek és, hogy minden szempár rám szegeződik. Tanácstalanul lehajtottam a fejemet, nem akartam másokra nézni, hisz foglmam sem volt, mit jelenthetnek a férfi szavai. Emlékek nélkül még vámpírnak lenni sem volt egyszerű.

- Jane, elég lesz. - Aro felemelte kezeit, majd a férfi arcát két tenyere közé fogta. Anton igyekezett félrehúzódni Aro kezétől, de a két Őr nem engedte. Pár percig olvasott a gondolataiban, aztán reccsenés hallatszott. Tágra nyílt a szemem, miközben végignéztem, ahogy a vámpírt darabokra tépik, a részeit pedig kivonszolják elégetni. Ez volt életem eslő kivégzése, de nem a látottak rendítettek meg annyira, sokkal inkább, a vámpír felém intézett utolsó szavai. Mégis kicsoda lehet az ő mestere? Aro vajon látott róla valamit a férfi emlékeiben? És miért küldi nekem az üdvözletét? Ismerném? Nem, az képtelenség. Nem hinném, hogy akár egy vámpírt is ismerhettem, mielőtt én is azzá változtam. 

Persze ebben elég nagyot tévedtem, ugyanis Cullenékkal nap mint nap találkoztam a forksi középiskolában, de rájuk nem emlékeztem. Ahogy másra sem.

***

Egy férfi sietett végig a szűkös folyosón, aminek a vége úgy tűnt, a semmibe vész. Nem lihegett, hisz vámpír volt, így a levegő csak másodlagosan volt fontos szervezete számára. Most mégis, arcán gondterhelt kifejezés ült. Rettegett. Nem tudhatta, híre milyen hatást fog kelteni. Egy örökkévalóságnak tetszett, mire végre elérte a kivilágítatlan járat végét, amit egy súlyos vasajtó zárt le. A férfi könnyűszerrel belökte, és egy pillanatra hunyorogni kezdett, hisz az éles fény elvakította. A teremben egy magányos alak állt, háttal az érkezőnek, aki most alázatosan lehajtotta a fejét, és közelebb lépett urához, majd letérdelt.

- Uram... - Az idegességtől zihálni kezdett. - Anton teljesítette a parancsodat, bejutott a Volturihoz, bár nem egészen úgy, ahogy terveztük. - Nem mert felpillantani, de hallotta, ahogy a másik férfi közelebb lép és körbesétálja.

- Igen... valóban. A büntetését a figyelmetlenségéért, pedig megfizette. - Hangja halkan susogott, lágyan, akár a kellemes nyári szellő, de mindenkiből jeges borzongást váltott ki. - Megláttak? - szegezte a földön kuporgó alaknak a kérdést, mire az halkan felnyögött.

- Nem, uram, még épp el tudtam menekülni, mielőtt a nyomkövetőjük rájöhetett volna, ki is vagyok. - Valami tompán koppant a távolban.

- Az a nyomkövető még problémákat okozhat... el kell tenni láb alól! - A férfi dühösen felmordult, keze ökölbe szorult, miközben a fogát csikorgatta.

- U-Uram! Őt képtelenség elfogni és kivégezni, soha nem dolgozik egyedül, mindig vele van a... - Nem tudta végigmondani, mert a süvöltő hang gazdája félbeszakította mondandóját.

-Elég! Nem kell róluk kiselőadás, Frederic! - Az időközben földre kuporodott alak összerezzent mestere hangjától. - Nem... a lányt másképpen kell megszerezni. Nem ronthatunk be csak úgy a volturi kastélyba, az nem sikerülne. Valamivel el kell csalnunk. Vagy éppenséggel, valakivel... - Szája gonosz mosolyra húzódott és fejében el is kezdett alakot ölteni egy alattomos terv.

- Nem menekülhetsz... Iantha Wendal! - Szemeiben őrült tűz lobogott, majd rárivallt az előtte görnyedő alakra.

- Áljj fel... menj vissza, mielőtt még valaki gyanút fogna, és ne téveszd szem elől az alanyunkat. - Frederic lehajtotta a fejét.

- Igenis Mesterem, úgy lesz, ahogy kívánod. - A sötét alak elbocsájtotta szolgáját, és a hátrébb várakozó másik árnyhoz fordult.

- Közeleg az idő, amikor már nem a Volturi lesz az úr a vámpírok felett. - Társa aprót biccentett, miközben még közelebb araszolt a fényhez. - Már így is túl régóta vannak hatalmon.

- De mi köze ehhez a lánynak? Miért van rá szükségünk? - kérdése alázatosan csendült, de a Mesternek szólított tekintete elsötétült.

- Majd meglátod. Már nem kell sokáig várni... - Vészjósló szavai szinte függve maradtak a levegőben, tapinthatóan. A fények, amik eddig megvilágították a termet, most pislákolni kezdtek. A mesternek szólított ekkor behunyta a szemét, és mély koncentrációba kezdett. A folyosón siető alak felordított, de hamar elhallgatott, és üveges tekintettel meredt maga elé, miközben lassanként visszakúszó, önálló gondolatai ismét kezdtek elszivárogni, végül automatikusan teljesítette a néma parancsot, amit elméjére kényszerítettek.