Reunion

*** Kedves olvasóim, itt a soron következő fejezet, jó olvasást, remélem tetszik majd nektek is. Ugyan ebben nem történik túl sok eksön - amolyan átvezető rész, amit nem tudtam kihagyni -, de a következő fejezetekben lassan, de biztosan kezdenek kibontakozni az izgalmasabb szálak is. :) Kritikákat is szívesn látok! ***

Volterra - Iantha

A mai kiképzés elég vadra sikeredett. Santiagóval a közelharcot gyakoroltuk, és kicsit magával ragadott minket a hév. Egy biztos, Aro nem fog majd örülni, ha meglátja a termet, és rájön, hogy a sima rendrakásnál többre lesz szükség.

Minden esetre, jól éreztük magunkat, és végre Corin is elégedett lehetett a képességeim fejlődésével. Soha nem hittem volna, hogy én is képes lehetek mindarra, amire a többi, régebbi gárdatag. Azon agyaltam, legközelebb talán már Felixet is kihívhatom egy párbajra, de legalábbis nagyobb esélyekkel indulok ellene, mint eddig. Persze legyőzni, erről még csak nem is álmodhattam. Puszta erővel természetesen, ugyanis a képességemmel könnyűszerrel kiüthettem volna őt is. Na de akkor hova lenne a móka?

 - Te mondod meg Arónak? – nézett rám Santiago, miközben a lakosztályok felé igyekeztünk.

- Valakinek meg kellene – adtam kitérő választ. A sötét bőrű vámpír elégedetlenül felmordult.

- Jaj Iantha, ugyan már, hisz te vagy az új kedvence, ha te mondod el neki, biztosan elnézőbb lesz! – Megforgattam a szemeimet.

- Jah, valószínűleg. És újabb fél évig nem mehetek még semerre – vágtam egy grimaszt, mire mind a ketten felnevettünk. – Szerintem Jane-re kellene fogni! – hajoltam közelebb, suttogóra fogva a hangomat.

- Ez nem is rossz ötlet! – csillant fel Santiago szeme, de aztán el is húzta a száját. – De… inkább passzolom, mert a megtorlás… - Nem tudta befejezni, mert ekkor egy totál bepörgött Alice robbant be elénk. Koboldarcán elragadtatott kifejezés csillogott, amint megragadta a karomat.

- Na végre, hogy megvagy! – sikkantotta, majd rántott is magával. Elköszönni sem volt időm, már száguldott is a szobája irányába.

-Őőő, Alice? A szobám nem arra van – igyekeztem tiltakozni, mire csak felmordult.

- Tudom, merre van a szobád, de most sürgős az ügy, és csak nekem vannak meg a megfelelő eszközeim. – Ettől kicsit megrettentem. Ezt meg, hogyan érti? Mielőtt rákérdezhettem, vagy hangot adhattam volna ellenvetésemnek, már oda is értünk.

- Jól van, tűnés a fürdő, addig ki ne gyere, amíg tökéletesen tiszta nem vagy! – Megszeppenve engedelmeskedtem. Ha Alice-en kitört az öltöztetősdi, akkor nekem már úgy is lőttek. Tíz perccel később egy szál törülközőben léptem ki, mert a ruháim nyomtalanul eltűntek.

- Elárulnád, mire készülsz? – sandítottam rá gyanakodva. Az ágyára egy halom ruha volt tornyozva. Ez tényleg nem néz ki valami jól.

- Jaj Iantha, ne legyél már ilyen! Meglepetésem van a számodra! – tapsikolta, és már kotorászni is kezdett a halomban. Sorra hajigálta félre, a szerinte nem megfelelő darabokat, én meg rezignáltan ereszkedtem le az ágy szabad végére.

- Megvan! – kapott fel egy fekete miniruhát. Hangjától összerezzentem, annyira a gondolataimba merültem.

- Hm? – Értetlen arcomra bosszúsan ráncolta orrát.

- Ezt légy olyan kedves, és vedd fel. Jó kislány! – nyújtotta át nekem a ruhadarabot. Beküldött a fürdőbe, ahol alaposan szemügyre vehettem a „kiválasztottat”. Erős volt a gyanúm afelől, hogy ez direkt nekem lett készítve, valamelyik híres olasz divattervező által. Hát persze, Alice láthatott valamit. Vagy pont ő maga csinálta, mert mint kiderült, remek ruhatervezőnek bizonyult. Megesett, hogy ha a Volturi meg akarta újítani az „egyenruhákat/köpenyeket”, őrá bízták a feladatot.

A hosszú ujjú ruha egyszerű szabásában rejlett a nagyszerűsége. Kétoldalt, követve a testem domborulatait, egy kétujjnyi vastag, ezüstszínű selyemszalag futott, így azt a hatást keltve, hogy még karcsúbb vagyok. De ha ez nem lett volna elég, a mesteri darab gyönyörű csipkéből készült. Az eleje helyett, a háta lett mélyebben dekoltálva.

Elkészülve, kiléptem a szobába, ahol Alice elégedetten végigmért, majd a parancsára leültem a fésülködőasztalához. Egy rejtett fiókból elővarázsolt egy egész sminktáskát, bár sejtettem, ez nem az egész gyűjteménye.

- Maradj nyugton, meg ne moccanj! – pingálta ki a szemhéjamat egy visszafogott, de szemeket vonzó fekete árnyalattal. Hajamat hagyta szabadon a vállaimra omlani, csak a kósza, rakoncátlan tincseket tűzte hátra, melyek arcomba lógtak. Még szinte bele sem tűzte hajamba az utolsó hullámcsatot, már ragadott is karon, és izgatottan magyarázni kezdett.

- Gyere, sietnünk kell! – csilingelte jókedvűen.

- Alice, mi ez az egész? – kérdeztem felszisszenve, de azért követtem. Volt egy sejtésem, de nem mertem beleélni magam, amíg nem biztos.

- Mindjárt meglátod, de gyere már, mert így oda a meglepiiii! – Hát rendben, akkor menjünk, gondoltam, és egymás mellett suhantunk végig a folyosókon.

A fogadócsarnok felé tartottunk, aminek hirtelen kinyílt a nagy faajtaja…

Egy karmazsin szempár nézett velem farkasszemet, és a következő pillanatban már a levegőben pörögtem. Demetri erős karjai szorosan fonták körbe derekamat, ajka az ajkamat csókolta. Mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Vajon ez mindig ilyen lesz? Bizonyára. De egy percig sem bánom!

Minden megszűnt körülöttünk, csak mi voltunk jelen. A tudatom lassan elködösödő hátterében felrémlett, hogy ezt megháláljam Alice-nek.

Mikor újra visszatért a valóság, már teljesen egyedül voltunk az előtérben.

- Annyira hiányoztál! – suttogta hajamba a férfi, majd ismét lecsapott ajkaimra, mint akinek ez jelenti a levegőt.

- Ismerem az érzést… - mondtam elfúló hangon. Szavaimra elmosolyodott. – Ezek szerint minden rendben ment? Jól vagy? Nem esett bajod? – fogtam tenyereim közé arcát.

- Jól vagyok, semmi baj nincs – mosolygott, de a szeme idegesen megcsillant. Természetesen nem kerülte el figyelmemet.

- Történt valami? – halkítottam le a hangomat. Ő kézen fogott, de nem mondott semmit. Némán sétáltunk vissza a szobájáig, ahol miután becsukta az ajtót, komoran felém fordult. Már épp kezdtem a legrosszabbra gondolni, amikor leült mellém az ágyra, és megfogta a kezemet.

- Minden rendben ment, de rábukkantam egy eléggé nyugtalanító nyomra. Az egészben az volt a legfurcsább, pontosabban néha úgy éreztem, mintha valaki blokkolná a képességemet. – Homlokát gondterhelt ráncok barázdálták. A gyomrom tájéka kellemetlenül összeszűkült, ahogy eszembe jutott a saját, kellemetlen élményem. A ködszerű kavargás, valamint az a rettenetes fájdalom. – Egy halvány foszlányt sikerült csak elkapnom, de az viszont ide, Volterra környékére vezetett. – Felszisszentem, és felpattantam.

- Ez biztos? – Hirtelen nagyon rossz érzés fogott el, ahogy e szavak elhagyták ajkait. Itt ólálkodna a közelben, ez a bizonyos Titokzatos Idegen? – Ha így lenne, Alice biztosan látta volna… - jegyeztem meg bizonytalanul, mert jól emlékeztem még barátnőm szintén nyugtalanító szavaira. Előle a jövő tünedezett el, Demetri nyomkövetői képessége sem működött, ahogy kell. És most még a viszontlátás örömét is elhomályosítja. – Meg kell találnunk – motyogtam mintegy magamnak. Idegesen sétálni kezdtem a szobában, mire egy kar fonódott derekam köré, megállítva.

- Nincs mitől tartanod, volt már rosszabb is, majd ezt az ügyet is megoldjuk – suttogta a fülembe. Lehelete csiklandozta bőrömet, amibe jólesően beleborzongtam. Úgy éreztem, elolvadok a karjaiban. Remekül értett a figyelemeltereléshez.

- Ez most komoly, nem éri meg elterelni a figyelmemet – sóhajtottam, ugyanis a férfi ajka lassan lekúszott a nyakamra. Hiába, az egy hónapnyi távollét mindkettőnkre hatással volt. Végül nem bírtam tovább ellenállni, és hagytam, hogy a kettőnkben tomboló olthatatlan szenvedély elvegye a maradék tudatos gondolatunkat is. Az egész éjjelt együtt töltöttük, alig szakadva el a másiktól. A teljesség érzését ilyen mértékig, talán még soha azelőtt nem tapasztaltam meg. A mély szerelmet, mely napról-napra csak erősödött a szívemben, szavakkal nem tudtam elmondani, de nem is kellett, mert amikor a férfi szemébe néztem, a saját érzéseimet láttam visszatükröződni.

- Mit gondolsz, ismét háború lesz? Úgy, mint régen, a románokkal? – kérdeztem csöndesen hajnaltájt. Szenvedélyünk kissé alább hagyott, így most erős karjaiban feküdtem, tökéletesen biztonságba érezve magam. Demetri felkönyökölt, hogy rám nézhessen. A keskeny ablakon át beszűrődő hajnalpír hihetetlenül széppé varázsolta, amúgy is arisztokratikus vonásait.

- Nem tudom. Remélem, hogy erre nem kerül sor, bár Aro már gondolkodik előkészületeken. – Erre felkaptam a fejem.

- Komolyan? Nekem, miért nem említetted? – hangon idegesen csengett. – Ha ennyire komoly a helyzet, akkor – finoman ajkamra tette mutatóujját, elnémítva. Bosszúsan összeráncoltam a szemöldökömet, miközben ujja a hajamat kezdte cirógatni.

- Nem kell máris pánikolni, ez a bevett eljárás. Csak felkészülünk, hogy ha mégis baj lenne, ne érjen minket meglepetés. – Mosolya persze most is levett a lábamról, eloszlatva gondjaim egy részét.

- Igazad van, Corin is említett nemrég valami hasonlót – néztem rá elmélázva.Talán tényleg nem kerül harcra a sor. Talán…

De ez a Titokzatos Idegen, akkor is nyugtalanító. Megráztam a fejem. Nem akartam, hogy a gondolata elrontsa a szerelmemmel együtt töltött értékes perceket.

- Úgy hallom, egyre ügyesebb vagy közelharc terén. Valamikor bemutathatnád személyesen is a tudományodat – nézett rám büszkén, témát váltva.

- Hát, azért van még mit tanulnom, de a legutóbbi edzés, valóban nagyon eredményesen sikerült. Igaz, a terem megszenvedte… - kuncogtam, ahogy felrémlett lelki szemeim előtt ismét a terem látványa. - Aro nem lesz boldog, bár lehet, már tud róla – nevettem fel, mire a férfi szorosan magához ölelt. Ahogy testünk összesimult, a vágy újabb hulláma ragadott magával. Azt hiszem, ezzel az érzéssel, soha nem fogok tudni betelni.

- Majd nekem is bemutathatnád ezt a tudományodat – suttogta a nyakamba, miközben eddig hajamat cirógató ujjai a hátamra siklottak.

- Benne vagyok – mosolyogtam bele követelőzővé váló csókjába. Szerencsére még volt egy kevés időnk együtt, amit maradéktalanul ki is használtunk. 

Egy nyugtalanító nyom

*** Kedves olvasóim, tudom, rettentő sokáig várattalak benneteket, ezért ezerszer elnézést is kérek tőletek, de az egyetemi dolgok és egyebek nagyon elhavaztak. Most, viszont végre jelenthetem, itt a vadiúj fejezet! Renélem tetszeni fog nektek, és kapok pár kritikát is :) Nem is ragozom tovább, jó olvasást! ***

Demetri - szemszög

A küldetés már lassan négy hete tartott, és a férfi kezdte unni a várakozást, valamint az is bosszantotta, hogy nem hívhatja fel Ianthát. Hiányzott neki a lány, bár tudta, a küldetés fontossága az elsődleges jelenleg, és semmiféle hibát nem engedhetnek meg maguknak. Cullenék, és az újszülött hadsereg ügye végül könnyedén megoldódott, az amerikai klán elvégezte a piszkos munkát helyettük is. Nem avatkoztak közbe, hanem igyekeztek kideríteni minél többet arról a személyről, aki mindezt szervezte. Aro abban reménykedett, így közelebb juthatnak ahhoz a bizonyos, Titokzatos Idegenhez is. A fővámpír úgy sejtette, lehet összefüggés a kettő közt. Erre, végül nem találtak konkrét bizonyítékokat, de Demetri rábukkant pár – eleinte-, érdekesnek ígérkező nyomra, viszont később azok is mind zsákutcának bizonyultak. A férfi tudta, hamarosan vissza kell térniük városukba, de addig igyekezett minden erejét arra összpontosítani, hogy eredményeket is fel tudjon mutatni. Néha az volt az érzése, mintha blokkolnák a képességét.

Mindemellett, Jane is kezdett egyre türelmetlenebbé válni, így a csapat úgy döntött, adnak maguknak egy plusz napot, hátha a férfi mégis rálel valamire, de Demetri kezdett kételkedni a sikerben, holott ha valaki, ő aztán soha nem gondolt kudarcra.

A szállodai szoba unalmas, szürke színe sem vidította fel, ahova nézett, mindenütt a lassan málló tapéta látványa fogadta. Mellkasa előtt összefont karral állt az ablak előtt, lustán kémlelte a lent elterülő város éjszakai életét. A távolban valahol részeg banda üvöltözött, valamin veszekedtek. Némileg közelebb, autók robogtak el lomhán. A halandók gyarló, és egyszerű világa terült el előtte, ahova egykor ő is tartozott...

De az már nagyon rég volt. Túl sok mindenre nem is emlékezett emberi mivoltából. Csak a kis falu, Athéntól nem messze, ahol született. És édesanyja arca. Erről még soha senkinek, még legjobb barátjának, Felixnek sem mesélt, pedig ha valakivel, akkor a nagydarab vámpírral igazán mély barátságot ápolt évszázadok óta.

Egyetlen emléke volt az asszonyról, az is meglehetősen homályos, kissé elmosódott, nehezen felidézhető. De ott volt, megőrizte, a szíve mélyére zárta, és soha el nem engedte. Nem kötötte sok minden a halandó léthez, már rég elfeledte, milyen volt egykoron embernek lenni, de ez olyasvalamiként maradt meg benne, amitől nem akart megválni.

Még mindig emlékezett a nő gyönyörű, mosolygós arcára, ahogy szeretettel nézett fiára. Göndör, barna haja szabadon omlott vállaira, néha a kor divatjának megfelelően feltűzte, vagy ha a városba ment be, elfedte kendővel. Arca és szeme melegen tekintett a világra, szája szeglete fiatalos mosolyra görbült, végtelen derűt és életkedvet sugallva. Boldog család voltak, egészen amíg...

Gondolatmenetét ajtócsapódás, majd mérges szitkozódás zavarta meg. A kép szertefoszlott, helyét átvette a jelen üressége, a várakozás türelmetlensége. Egy volturis soha nem türelmetlen, igyekezett ismét magába sulykolni a jól ismert mondást. Mikor sikerült visszatérnie teljesen a jelenbe, megfordult, hogy szembe találja magát egy meglehetősen dühös Felixszel. Kérdőn felvonta szemöldökét.

- Ne is kérdezd - legyintett a másik. - Jane már megint ugráltatott, néha igazán elegem van abból a kis... - a mondat végét nem lehetett érteni, de a férfi arckifejezése önmagáért beszélt.

- Ne húzd fel magad rajta, nem éri meg. Úgyis mi járunk rosszabbul - sétált lustán az egyik ágyhoz, majd leereszkedett rá.

- Igazad van Dem, de néha igazán visszafoghatná magát! Aro túlságosan engedékeny vele. - Mint egy agyonkényeztetett gyerek, gondolta magában Demetri, bár ezt mindenki tudta a klánból. Szóvá tenni senki nem merte, hisz akár az életével, pontosabban a halhatatlanságával is fizethetett volna érte. Tehát egy út maradt csak: tűrni, és elkerülni, amennyire lehetséges. Nagydarab barátja lassan lenyugodott, unaloműzésként a TV csatornáin szörfölgetett, bár tekintete a távolba révedt, láthatóan nem volt teljesen jelen, gondolatai messze kalandoztak. Demetri ismerte ezt a tekintetet. Talán épp Giannára gondol, vagy a küldetésükön töpreng.

Már épp azon volt, hogy lemegy, és tesz egy sokadik kört a városban, valamint annak környékén, amikor érzékei kiélesedtek, nyomkövetői ösztöne fellángolt. Felpattant, és egy szemvillanás alatt az ajtónál termett.

- Felix, azt hiszem, nyomon vagyunk! - sziszegte barátjának, aki azonnal felélénkült, a következő pillanatban már ott is termett alacsonyabb termetű társánál. Mint egy ragadozó, amint szagot fog, és már készen is áll, hogy leterítse áldozatát.

Az összeszokott páros a boszorkány ikrek szobájához robogott, ahol azok csatlakoztak kettősükhöz.

Demetri vezette a csapatot, utána jött Jane, Alec, a sort pedig Felix zárta.

Sötét köpenyeikben csak egy villanásnak tűntek a félhomályos, koszos sikátorok sűrűjében. Éjjeli káprázat, ami valójában ott sincs. A vadász teljesen átvette bennük az irányítást. Tökéletesek voltak, a legveszedelmesebb ragadozók, amely valaha létezhetett a Földön.

Demetri elméjében különböző érzések, hangfoszlányok villogtak. Nem volt gondolatolvasás, nem látott konkrét emlékképeket, de ismerte az illetőt, a gondolatainak a lenyomatát, és mindent, ami őt jellemezte. Érezte, szagolta, tapintotta, anélkül, hogy valaha is látta, érintette volna. Már nagyon közel jártak, tudta, hamarosan elkapja áldozatát.

Olyan gyorsan történt, hogy halandó ember nem is látta volna tisztán. A következő sarkon befordulva megpillantotta a férfit. Minden szál hozzá vezetett, a nyomkövetői tehetsége most sem tévedett. Mielőtt a másik vámpír védekezhetett volna, rávetette magát, és a falnak lökte. Felix is ott termett, és hárította a rá irányuló csapásokat. Jane lustán lépett közelebb, unottan figyelte, ahogy lefegyverezte a két őr az áldozatukat. Még kicsit hagyta, hadd élvezzék ki a helyzetet, majd mielőtt elfajulhatott volna minden, erejét az ismeretlenre fókuszálta, aki rettenetes sikolyt hallatva összerogyott. Felix azonnal megragadta, majd felrántotta, miközben Demetri szorosan mellette állt, ugrásra készen. Vörös szemei szinte izzottak a vadászat izgalmától.

-    Ki vagy? – A kislányos hang angyalian hangzott volna, egy egészen más közegben, de most hátborzongatóan hatott. A vámpír ismét vergődni kezdett Felix vasmarkai közt, vadul vicsorogva fogva tartóira.

-    Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, mondok neked bármit is! – köpte a szavakat, miközben mellkasa mélyéről fenyegető morgás tört fel.

-    Hogy egyesek milyen naivak… - sóhajtott Jane, közelebb lépve. Szerencsére a város legszélén, olyan helyen voltak, ahol ember alig fordult már meg, így a rettenetes hörgés, és üvöltés nem zavarta senki lelki nyugalmát.

 Demetri eközben folyamatosan figyelt, hátha elkap újabb foszlányokat, amik közelebb vihetik őket a Titokzatos idegenhez, de eleddig semmi említésre méltót nem tapasztalt.  Zavarta, hogy nem látott tisztán. A szálak szerteszét futottak, majd néha újra összpontosultak, de soha nem mutattak konkrét személyre. És ez aggasztotta. Sejtette, hogy egy nagy erejű vámpírral lehet dolguk, aki hasonlóan Aróhoz, erős csapattal vette körbe magát, de a lehető legkevesebb nyomot igyekezett maga után hagyni. Profi lehetett, azt meg kell hagyni.

A huzavona eltartott még jó fél óráig, amikor hirtelen megérzett valamit. Nagyon halvány nyom volt, csak azért hitt „szimatában”, mert évszázados gyakorlatra tett szert.

- Jane, azt hiszem, megvan amiért jöttünk – nézett apró társára, aki félrebiccentett fejjel figyelte áldozatát. A vámpír már-már aléltan lógott Felix vasmarkai közt, a folyamatos kínzás hatására.

- Pedig már épp kezdtem élvezni – sóhajtotta az, mire Alce mellé lépett, és kiterjesztve erejét elvette a vámpír érzékeit. Mindannyian kérdőn pillantottak Demetrire.

- Nagyon gyengén, de éreztem egy nyomot, ami továbbviheti a kutatásunkat. – Arcán gondterhelt redők jelentek meg, mialatt elmélázva figyelte a foglyot.

- Éspedig? Nyögd már ki végre, mi az! – toppantott Jane türelmetlenül. Vörös szeme gonoszan összeszűkült, ahogy gyerekes türelmetlensége előtolakodott, a higgadt, unott maszk mögül.

Demetri mély lélegzetet vett, és társaira nézett komoly arccal.

-    Volterra, vagy legalábbis annak környéke – hangzott a felelet. A többiek értetlenül meredtek rá.

-    De hát ennek így semmi értelme! – csattant fel Felix. – Onnan jövünk, de ott semmiféle nyomra nem bukkanunk, erre idejövünk Amerikába, és itt meg kiderül, hogy Volterrába vezetnek a szálak? – mordult fel Felix. Demetri védekezőn felemelte kezeit.

-    Nagyon gyengén éreztem! Sőt, a legfurcsább az volt, hogy semmit nem éreztem tisztán, mintha minden összekuszálódott volna. Vagy mintha köd takarná el a tisztánlátást… – Utolsó mondatát önmagának szánta, mert eszébe jutott, mikor Iantha összeesett egy láthatatlan erőtől. Később azt mesélte, csak a ködszerű kavargásra emlékezett, ami elborította elméjét. Ez az eset most kísértetiesen hasonlított, a lány által tapasztaltakra.

Jane megvetően felhorkant.

-    Ennyit ér a nyomkövetői tudományod. Ha a mester ezt megtudja… - kezdett volna bele litániájába, de ekkor új illatot sodort feléjük a szél. Egy ember volt a közelben. Nem akarták felhívni magukra a figyelmet, így nem végezhettek itt és most az áldozattal. Villámgyorsan tűntek el, mielőtt az idegen elérhetett volna hozzájuk.

Az óvatlan vámpírból ennél többet nem tudtak kihúzni, így nem maradt más hátra, mint a likvidálása, majd minél előbb hazamenni. Arónak azonnal tudnia kell a fejleményekről.

***

Volterra

A három méltóság a trónjain ült, amikor nyílt az ajtó, és a négy gárdatag belépett a trónterembe.

- Áh! Végre! – sóhajtotta hosszan Aro, miközben felemelkedett ültéből. Jane széles mosollyal sietett mestere elé, aki arcon csókolta a lányt.

- Remélem, jó hírekkel szolgáltok! – csapta össze tenyereit, vörös tekintetét Demetrire függesztve. Felix és Alec mellette álltak, egyenesen, moccanás nélkül.

- Félek, nem teljesíthetem kívánságodat teljesen. Az újszülött sereget Cullenék ugyan sikeresen likvidálták, de ami azt a titokzatos idegent illeti… - mély levegőt vett. – Érdekes, és egyben nyugtalanító nyomra bukkantam. A szálak nagyon kuszák, és leginkább a semmibe vesznek, de volt egy… Nos, volt egy olyan, ami nagyon halványan, de Volterra irányába mutatott. – A teremben lévők egy emberként, azaz vámpírként hördültek fel. Az ódon falak földöntúlian visszhangozták a suttogást, Aro pedig megdermedve meredt a nyomkövetőre.

- Ez mégis, hogyan lehetséges? – hangja remegett az elfojtott indulattól. Demetri tiszteletteljesen lehajtotta fejét.

- Nem tudom, mester. Bár az a gyanúm, ez a bizonyos idegen blokkolja valamiképpen a képességemet, de az is lehet, hogy különleges képességekkel rendelkező tagokat gyűjtött maga köré. – Aro orrlyuka idegesen kitágult, szája pengeéllé szűkült. Odalépett a másik férfihoz, majd megfogta a kezét. Gondolataiban olvasott, hogy megismerhesse mindazt, amit kiváló gárdatagja tudott.

- Nos, drága testvéreim – fordult fivérei felé -, ez roppant mód nyugtalanító. Az ellenség talán soraink közt rejtőzik. Ki kell derítenünk, így van-e! Ha bárki furcsát észlelne, a legapróbb jelét a gyanúnak, azonnal jelenti nekem! – A suttogás elhalt, helyette síri csönd telepedett a teremre. Aro visszafordult a négy gárdatag felé. Vörös szemei szikráztak.

- Jól dolgoztatok. Most pedig elmehettek! – intett kezével, azzal visszasétált a trónokhoz, hogy Marcussal és Caiusszal tanácskozhasson.

Demetri és társai tiszteletteljesen meghajtották magukat, majd elindultak kifelé. A férfi töprengve követte Felixet a mellékfolyosó irányába, de még szinte át sem lépett a küszöbön, amikor csodás látvány tárult a szeme elé. A legszebb meglepetés, amit csak kaphatott. A túloldalon, ugyanis Iantha állt, egy lélegzetelállító ruhában. Odarohant hozzá, mire megszűnt minden más, ami nem csak kettejükről szólt. Ha csak egy kis időre is, de az Idegen nyugtalanító gondolata is szertefoszlott.

egy kis meglepetés :)

*** Amíg vártok kedves olvasóim az új fejezetre, szeretnék nektek kedveskedni egy régebbi, blogos novellaversenyre íródott történetemmel!!

     Jó olvasást, és kérlek tartsatok ki, igyekszem hozni az új fejezetet, már alakulóban van! :) D addig is, ímé a meglepi :) ***

Tiltott érzelem

Végzetes pillanat volt. Ott és akkor az egész életem, a Sorsom és minden, ami addig voltam, megpecsételődött. Véglegesen megváltozott. Nem tehettem ellene semmit, többé már nem voltam ura önmagamnak. Rég halott szívem, úgy éreztem ismét verni kezd. Újra éltem!

Hatalmas sóhajjal szakadt fel mellkasomból az eddig jelentéktelen fontosságú levegő. Tekintetünk egybe forrt, láttam, ahogy megváltozik az egész testtartása, éreztem a mágikus vonzalmat, ami mágnesként irányított, húzott felé. 

Tettem előre egy lépést, sóvárgó tekintetem perzselte az övét, minden más megszűnt körülöttem, semmi egyéb nem létezett, csak mi ketten voltunk. 

A világ hirtelen eljelentéktelenedett, nem is értettem, hogy voltam képes eddig létezni, hisz az nem is volt igazi lét!

Úgy éreztem, egy ólmos súly emelkedett fel a mellkasomról, és ismét kapok levegőt. A lelkem szárnyalt a boldogságtól, egészen az egekig röpített. 

De nem szárnyalhattam túl magasra, mert a valóság kegyetlensége ekkor visszarántott. Fájdalmasan, összetörve gömbölyödtem össze az ágyon, arcomat a párnámba fúrtam, némán zokogva, könnyek nélkül. A mellkasomat már rég nem voltam képes érzékelni, úgy tűnt, mintha egy óriási darabot, a lelkem egyik felét lehasították volna, amit már soha újra összeforrasztani nem tudok. Féltem, rettegtem, hogy erre a szenvedésre kárhoztat az a röpke boldogság, ami a Mindenséget jelentette számomra.

Még jobban belemarkoltam a párnába, mire az, halkan reccsenve engedett a kérlelhetetlen ujjaknak. Puha tollak pöffentek minden irányba, valamennyi belehullott a hajamba is, de nem érdekelt. Igazán fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Most, igazi élőhalottként végeztem a kötelességeimet, minden öröm és jókedv nélkül. 

A boldogságom, már rég nem eme ódon kastély falai közt létezett, annál sokkal messzebb. Elérhetetlennek tűnő távolságra tőlem.

Mindennek már majd egy hónapja és amióta hazaértünk, teljes depresszióba és letargiába süppedtem. Olyan mélyen magába szippantott ez a veszedelmes ingovány, hogy még legjobb barátnőm sem volt képes abból kihúzni. Ó, pedig hányan igyekeztek segítő karokkal felém nyúlni, de én egyet sem értem el. Ezen a kínon ők nem segíthettek. Ez nem olyasmi volt, amit pár vigasztaló szóval meg lehet oldani. 

Az összes gárdatag felfigyelt a hangulatom drasztikus változására, titkolni hiába igyekeztem. Nem is ment volna, annyira fájdalmas teher volt ez. Ugyan Aro elől el tudtam eddig rejteni a gondolataimat, de az óráim meg voltak számlálva.

Tisztában voltam vele, mi lesz akkor, ha rájön. Akkor itt, többé nem lesz maradásom. Ő is inkább tudott volna holtan, mintsem, hogy egy értékes szerzeménye elszökjön. Pedig ez az egyetlen esélyem. És ezt is fogom tenni, még ha az életemmel kell is érte fizetnem, mert előbb vagy utóbb, de itt is megtörténne az elkerülhetetlen.

Mert mi, nem vagyunk mások, mint Aro Volturi játékszerei, akiket előszeretettel gyűjt maga köré. Lehetőleg a legtehetségesebbeket persze.

Mesterünk előszeretettel hangoztatja, hogy mi egy nagy és hatalmas család vagyunk, de az én szememben mindez már semmi. 

Szeretem a többieket, hisz évszázadokon át bajtársakként harcoltunk, és óvtuk a vámpírvilág titkát, ha kellett, de én már máshoz tartozom.

A gravitáció mit sem számított többé, attól, aki a mindenséget, és az életet jelentette számomra, egy óceán választotta el tőlem és tudtam, nem bírom már sokáig. Még Chelsea ereje sem lesz képes tovább ide kötni, hogy hűségesen szolgáljam eme ősi vámpírcsaládot. Amit éreztem, minden mást eltörölt a szívemből, és én soha többé nem leszek már igazán egy közülük, hiába a nyaklánc, a jellegzetes, rettegett fekete köpeny. Mindez, nem én vagyok. Többé már nem. Mindaz, amivé lettem, kinn vár rám. 

Halk kopogás rázott fel mélabúmból, figyelmeztetve, hogy újfent felöltsem álarcomat, de a szívem mélyén már megszületett az elhatározásom. Ez volt az a bizonyos pont, amin túl nem bírtam tovább, szabadulnom kellett. Előre bántam a tettemet, amit készültem elkövetni, de nem lesz más választásom. 

Lassan felkeltem, a tükörbe pillantva hátrasimítottam arcomba lógó sötétszőke, hullámos tincseimet, és az ajtóhoz léptem. Valahonnan az arcomra varázsoltam egy hamis mosolyt, majd kiléptem a folyosóra, ahol Renata már várt rám. Most rajtunk volt a sor, nekünk kellett a város békéjét felügyelnünk. 

- Szerbusz Renata - köszöntem neki fakó hangon, mire a lány biccentett. Kutató tekintete az enyémbe fúródott egy röpke pillanatra.

- Nagyon rossz bőrben vagy... nézd, ha gondolod... - Dühös tekintetem villanása belé fojtotta a további szavakat és a beszélgetési kísérletet. Duzzogva fonta össze karjait mellkasa előtt, majd elviharzott mellőlem.

Nem érdekelt, hogy bárkit is megbántok, úgyis ez lesz az utolsó napom itt. Talán ez lesz az utolsó, hogy ezen a díszes folyosón végigsétálok. Picit ugyan sajgott a szívem, hogy az értékeimet nem hozhattam magammal, de mindez eltörpült, amikor az Ő arca felrémlett lelki szemeim előtt. Most is ugyanolyan élesen és világosan, mint amikor legelőször megpillantottam. Beleégett az elmémbe, onnan többé már nem leszek képes kitörölni. Pillantásommal búcsúztam az összes festménytől, de ahogy haladtam, csak az undor nőtt bennem egyre inkább, és lassanként a fátyol is lehullott a szememről. Most, már tényleg láttam, mi is ez a hely valójában. Egy börtön, aranykalitka, semmi több. A márványborítású folyosókat nem találtam többé fenségesnek, a szobrok mind rútan, csúfan meredtek rám vak tekintetükkel.

Az utálat és undor megszaporázta lépteimet. 

A környező táj színes foltokká olvadt össze, bár ki tudtam volna venni a részleteket, de már nem akartam semmit sem látni, csak ki innen, minél előbb, még mielőtt bárki rájönne terveimre.

Renata már ott állt némám, mozdulatlanul. Fekete csuklyáját arcába húzta, sötétvörös szemei az éjszakát pásztázták, kellemes arcán a hold fénye tükröződött. Közeledtemre megmoccant, köpenye széle halkan surrogott, ahogy felém fordult.

Szemei gyanakvóan összeszűkültek, mialatt végigmérte határozott alakomat a félhomályban. Egy cseppnyi bizonytalanságot sem éreztem, csak az eltökéltség forró hullámai csaptak össze lelkem megmaradt felében, ami egyre csak sikoltott hiányzó darabja után. Ez a rettenetes borzalom megacélozta elhatározásomat.

Nagy levegőt vettem, és szomorúan néztem rá. Határozott mozdulattal hátravetettem a csuklyámat, és egyenesen a szemébe néztem.

- Nagyon sajnálom... tényleg! - suttogtam, de mielőtt még észbe kaphatott volna, és védekezhetett volna ellenem, felsikoltott, majd a földre rogyott, mialatt teste görcsös ívben megfeszült. Először nem történt semmi látványos, de ahogy bensőmet elöntötte a jól ismert forróság, úgy élte át ugyan azt a szerencsétlen lány is. Habár nem lett volna feltétlen szükségem a halálára, nem volt más választásom. Így talán lesz némi előnyöm, de Demetri úgy is rám fog találni, és akkor mindennek vége. Valamiért, mégsem féltem a haláltól. Hisz én már halott voltam... szívem nem dobogott többé, örökre elnémult.

Ekkor vörös lángnyelvek csaptak fel a nő testéből, mintha belülről égne el. Iszonyatos volt végignéznem, tekintetemet mégis rabul ejtette a látvány, pedig legszívesebben ordítottam volna. Renata sikolyai betöltötték a szűk sikátort, ahogy kemény vámpírteste lassan a lángok martalékává vált.

- Nagyon sajnálom. Remélem egyszer képes leszel majd megbocsátani nekem - leheltem, ahogy lassanként elernyedt a meggyötört test. Olyan hamar lett vége, hogy szinte fel sem ocsúdtam. Rázott a néma, könnytelen sírás, de nem maradhattam, hisz hamar rájönnek mi történt. Így nyertem egy röpke haladékot, hát ne legyen értelmetlen szerencsétlen lány áldozata.

Vissza sem pillantva, vetettem bele magam a félhomályba. Az árnyak és éjsötét köpenyem jótékonyan elrejtettek, csak egy villanásnyi sötétség voltam az éjjelben, káprázat, láthatatlan szellemlény. Futottam, olyan gyorsan, ahogyan még talán soha azelőtt. Meg kellett találnom, hogy még egyszer utoljára, együtt lehessünk.

Két nap alatt elértem Észak - Amerikát, ahol belevetettem magam a sűrűbe, és kétségbeesetten igyekeztem szerelmem nyomára bukkanni. Fák suhantak el mellettem, néha ágak csaptak arcomba, szaggatták meg hosszú köpenyem, de mindez jelentéktelen volt. Nem érdekelt már semmi és senki, csakis Ő. A reményteli, boldog viszontlátás öröme tartott életben. Ahogy haladtam, éreztem, hogy lelkem vérző széle lassan beforr, mert már nagyon közel volt! Szerencsére a szimatom remek volt, még vámpírviszonylatban is, bár nem voltam valami jó nyomkövető, ennek ellenére rekordidő alatt visszaértem arra a bizonyos tisztásra.

Hirtelen megtorpantam a szélén, és kikerekedett szemekkel meredtem az átellenes végében, némán váró alakra. Megtaláltam! Ő volt az, semmi kétség. Illatát idáig éreztem, a vonzás felerősödött, lábaim akaratlanul indultak meg irányába. Mintha a tükörképem lenne, egyazon ritmusban kezdett el lépkedni felém, egyre gyorsulva, míg végül már mind a ketten futottunk.

Csodálatos volt újra egyesülni vele. Hirtelen ismét éreztem a mellkasomat és egész lényemet. Sírva borultam a nyakába, míg ő erős karjait átfonta derekam körül. Így tartott nagyon sokáig, míg végre kezdett csillapodni heves zokogásom. Megtaláltam az elveszett felemet, megint egy Egész voltam, vele együtt. Mélyen beszívtam fanyar-édes illatát, míg ő saját arcát a hajamba temette. Csak élveztük egymás társaságát, és tudtam, ez a Menny és már semmi nem kell többé, egyedül csak ő és a szerelme.

Lassan felemeltem a fejemet és csillogó, mélybarna, szinte fekete szemeibe fúrtam az én, vörös íriszeimet. Tenyere tökéletesen simult az enyémbe, ajka édesen csókolta ajkamat. Érzelmeink végre szabad utat kaptak, nem kellett visszafojtani őket.

- Utánam fognak jönni. - Hangom rekedt volt, mikor kicsit hátrébb húzódtam. - Nem akarom a családodat veszélybe sodorni, nekem már mindegy, de te még elmenekülhetsz. - Nagyot sóhajtott, és komolyan a szemembe nézett, míg arcomat két tenyere közé fogta.

- A sorsunk most már összeforrt, ha akarnálak sem tudnálak elhagyni. Ha ez a végzetem, örömmel áldozom fel érted. Csakis érted létezem, más nem érdekel. Ez a bevésődés... ez örökre szól. Amit érzünk, soha nem fog elmúlni, ha az egyik fél meghal, a másik nem bírja nélküle. Tudom, mit vállalok - tette mutatóujját csitítóan ajkamra, mikor látta tiltakozni készülök. 

- És a családod? - Tekintetem kétségbeesetten rebbent a sötét erdő irányába, mintha ott ólálkodna valami veszedelem, ami bármelyik pillanatban szétszaggathatja a boldogság finom selymét. - Őket sem hagyhatod cserben. Veszélyes vagyok mindenkire, aki itt él. 

- Már mindent tudnak. Nem boldogok, de nem tehetnek ellene semmit, felfogták mit jelent mindez. – Remény vesztetten döntöttem neki fejemet mellkasának, míg ő lágyan cirógatta hátamat.

- Miért kellett ennek így lennie? Miért ilyen bonyolult? Nem érdemelnénk meg, hogy békében éljünk? Mint a mesékben. - Karja még szorosabban fonódott körém, mintha a puszta jelenléte meg tudna óvni bármi bajtól. - Ha most elmenekülünk, nyerünk némi haladékot - jegyeztem meg csöndesen. Éreztem, hogy bólint, majd megfogta a kezemet. Arcán pedig egy csibészes, vidám mosoly jelent meg.

- Akkor, használjuk ki az időt, ami még maradt. - Mosolyom beragyogta arcomat, mire ő ismét hevesen megcsókolt, de mielőtt még elvesztettük volna a fejünket, erősen karon ragadott, és bevetettük magunkat az erdőbe. Ha kell, az idők végezetéig elbujkálok vele, de nélküle nem vagyok hajlandó élni. Sejtettem, hogy mi zajlik most Volterrában, talán egy egész kis csapatot szerveznek ellenünk, és nem tart majd sokáig, amíg felkutatják párosunkat. Lassanként, mindez nem érdekelt, csak hagytam, hogy a boldogság átjárja az összes sejtemet.

Volterra

Aro valósággal tombolt, teljesen kikelt magából, őrjöngött. A gárdatagok behúzott nyakkal álltak és várták, amíg Mesterük lenyugszik, bár erre kevés esély volt a jelen pillanatban.

- Hogy tehette? Hogy volt mersze? - kiáltotta. Caius éhes tekintettel állt mellette, mint mindig, amikor valaki megbüntetéséről, vagy igazságszolgáltatásról volt szó. Arra azonnal készen állt, vérszomja nem ismert határokat. Marcus némán meredt maga elé, töprengve ráncolta homlokát, szemeiben viszont ott csillogott a felismerés, mégsem szólt, hisz tudta: fivérei dühét lecsillapítani, úgy sincs értelme. Igazságot kell szolgáltatni, hisz az egyik legfontosabb tag az életével fizetett, egy ostoba lány önkényes döntése miatt.

- Ez nem maradhat megtorlás nélkül! - Hangja hirtelen halkult le, de ettől még félelmetesebbé változott egész lénye, az összes jelenlévő érezte, ahogy a jeges hideg lassanként egyre feljebb kúszik gerincük mentén.

- Demerti, Felix! - vakkantotta indulatosan. Két hűséges katonája azonnal ott termett, enyhén meghajolva mestereik előtt. - Menjetek, és öljétek meg. Semmi ne maradjon utána. Tiszta, hibátlan munkát várok! - Pattogó szavai fensőbbségesen verődtek vissza a kőfalakról. A két őr meghajolt, majd kisuhant a teremből.

- Miért tehette? - rogyott le trónjába az ősöreg férfi, míg kezének egy legyintésével elbocsájtotta a többi néma alakot. Azok halkan susogva, a döbbenettől mereven siettek ki.

Mindenki legnagyobb meglepetésére, az eddig csöndes Marcus szólalt meg.

- Bevésődött - hangzott az egyszerű felelet.

- Hogy mi? - pattant fel Caius hörögve. - Ez abszurd! Lehetetlen! - fröcsögte indulatosan. - Ilyet még soha nem hallottunk. Hogy egy vámpír bevésődjön egy vérfarkasba? Hallatlan... és undorító! - Úgy zihált az indulattól, mintha mérföldeket futott volna.

Marcus csak a fejét ingatta.

- Nem lehetetlen... ő az élő példa erre. És ne feledd fivérem, csak alakváltó - jegyezte meg csöndesen. Caius még mindig undorodva rázta a fejét.

- Te, még véded is?! - Arca egészen eltorzult az utálattól, ujját karomként begörbítve bökött társa felé.

- Egy percig sem, hiszen megölte Renatát, ezért meg kell kapnia a büntetését. - Hangjának rekedtes baritonja csöndesen töltötte be környezetét. Caius, úgy tűnt menten nekiesik Marcusnak tehetetlen dühében, vagy legalábbis őrült rombolásba kezd, de ehelyett kicsörtetett a helyiségből, bevágva maga után az ajtót. A mennyezetről kőmorzsalék záporozott a két másik mester fejére. Azok már régen megszokták, társuk ilyetén viselkedését, mely néha a felszínre tört, annak ellenére, hogy a férfi igyekezett méltósággal viselkedni, de az alakváltókat, és kiváltképp a vérfarkasokat szívből gyűlölte, és nem vette be a gyomra, hogy egy vámpír összeálljon egy farkassal.

- Te tudtál erről, testvérem? - fordult most Aro Marcus felé. Az némán megrázta a fejét, majd hozzátette.

- Egészen máig nem, de ismertem a jelenséget, habár eddig én is úgy tudtam, vámpír és alakváltó közt ez nem lehetséges. Nos, úgy tűnik tévedtem. De ami Renatát illeti... nagy kár érte. Most új tagokat kell majd keresnünk - nézett maga elé töprengve, miközben gondterhelten összeráncolta homlokát. Aro visszaült trónjára, és akkora erővel szorította a karfát, hogy az összemorzsolódott ujjai közt.

- De, hogy pont Eleanor? Nagy kár érte - sóhajtott a mester, ugyanakkor szemeiben gyilkos, megsemmisítő tűz lobogott. A lánynak bűnhődnie kell, lakolnia tettéért. - Ezentúl jobban kell ügyelnünk a gárdatagjainkra. Nehogy még egy ilyen sajnálatos dolog történjen. A végén még kétségbe vonnák a Volturik hatékonyságát - susogta vészjóslóan. Karmazsin tekintete a hatalmas, díszesen faragott ajtóra szegeződött, bosszúszomja percről-percre egyre csak nőtt.

- Úgy lesz fivérem, úgy lesz... - A másik hang gazdája lassan hátradöntötte fejét, félig leengedett szemhéja alól lustán, ismét unottan kémlelte környezetét. Visszasüppedt némaságába, vissza a fájdalmai, elvesztett szerelme közé, ahonnan már soha többé nincs kiút. Sajnálta a lányt, és még meg is tudta érteni a maga módján, de nem tehetett érte semmit. Ennek így kellett lennie. A vámpírok legfőbb törvénye, még vele sem tehetett kivételt.

Amerika

Tudtam, hogy jönnek, már éreztem a szagukat. Paulra néztem, aki némán bólintott. Hát itt ér minden véget, ennyi volt. Menekülhetnénk, de semmi értelme. Megküzdhetünk velük, de nincs esélyünk. Tudtam, Aro kiket küldött értünk. A két legjobb katonáját, a híres-hírhedt Felix - Demetri párost. Szomorúan Paulra mosolyogtam, mire ő szorosan magához ölelt, és fájdalmas csókot nyomott ajkaimra. Szinte égetett. Heves volt, ellenállhatatlan, mégis végzetes. Kegyetlen, emésztő érzés volt, hogy tudtam, talán ez az utolsó. Szorosan hozzásimultam, nem akartam elengedni, már szinte megroppantak a csontjai.

- Készen vagy, Eleanor? - nézett rám komoly tekintettel, de mégis láttam benne a lágyságot, ami csak akkor tündökölt fel arcán, ha rám pillantott. A mindenséget... nem, még annál is többet jelentettünk egymásnak.

- Erre? Soha... de legalább emelt fővel megyünk eléjük - sóhajtottam, és összekulcsoltam ujjainkat. Még utoljára megcirógatta arcomat, én pedig boldogan dőltem bele az érintésébe. - Örökké együtt leszünk, akármi is történjék. - Megcsókolta a homlokomat, majd elindultunk. Kéz a kézben, és habár belül mind a ketten rettegtünk, valamiféle boldog nyugalom is átjárta a szívünket. Egymás mellett voltunk, és még ha az örökkévaló boldogság nem is adatott meg, legalább egy kis időre egymáséi lehettünk. Minden így volt tökéletes. Egyszerre léptünk ki a piciny tisztásra. A két szürke köpenyes alak méltóságteljesen siklott felénk, tökéletes összhangban mozogva. Látszott, hogy régóta csinálják már ezt, hogy a pusztítás és elegancia meghatározóan a részükké vált. Nagyon távolinak és szürreálisnak éreztem, hogy valaha én is közéjük tartoztam, és még büszke is voltam rá!

Két méternyi távolságra megálltunk egymással szemben. A két férfi arca érzelemmentesen tekintett párosunkra, semmi nem látszódott rajtuk. Még jobban megszorítottam Paul kezét, ahogy remegés futott rajta végig. Bátorítólag egymásra mosolyogtunk, majd tekintetünket ismét a két árnyra szegeztük.

-Tegyétek meg gyorsan, és kíméletesen amiért itt vagytok! - Paul hangja egy pillanatig sem remegett meg, kihívóan meredt rájuk. Felix felhorkant meglepetésében, nyilván arra számított, nem hagyjuk magunkat, és összeverekedhet egy farkassal. 

- Meglep a bátorságod, kutya! - sziszegte Demetri, az alacsonyabbik. Undorodva húzta el orrát, amikor megérezte szerelmem szagát, ami nekik valóban nagyon kellemetlen volt, számomra viszont a legszebb illat, amibe legszívesebben egész nap csak beleburkolóztam volna.

- Ne merd így szólítani! - Mellkasom mélyéről dühös, vészjósló morgás tört elő. Tekintete ekkor gunyorosan rám villant.

- Neked itt nincs szavad, Eleanor. Megöltél egy gárdatagot, elárultad a családot, ezért nem jár ki semmiféle tisztelet neked és a vakarcsodnak, akivel összeálltál! - köpte a szavakat, mire rávicsorogtam. Talán neki is ugrok, ha Paul nem tart vissza.

- Hagyd, nem ér annyit, nem győzheted le őket, túl erősek - suttogta bele a fülembe. Lehelete finoman csiklandozta a nyakamat, amitől fájdalmasan összerándultam. Ezt sem fogom, soha többé érezni! De nem, most nem omolhatok össze, erősnek kell lennem, nem okozok nekik örömet azzal, hogy látják rajtam, mennyire fáj.

- A kutya jól beszél - rötyögött Felix, szája gonosz mosolyra húzódott, kivillantva éles, méreggel bevont fogait. Tett felénk egy lépést. Láttam rajta, már alig várja, hogy elégtételt tegyen.

Úgy döntöttem, már semmi nem érdekel. Paul felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.

- Szeretni foglak, akárhova is kerülünk ezek után. Mindig veled maradok! Szeretlek! 

- Én is Téged! - karolt át szorosan. Ajkunk egy utolsó, édes csókban forrt össze. Nem érdekelt mi zajlik körülöttem, mindent kizártam, csak ő létezett. A vasmarkokat sem éreztem, amik a nyakamra kulcsolódtak. Csak mosolyogtam rá, és az utolsó kép elmémben az Ő gyönyörű, mélybarna szemei voltak.

Aztán már semmit nem éreztem, minden fájdalom elmúlt, és végre béke volt...