Félreértések és a Csók

A napok egyre gyorsabban peregtek, ahogy beindult a kiképzésem. A képességemet már egészen jól tudtam kezelni, és Corin azt tervezte, hamarosan egyszerre több támadó erőt kell majd kivédenem. Én ugyan kételkedtem benne, hogy ez jó ötlet ilyen hamar, de nem ellenkezhettem, ő volt a főnök, így ő is döntötte el, mivel folytatjuk az edzéseket. Demetrivel azóta egyszer sem sikerült kettesben maradnunk huzamosabb ideig, és lassan kezdett bennem az a gyanú körvonalazódni, hogy valakik direkt nem akarják, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, legalábbis egyelőre.

Egyik nap éppen a kiképzésről ballagtam emberi tempóban a könyvtár felé, ahova Demetrivel beszéltünk meg egy találkozót. Nagyon reméltem, hogy most nem jön közbe semmi.

Sok bepótolni valóm volt, és minél többet szerettem volna megtudni a vámpírvilágról, így miután a férfi felajánlotta, hogy szívesen mesél róla, nem láttam akadályát, hogy kifaggassam. Észre sem vettem, ahogy a mosoly az arcomra kúszik, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ők remekül megvannak Heidivel, és nem lenne illendő belerondítani a boldogságukba. Titkon persze reméltem, hogy csak én értek félre valamit, de egyelőre nem tudtam ezeket a kérdéseimet tisztázni.

Demetrinek az elmúlt hónapokban rengeteg dolga akadt, mivel eléggé megszaporodtak a vámpírtámadások a város környékén, Aro pedig aggódott, hogy valaki sereget szervez a Volturi ellen. Természetesen, mindez azt jelentette, hogy a legjobb őreit küldte ki, vagyis Felixet, Demetrit, Alecet és néha Jane-t. Utóbbit én nem bántam, mert a lánnyal már az elejétől fogva gyűlöltük egymást. 

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem észleltem a szinte teljesen nesztelen lépteket, amik alattomosan követtek egy ideje. Egy kihalt folyosón sétáltam épp végig, amikor meghallottam a halk koppanást. Megpördültem, de már elkéstem. Jane képessége döbbenetes erővel sújtott le rám. Felordítottam, és összerogytam. Bizonyára minden csepp gyűlöletét beleadta, ugyanis a kín, eddig soha nem érzett intenzitással folytogatott. Lassanként azt kívántam, bár inkább meghalnék, mert ezt a borzalmat nem lehet elviselni. A fejem, mintha menten ketté akarna repedni, miközben minden sejtem lángol, talán még az átváltozásnál is rosszabban . A lángok gyötrelmesen öleltek körbe, és egyre mélyebbre taszítottak az eszméletlenségbe.

De ekkor az erőm kirobbant belőlem, úgy, mint a legelső alkalommal. Hallottam az éles csattanást, majd a dühödt morgást. Jane nem volt hozzászokva, hogy megtapasztalja saját erejét. Egy villanás, és a lány már rám is ugrott. Sokkal tapasztaltabb harcos volt nálam, de szerencsére én is tanultam már egyet s mást, amióta Corin a mentorom lett. A hátamra csimpaszkodott és azon mesterkedett, hogy hozzáférhessen a fejemhez. Tudtam, mi a szándéka de nem engedhettem neki. Vadul küzdöttem, hogy levessem magamról, karmoltuk, téptük  egymást, de egyikünk sem kerekedett felül a másikon.Valahol, ködösen felrémlett, hogy Alice-nek ezt látnia kellett, és csodálkoztam is, hogy még nem riadóztatott senkit. Mindez a másodperc tört része alatt futott végig agyamon, közben pedig sikerült lerántanom Jane-t és a falhoz vágtam. Kő és vakolatdarabok lavinája zúdult a földre. Ő ismét felpattant, és hasonlóan nekitaszított a folyosó átellenes oldalának. 

- Te teljesen megháborodtál! - üvöltöttem neki, miközben eltáncoltam egy újabb támadása elől. 

- Nem fogod megkapni a helyemet! - vicsorgott rám. Szemei éjfeketék voltak, és őrült lángok táncoltak benne. Úgy nézett ki, mint aki megháborodott, vagy elvesztette a józan eszét.

- Miféle helyedet? - Nem értettem teljesen mit hadovál, csak sejtettem. Igyekeztem húzni az időt, hátha felbukkan valaki, aki leállítja Jane ámokfutását.

- Nem leszel a mester kiskedvence, mert én vagyok az, és maradok is! Én vagyok a legdárgább kincse! - Mintha csak egy durcás és sértődött kisgyerek kiabált volna velem. Annyira meglepődtem, hogy védekezni is elfelejtettem, így ismét csak a földön fetrengve kötöttem ki, kínok közt gyötrődve. Igyekeztem nem sikítani, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy látja és hallja is szenvedéseimet. Képtelen voltam használni az erőmet, agyamat annyira beborította a fájdalom. Csalódott voltam, úgy éreztem kudarcot vallottam. 

Ekkor döngő léptek hangzottak fel, mellette pedig egy puhább. Az illatuk ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani a fájdalom ködén keresztül.

- Jane, elég volt! A Mester parancsa! - hűvös, nyugodt hang. Kisfiús. Alec, hát persze. A fájdalom, mintha soha nem is létezett volna, úgy párolgott el belőlem. Meggyötörtnek, összetörtnek éreztem egész testem. Óvatos kezek támogattak fel, majd állítottak talpra. 

- Felix, vidd őt vissza a szobájába. Jane, te gyere velem - utasította húgát, aki kelletlenül követte, de szemeiben még most is ott parázslott az őrült fény, ahogy utoljára, elhaladva mellettem rám meredt.

Hamar visszanyertem az erőmet, de azért megviselt Jane tette. 

- Ejnye Iantha, miért nem vetetted be ellene az erődet? Még engem is sikerült kiütnöd! - Felix próbált jobb kedvre deríteni.

- Nem tudom. Túl erős volt - csóváltam meg a fejem. - Kudarcot vallottam - hajtottam le a fejem szomorúan. Aro, ha ezt megtudja, bizonyára kiteszi a szűrömet. Vagy rosszabb. 

- Ugyan, dehogy! Jane ellen nagyon kevés vámpírnak van esélye. Te még nem is vagy régóta az, épp, hogy csak próbálgatod a képességeidet. - Annyira jólestek a szavai, hogy lassanként kezdtem felvidulni. Hirtelen ugyanakkor, furcsa ürességet is éreztem a mellkasomban. Nagy szükségem lett volna most egy bizonyos illetőre. De ő nem lehet velem, nem lehet az enyém. Ettől a gondolattól megroggyant egy pillanatra a térdem, ahogy a szomorúság belém mart, még intenzívebben, mint ahogy valaha Jane ereje képes lesz. Felix persze azt hihette, hogy az előbb lezajlott incidenstől vagyok gyenge, mert óvatosan átkarolta a vállamat, hogy megtartson. 

Mikor odaértünk az ajtómhoz, megköszöntem Felixnek a kedvességét, hogy igyekezett lelket önteni belém, majd gyorsan beslisszoltam a szobámba és ledőltem az ágyamra. Legszívesebben bőgtem volna, de már ezt sem tehetem meg. Dühömben, belebokszoltam a párnámba. 

Nem tudom meddig feküdtem ott mozdulatlanul, amikor halkan kopogtak az ajtómon. 

- Szabad - motyogtam és nem is pillantottam fel. Nem érdekelt ki jött be, bár illata azonnal elárulta, hogy Demetri az. Éreztem, ahogy megnyikordul a rugó, amint a súlyos test ránehezedik, majd a tétova ujjak, amik kisimítják arcomba hullott hajamat. A legédesebb érintés, amit valaha is éreztem a bőrömön. Önkéntelenül felsóhajtottam, a torkom pedig kaparni kezdett. Észre sem vettem, megint milyen szomjas vagyok.

- Hallottam mi történt. Aro iszonyatosan dühös volt Jane-re. Úgy kikelt magából, ahogy már régen láttam. - Tudtam, hogy ezt azért mondja el, hogy ne izguljak a következmények miatt, de képtelen voltam örülni. Hirtelen megéreztem hideg leheletét az arcomon.

-Nézz rám kérlek! - suttogta és ujjaival finoman kényszerített, hogy felpillantsak. Eleget tettem kérésének. Tekintete azonnal rabul ejtett.

- Én... kudarcot vallott a képességem - fakadtam ki és felültem, de nem bírtam rá nézni, pedig arra vágytam mindennél jobban, hogy egész nap az ő arcát csodálhassam. Nagyon meglepett, amikor kezei közé fogta az enyémet és maga felé fordított. Vörös szemei komolyságot és gyengédséget tükröztek. A jól ismert maszk, rég nem uralkodott vonásain. Igazi valójában ült előttem. Most láttam őt így másodszorra.

- Nem vallottál kudarcot, nyugodj meg. Senki sem hibáztat amiatt, ami történt. Nekünk kellett volna jobban ügyelni, hisz Alice előre sejtette, hogy Jane forral valamit, de már késő volt, amikor konkrétan látta is. Nincs szégyellni valód, senki nem tudott volna jobban védekezni. Na jó, talán Alec. - Mosolya még szebbé tette arisztokratikus vonásait, amitől szédelegni kezdtem.  - Iantha, jól vagy? - Aggódó tekintetén nevetnem kellett. 

- Igen, most már jól, köszönöm. - Szintén elmosolyodtam. Arca centikre volt csak az enyémtől. Olyan közel volt! Csak egy kicsit kellene előrébb hajolnom... csak pár centit. Az idő, mintha megfagyott volna. Néztünk egymásra, mélyen a másik szemébe és láttam, ahogy tekintete fellángol, szinte éreztem a vonzást, olyan volt, akárha két mágnes lennénk. Aprót mozdult, a keze lassanként felemelkedett és szinte félve simította arcomra. Beleborzongtam az érinésébe, amit ő is biztosan észrevett, mert ajkain halvány mosoly derengett fel. Azt kívántam, bár örökké így maradhatnánk, ebbe a csodás percbe fagyva, hogy mindig érezhessem az emésztő vágyakozást, ahogy ilyen közel van hozzám, számomra mégis elérhetetlen. Vagy talán mégsem? 

Láttam rajta, képtelen eldönteni, mit tegyen. Én viszont helyette is tudtam, csakis Őt akartam! Testem összes sejtje ő érte sikoltott, ahogy közelsége felkorbácsolta eddig sem éppen nyugodt érzelmeimet. Féltem, a vágy hirtelen eluralkodik felettem, és én olyat teszek, amit talán nem lenne szabad. Egy rettenetesen hosszú pillanatig, tényleg rémült voltam, hogy nem bírom tovább tűrtőztetni magam, de végül mégis ő szánta rá magát a Lépésre. Hallottam, ahogy felsóhajt és előredől. A matrac megnyikordult, én pedig megbabonázva meredtem a vörös szempárba, ami fogva tartotta az enyémet. Épp mondani szerettem volna, hogy ez talán mégsem jó ötlet, mert Ő már mással van együtt, de mielőtt még konkrétan megfogalmazódhattak volna tudatomban a szavak, Ő leküzdötte a kettőnk közt feszülő maradék távolságot is.

Ajkaink megtalálták egymást, és hirtelen minden olyan tökéletesnek, annyira egyértelműnek tűnt. Tudtam, hogy hozzá tartozom. Minden így volt logikus, ennek így kellett történnie. De vajon ő ugyan így érez? Mi van akkor Heidivel? Tényleg csak barátok? Aztán úgy döntöttem, mindez nem érdekel. Most itt van nekem és ha csak egy kis időre is, de az enyém lehet.

Először szinte bátortalanul csókolt meg, majd kicsit hátrébb húzódott, mintha megijedt volna tettétől, de ahogy találkozott a tekintetünk, már semmi nem volt kérdéses. Újabb, most már szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaink, én pedig lassanként elvesztem érzelmeim vad viharában.

Kezeim ösztönösen túrtak bele hajába, ezzel is igyekezve közelebb vonni őt magamhoz. Elvesztettem a kontrollt, csak Őt akartam, teljesen, egészen. Csókunk egyre hevesebbé vált, halott szívem és örök fiatalságba fagyott testem, pedig fellángolt a vágytól. Ujjai, arcomról nyakamra siklottak. Érintése nyomán megborzongtam, hideg, dermedt szívem pedig szinte felizzott. Mintha elektromos szikrák pattogtak volna ott, ahol bőrünk összeért. Talán több is történik, de a meghitt, szenvedélyes pillanat hamar szertefoszlott, amikor egy meglepett női hang ütötte meg fülünket.

- Áh, Demetri épp téged ke... - Az elharapott mondatra szétrebbentünk, mintha két rosszaságon csípett gyerek lettünk volna. Teljesen leforrázva, az elfojtott vágytól remegve ültem, és képtelen voltam Demetrire pillantani.

- Opp, azt hiszem zavarok - motyogta a csilingelő hang, én pedig kissé félrehúzódtam, és riadtan kaptam tekintetemet, az ajtóban ácsorgó Heidire.