Emésztő vágy

*** Szeretném megköszönni Kytee-nek a támogatását, hogy bíztatott, írjam le az érzéseimet, nélküle talán soha nem vetem pappírra e sorokat :) Köszönöm Kytee! A többieknek is jó olvasást, remélem ugyanannyira tetszeni fog, mint a legelső novellám. Nem túl hosszú, de úgy érzem minden benne van, ami fontos. ***

                                                             Emésztő vágy

Nehéz szavakba öntenem, mit is érzek. Le lehet egyáltalán írni az érzelmeket? Tényleg, vannak szavak? Talán, de mind oly üres, oly satnya, képtelen kifejezni az igazi Valót, mert az annyira nyers és érinthetetlen. 

Szomjazom az érintést, mint hervadt virág a vízcseppeket, melyek új élettel töltik fel. De én ezt az érzést, még nem tapasztalhattam, pedig mindennél jobban vágynék rá. Úgy érzem, lassanként felemészt, maga alá gyűr, nem enged, bilincsbe ver, és örökre leláncol a magányba.

Akárhányszor meglátom, érzem, amint szívem hevesebben kezd verni, és a gyomromban pillangók röpködnek, de az öröm, a viszontlátás öröme hamar szertefoszlik és átveszi helyét az Üresség. A végtelen űr, amit nem lehet betölteni, mert Őt, soha nem érhetem el, az enyém Ő, nem lehet.

Fáj, ha arra gondolok, egyszer majd egy másik nőt fog ölelni, az ő fülébe fog szerelmes szavakat súgni és boldogok lesznek, és én soha nem érezhetem bőre illatát, nem bújhatok hozzá, nem simíthatom végig arcát, nem ízlelhetem meg édes csókját. 

Plátói szerelem és rajongás. Kedves, aranyos fogalmak, de nekem már nem elég. Én már többre vágyom, nem akarok ennyivel megelégedni. Ki akarok törni, szabadon szárnyalni, és olyan boldog lenni, mint még soha azelőtt, az Ő oldalán. Én akarok az a bizonyos nő lenni, akit éjjelente átölel, közel húz magához és az arcán felragyog az ellenállhatatlan mosoly, akárhányszor megpillant.

Üres remények... reménytelenség és a kérlelhetetlen lélekfájdalom, a gyötrő kín, ami rág és emészt belülről, mint egy gyilkos betegség, amitől nincs menekvés.  Ha csak egyszer láthatnám! Ha legalább egyszer érezhetném a közelségét, teste melegét, hajának illatát, akkor igazán és végtelenül boldog lehetnék.

Hiába mondják mások: Majd elmúlik, képtelen vagyok hinni nekik, annyira intenzív és olyan mélyen belém ivódott már ez a gyötrő vágy. Úgy érzem, lassanként elvesztem önmagam, és már nem marad belőlem semmi, csak egy üres hély, amiből minden fontos kiveszett.

Én ismerem, de Ő nem tudja, hogy létezem. Mindent tudok Róla, de Ő semmit se rólam. Elérhetetlenül messze van, egy egész óceán választ el és félek, elkésem. Hisz nem lehet az enyém, én mégis balga módon, szüntelenül reménykedem, hátha egyszer megtörténik a hőn áhított csoda.

Lassan, de biztosan végleg felemészt ez az őrült vágy, és én mégis, örökké csak Őt akarom...